Jan Tomasz Gross

Nyomtatóbarát változat

1949. január 8-án Mazóviában, a Lomżától 19 km-re lévő Jedwabne kisvárosban őrizetbe vett tizenöt férfit a Biztonsági Hivatal. A letartóztatottak főként szegényparasztok és munkások voltak, de akadt köztük két cipész, kőműves, asztalos, órásmester, két lakatos, kézbesítő, a Városháza egykori hivatalsegéde és a tojásfelvásárló; voltak köztük sokgyerekes családapák (egyiküknek hét gyereke volt, a másiknak négy, a harmadiknak kettő) és egyedülálló emberek; a legfiatalabb huszonhét éves volt, a legidősebb pedig hatvannégy. Tehát mindent egybevéve afféle egészen hétköznapi emberek voltak.

Akkoriban mintegy kétezer lakosa lehetett a városkának, őket biztos felkavarta az esemény, de a szélesebb közvélemény csak négy hónappal később, május 16–17-én értesülhetett az egész ügyről, amikor lefolytatták a lomżai városi bíróságon Boleslaw Ramotowski és huszonegy vádlott társa perét. A vádirat indoklásának első mondatában a következőket olvashatjuk: „a lengyelországi Zsidó Történeti Intézet bizonyító anyagot küldött az Igazságügy-minisztériumnak (az Ügyészi Felügyelőségnek) jedwabnei lakosok zsidó nemzetiségű személyek meggyilkolásához vezető bűnös tevékenységéről. Az anyag Szmul Wasersztajn tanúvallomásán alapul, aki végignézte a zsidópogromot.”

A Zsidó Történeti Intézetben nem maradt fenn a levelezés arról, hogyan és mikor adták át Wasersztajn információit az ügyészségnek. Az aktákban a beszámoló szövege mellett nincs dokumentáció, ami alapján megállapíthatnánk például azt, mikor tájékoztatták az ügyészséget a Jedwabnéban történtekről. Az ellenőrző-vizsgálati anyagokban található az 1949. január 22-én kelt „Jelentés az ügy feltárásának megkezdéséről”, ebben pedig a következő feljegyzés olvasható „a feltárás megkezdésének története” rovatban: „Levelet küldött az Igazságügy-minisztériumnak a zsidó Calka Migdal, aki elmenekült, amikor a zsidókat gyilkolták Jedwabne helységben és mindent látott, ki vett részt a zsidók meggyilkolásában 1941-ben Jedwabne helységben,” de dátum nincs mellette. Mindenesetre Wasersztajn vallomást tett erről Bialystockban, 1945. április 5-én a Zsidó Történeti Bizottság tagjai előtt. Íme, mit mondott akkor nekik:

„Jedwabnéban 1600 zsidó élt a háború előtt, közülük csak 7 menekült meg, őket a kisváros közelében lakó lengyel Wyrzykowska asszony bújtatta.

1941. június 23-án hétfőn este a németek bevonultak a városkába. A lengyel népességből kikerült helyi banditák már 25-én megkezdték a zsidópogromot. E banditák közül a két fivér, Borowski (Barowiuk) Wacek és Mietek, más banditákkal együtt járta a zsidók lakásait, harmonikáztak és fújták a klarinétot, hogy túlharsogják a zsidó nők és gyerekek sikolyait. Saját szememmel láttam, ahogy a fent említett gyilkosok megölték: 1. Chajcia Wasersztajnt, 53 éves; 2) Jakub Kacot, 73 éves és 3) Krawiecki Eliaszt.

Jakub Kacot téglákkal kövezték agyon, Krawieckit pedig késszúrásokkal ölték meg, később kivájták a szemét és kivágták a nyelvét. Embertelen kínokat élt át 12 órán keresztül, amíg ki nem lehelte a lelkét.

Ugyanazon a napon szörnyű jelenetet láttam: Kubrzańska Chaja, 28 éves, és Binsztajn Basia, 26 éves, mindketten csecsemővel a karjukon – látván, mi történik, kimentek a tóra, hogy inkább fulladjanak vízbe a gyerekeikkel együtt, mint hogy a banditák keze közé kerüljenek. Bedobták a gyerekeket a vízbe és saját kezükkel fojtották bele őket, aztán a vízbe vetette magát Binsztajn Baśka, rögtön el is merült, Kubrzańska Chaja viszont órákig szenvedett.

Az összecsődült huligánok nagy látványosságot csináltak ebből, azt tanácsolták neki, hogy arccal lefelé feküdjön a vízre, akkor hamarabb elmerül, az pedig – látván, hogy a gyerekek már elmerültek – nagy lendülettel a vízbe vetette magát, és ott lelte halálát.

Másnap a pap is felfigyelt az eseményekre, leállíttatta a pogromot azzal a magyarázattal, hogy most már a német hatóság maga is rendet tud csinálni. Ez hatott, és le is állították a pogromot. Ettől a naptól kezdve a környékbeli lakosság nem adott el élelmiszert, minek következtében egyre nehezebb helyzetbe kerültek a zsidók. Időközben elterjedt az a hír, hogy a németek hamarosan parancsot adnak minden zsidó kiirtására.

1941. július 10-én ki is adták a parancsot a németek.

Bár a németek adták ki ezt a parancsot, a lengyel huligánok kaptak az alkalmon, és a legrettenetesebb módon hajtották végre – különféle gyötrelmek, kínzások után minden zsidót elégettek a pajtában. Az első pogromok és a mészárlás alatt az alább felsorolt szemét emberek tuntek ki kegyetlenségükkel: 1. Szlezin´ski, 2. Karolak, 3. Borowiuk (Borowski) Mietek, 4. Borowiuk (Borowski) Waclaw, 5. Jermalowski, 6. Ramutowski Bolek, 7. Rogalski Bolek, 8. Szelawa Stanislaw, 9. Szelawa Franciszek, 10. Kozlowski Geniek, 11. Trzaska, 12. Tarnoczek Jerzyk, 13. Ludański Jurek, 14. Laciecz Czeslaw.

1941. július 10-én reggel nyolc gestapós érkezett a városkába, később tanácskoztak a helyhatóságok képviselőivel. A gestapósok megkérdezték, mik a szándékaik a zsidókkal, mire a legnagyobb egyetértésben mind azt felelték, hogy mindegyiküket el kell pusztítani. A németek javasolták, hogy minden szakmában hagyjanak meg egy-egy zsidó családot, mire a helyi asztalos, Szleziński Br[onislaw] azt felelte: Van elég iparosunk, minden zsidót el kell pusztítanunk, egyikük sem maradhat életben. Karolak polgármester és a többiek is mind egyetértettek vele. Elhatározták, hogy minden zsidót egy helyre terelnek és elégetik őket. Szleziński rendelkezésre bocsátotta erre a célra a városka közelében lévő pajtáját. Az ülés után kezdetét vette a mészárlás.

A helybeli huligánok baltával, szöggel kivert dorongokkal és más pusztító- és kínzóeszközökkel felfegyverkezve minden zsidót kizavartak az utcára. Kiválasztották a 75 legfiatalabb és legegészségesebb zsidót ördögi ösztöneik első áldozatának, rájuk parancsoltak, hogy emeljék fel és vigyék el a helyéről a nagy Lenin-emlékművet, amit még az oroszok állítottak fel annak idején a városka központjában. Hihetetlenül nehéz volt, de a rettenetes ütlegek pörölycsapásai alatt muszáj volt megtenniük a zsidóknak. Miközben az emlékművet cipelték, még nótázniuk is kellett, amíg csak oda nem értek vele a kijelölt helyre.

Ott arra kényszerítették őket, hogy ássanak gödröt és dobják bele az emlékművet. Ezután halálra kínozták ugyanezeket a zsidókat, és beledobták őket ugyanebbe a gödörbe.

Így folytatódott a kínzás: a gyilkosok sírgödröt ásattak minden zsidóval, aztán el kellett temetniük az imént meggyilkolt zsidókat, aztán őket ölték meg, majd temették el mások.

Nehéz lenne felidézni a huligánok minden kegyetlenségét, és nehéz lenne hasonló példát találnunk szenvedéseink történetében.

Leégették az öreg zsidók szakállát, csecsemőket öltek meg anyjuk mellén, agyonvertek embereket, másokat meg arra kényszerítettek, hogy énekeljenek, táncoljanak stb. Végül belekezdtek a legfőbb akcióba – a tűzvészbe. Az egész városkát őrök vették körül, így senki sem tudott elszökni, később négyes sorba állították az összes zsidót, a kilencven fölött járó rabbinak és a sakternek kellett a menet élén vonulni, vörös zászlót adtak a kezükbe, és nótaszóval hajtották őket a pajtába. Útközben vadállati módon verték őket a huligánok. A kapunál is álldogált néhány huligán, különféle hangszerekkel próbálták túlharsogni a szerencsétlen áldozatok sikolyait. Néhányan közülük védekezni próbáltak, de fegyvertelenek, kiszolgáltatottak voltak. Véresen, megnyomorítva taszigálták őket a pajtába. Aztán lelocsolták benzinnel a pajtát, és felgyújtották, majd a banditák végigjárták a zsidók lakásait, betegeket és gyerekeket kerestek. A lakásokban talált betegeket maguk vitték a pajtába, a gyerekekből hármat-négyet összekötöztek a lábuknál, úgy vonszolták oda őket a hátukon, aztán vasvillával dobálták őket a tűzbe.

A tűzvész után a még egyben maradt holttestek szájából baltával verték ki az aranyfogakat, és mindenféle módon megbecstelenítették a szent mártírok tetemét.”

Bár a Wasersztajn-beszámoló olvasója számára evidens, hogy Jedwabnéban különös kegyetlenséggel kínozták a zsidókat, az első pillanatban nehéz megérteni e tanúvallomás teljes tartalmát. Nagyjából annyi idő telt el, amióta rábukkantam a beszámolójára a Zsidó Történeti Intézet levéltárában, mint azóta, hogy megértettem, miről van szó benne. Amikor 1998 őszén arra kértek, hogy írjak esszét a Tomasz Strzembosz professzor tiszteletére kiadott ünnepi kötetbe, úgy döntöttem, hogy Jedwabne példáján írom le, hogyan kínozták a lengyel szomszédok a helyi zsidókat. De akkor még nem jutott el a tudatomig az, hogy az aznap elkövetett gyilkosságok és kegyetlenségek egész sorozata következményeként egyszerűen elégettek minden életben maradt zsidót. Ezért nem csodálkozom azon, hogy a vallomás időben távol áll a lomżai per kezdetétől. Nekem is kellett négy év ahhoz, hogy megértsem, mit mondott Wasersztajn. Csak amikor átnéztem az Agnieszka Arnold Hol az idősebb fiam, Káin? című dokumentumfilmjéhez forgatott anyagokat (egészen konkrétan akkor, amikor azzal a nővel beszélgetnek a kamera előtt, akinek az apjáé volt az a pajta, ahol 1941 júliusában a lengyel szomszédok elégették a jedwabnei zsidókat), akkor fogtam fel, mi történt ott. És ahogy az már lenni szokott, amikor lehullik a hályog a szemünkről – mihelyt ráébredünk arra, hogy pontosan az történt, amit eddig elképzelhetetlennek tartottunk -, kiderült, hogy az egész történet gyönyörűen dokumentálva van, ma is élnek tanúk, e bűntény emlékezete pedig nemzedékeken át fennmaradt Jedwabnéban.

A Szomszédok. Egy zsidó kisváros pusztulásának története (Sejny, Pogranicze, 2000) című könyv első fejezete, jegyzetek nélkül. 

Pálfalvi Lajos fordítása

• A Jedwabne-vita