Anna Bikont

Nyomtatóbarát változat

A Ne tessék idejönni többé című riportom után, amely a megfélemlített Jedwabnéról szólt, ön úgy döntött, hogy nevesítve mesél arról, ami 1941. július 10-én a városban történt.

Ha most a gyilkosok védelmére kelünk azzal, hogy meghamisítjuk a tényeket, mi is bűnrészesek leszünk. (...) Jedwabnéban születtem 1955-ben, s 1984-ig ott laktam. Az olyan viták, hogy hány ember fér el egy pajtában, értelmetlenek. Az a gyilkosságsorozat egész Jedwabnéban folyt, szinte minden utcában, minden udvaron. Csak a lakosság egy része vett benne részt, talán néhány tucatnyian. Többen érkeztek a szomszédos falvakból: Kossakból, Janczewből, Kubrzanból. És mi zajlott július 10-én a tóparton? Ott sűrű gabonatáblák húzódtak, jöttek, átkutatták, és ha zsidót találtak, vízbe fojtották. A kutakba is fojtottak zsidókat. Meggyilkolták azokat a zsidókat, akik a Lenin-szobrot cipelték. Nem tömegmészárlás folyt, név szerinti gyilkosságok sora követte egymást, lehet tudni, ki kit ölt meg. Nem alattomos gyilkosságok zajlottak, minden fényes nappal történt. „Ha a mezőn elkapták a zsidaját, azt ott el is kaparták” – így mesélik ma is Jedwabnéban. Még parázslott a pajta, amikor a lakosság egy része rávetette magát a zsidók hátrahagyott vagyonára. Mi lehetett annak az asszonynak a lelkében, aki elemelte a még meleg dunyhát, vagy kiráncigálta a szekrényből a szomszéd szegényes ruháit? Most azt mondják, hogy a németek fogták és elszállították a holmit. Azokat a rongyokat, azt a néhány cserepet? A németek antikokat és bundákat vittek el varsói ügyvédek és iparosok otthonából.

A szülei meséltek önnek erről?

Van egy fényképem édesanyámról, amikor hetedikes. Megmutatta rajta a zsidó osztálytársait, és ilyeneket fűzött hozzá: „Ezt elégették, ezt elégették, ez meg elvágott torokkal végezte.” Amikor megpillantotta a halálmenetet, amely a Sadowa utcán haladt, akkor fogta a nővéremet, és elmenekült Lomz·a felé. Még két nappal a halála előtt is emlegette azt a szörnyű halálsikolyt, pedig akkor már a nővéremmel két kilométerre voltak a pajtától.

A családom mindig jól megvolt a zsidókkal. Anyám rossz érzéssel emlékezett a háború előtti időkre, amikor sábesz napján a lengyel ifjak csoportokba verődve, a kezükben harmóniummal felkeresték a zsidó házakat, hogy megzavarják az ünnepüket, elvették tőlük a sábeszdeklijüket, és csak egy zloty fejében adták vissza. Például a Laudańskiék, azok is ezt csinálták. A pogrom napján viszont a lengyel házakat keresték fel, s így szóltak: „Gyere velünk! Vagy velünk vagy, vagy ellenünk!” Az ő szerepüket a július 10-én történt eseményekben az egész város ismerte.

Hol voltak a szülei a gyilkosság napján?

Évekig a Rynek, azaz a Főtér mellett laktunk az egyik házban, a Przechodzkiak a XIX. század közepétől itt laktak. A szüleimnek éttermük és boltjuk volt az épületben. Apám a kertben bújt el, majd a nagyanyám padlásán. Hangsúlyozom, a lengyelek elől bújt el, nem akarta, hogy kikergessék zsidót ölni. (...)

Jan Gross professzor utal rá, hogy egy nappal korábban, július 9-én, vagyis vásárnap, az embereket értesítették, hogy másnap zsidóellenes akció lesz. Ez nem pontos. Abból, amit hallottam, 9-én már nem volt vásár, mert már második napja a Rynek tele volt zsidókkal, akiknek kiadták, hogy hozzák rendbe a teret. A szüleim, akik ott laktak a Ryneknél, ezt pontosan látták.

Anyám halála előtt elmesélte, hogy három napig tartották őket ott, a téren, tépkedték a füvet, azt ették, nagyon szomjasak voltak, de nem volt szabad vizet adni nekik. Július 8-án kergették ki őket a Rynekre, a radzilówi zsidóégetés után. Nem tudom, hogy éjszakára hazaengedték-e őket. Ez a két nap, nem tudni, miért, elsikkadt az események leírásakor, e szörnyű kínszenvedésre nem derült még fény.

Hogy lehet élni, ha az ember ilyesmit tud a szomszédairól?

Én fokozatosan tettem szert erre a tudásra, sok mindenről csak a hetvenes években értesültem, amikor magam kezdtem kérdezősködni a korabeli szemtanúktól. Beszéltem többek között Karolak polgármester egykori helyettesével, Eugeniusz Śliweckivel. Ő megerősítette, hogy Karolak egyezséget kötött a németekkel, hogy a város egyedül oldja meg a zsidókérdést.

Mindig reméltem, hogy fény derül erre a gyilkosságra. De nem sejtettem, hogy ekkora méreteket ölt az ügy, hogy politikai játszmává válik, s főleg, hogy a nacionalista csoportok számára valóságos hajtómotor lesz belőle. Közben valahol elveszett az áldozatok problémája. Leon Dziecic, akit kényszerítettek a holttestek elásására, mesélte, hogy a megégett tetemek úgy össze voltak fonódva, akár a gyökerek, nem lehetett őket szétválasztani. Hiszen anyák gyermekeikkel pusztultak el, egymáshoz bújva. Erről nem beszélnek. Ez nem terheli senki lelkiismeretét, mert ott nem emberek haltak meg, csak zsidók. Ráadásul áruló zsidók, akik feljelentették a lengyeleket az NKVD-nél. Soha nem hallottam arról, hogy bárkit a zsidók miatt Szibériába hurcoltak volna. Jedwabnéban sokkal gyakoribb volt a lengyel feljelentő.

A drasztikus jeleneteket odahaza nem mesélték el nekem. Csak később, 1980 után, amikor munkába álltam Lomżában a Megyei Hivatalnál, ott hallottam ezekről. Volt egy alkalmazott, aki korábban tanár volt Jedwabnéban, ő mesélt Kobrzynieckiről, aki a pajtához vezényelt áldozatok közül kiválasztott egyeseket, és elvágta a torkukat. Egy másik ismerősöm mesélte, hogy amikor július 10-én be akart lépni az árnyékszékére, látja, hogy ott egy zsidó átvágott torokkal, még élt és hörgött. Akkoriban minden árnyékszék kint volt a szabadban. A fő gyilkolóeszköz a szurony volt.

Az 1949-es per során a tanúk először részletesen beszámoltak arról, hogy mi történt július 10-én a kisvárosban, majd a tárgyaláson visszavonták vallomásaikat.

Említették nekem a pert, azt, hogy a tanúk mennyire meg voltak félemlítve. Fenyegették őket, hogy ha nem vonják vissza a vallomásukat, könnyen a koporsóban nézegethetik magukat. A Biztonsági Hivatal Lomżában volt, messze, a szomszédok pedig közel. Ők senkitől nem féltek úgy, mint a szomszédjaiktól. Ha egy ilyen tanú a vallomástétel után hazament, reggel még fel akart ébredni. Mert mi folyt a háború után? Rengeteg orvgyilkosság, családi leszámolások, egy részük a zsidó hagyaték miatt. Ma is a félelem szelleme uralkodik Jedwabnéban. A leginkább az mutatja, miféle vérengzés folyt itt, hogy hatvan év után még mindig a félelem az úr. Ezért is van, hogy a tanúk egy része nem nyújt információt a Nemzeti Emlékezet Intézetének, vagy hamisan tanúskodik. Gondolom, akik megfélemlítik a tanúkat, nem véletlenül teszik, tisztában vannak a jogi következményekkel. (...)

Figyelmesen olvasom a Jedwabnéról szóló cikkeket, és csodálkozva veszem észre, hogy ez alatt az egy év alatt mennyire megváltoztak a tanúvallomások. Összehasonlítom, amit valaha mondtak, meg amit ma mondanak, mondjuk Malgorzata Rutkowskának, a Nasz Dziennik riporterének. Janina Biedrzycka, Bronislaw Śleszyńskinek, a pajta tulajdonosának lánya, így mesél a Nasz Dziennikben: „Jött az az álpolgármester Karolak, egy némettel, és azt mondta, hogy adjuk oda a pajta kulcsait. Apám nem kelt fel, erre anyámnak mondta, hogy adja oda a kulcsokat. Később elmentem anyámmal, hogy megnézzük, mit akarnak a pajtával csinálni. Egy nagy fa alatt álltunk meg, a gabona derékig eltakart bennünket. Először kinyitották a nagy lakatot, azzal a kulccsal, amit a kovács készített, utána a kapuszárnyakat, majd elkezdték kihordani a szerszámokat. Egyik oldalon a civilek álltak, de hogy pontosan kik, azt messziről nemigen láttuk. Mellettük meg a németek.” Fél évvel ezelőtt, amikor Jedwabne körül nem volt még ilyen zaj, Janina Biedrzycka azt mondta egy újságírónak, hogy az apjával ment a pajtába berakni a cséplőgépet és a társzekeret (Gazeta Pomorska, 2000. augusztus 4.).

Ryszard Malczyński azt mondja, a templomtoronyból látta, hogy a németek bekergetik a zsidókat a pajtába. De mit csinált Malczyński úr ott, a toronyban? Azt állítja, hogy a pap kérte, hogy javítsa ki a cseréptetőt. Reggel 10 óra van, 1941. július 10., és a pap a tetőt javíttatja vele. Franciszek Karwowski ugyanebben a riportban azt állítja: „Július 10-én az apám reggel megtudta, hogy a németek aznap fogják elpusztítani a zsidókat a városban. Befogta hát a lovat, hogy visszaszerezze még a mérleget, amit kölcsönadott Kosackinek.” Tehát Karwowski apja a pár kilométerre fekvő faluban tudta, hogy aznap legyilkolják a zsidókat, a pap meg nem tudta, és úgy gondolta, ez a legalkalmasabb időpont a tető kijavítására? A Rynekre kivezényelt zsidók már tele vannak sebekkel, már elkezdődött a pogrom, Malczyński meg odafönt nyugodtan javítja a tetőt?

Jadwiga Wąsowska (...), aki akkor tizenéves volt, meséli, hogy az égetés utáni harmadik napon elment a pogrom helyszínére, és behatolt a pajta romjai közé: „Beléptem a szérűbe. A délnyugati kiszögellésben valóságos testpiramis, egészen a plafonig.” Ő, a fiatal lány, elment a pajtába, már a zsidók pusztulása után? Ilyen rendkívüli pszichikai erővel rendelkezett, hogy saját akaratából oda mert menni? Leon Dziedzic, akit kényszerítettek, hogy odamenjen, meséli, hogy amikor eltakarították a holttesteket, mindegyikük vagy húszszor hányt. Vajon az a lány minek ment oda? Csak nem, mint jó páran Jedwabne lakosai közül, rabolni?

És ezek azok a tanúk, akik azt állítják, hogy a vérengzést a németek követték el! A forgatókönyv megismétlődik. Megérkezik a Niedziela vagy a Nasz Dziennik újságírója, jelentkezik Jedwabnéban az ismert tekintélynél. Ez a személy pedig mindig ugyanazokat az embereket hívja össze.

Miért gyilkoltak ilyen kegyetlen módon lengyel állampolgárok zsidó származású lengyel állampolgárokat Jedwabnéban?

Először is a németek beleegyeztek. A lengyelek tudták, hogy a németek gyilkolják a zsidókat, és nem lesz semmi kifogásuk ellene, ha a lengyelek maguk irtják ki őket.

Másodszor, ez a vidék a háború előtt erős nacionalista befolyás alatt állt, és számos zsidóellenes megmozdulás történt.

Harmadszor volt egy kicsi aktív csoport, amely készen állt a pogromra, Karolak polgármesterrel az élen. Ez a csoport kidolgozott egy tervet, és felbujtotta a többieket, ilyesféleképp: „Nézzétek, Radzilówban sikerült nekik, és letudták a dolgot.” A németekkel muszáj volt megegyezniük. Talán ennek a csoportnak volt szüksége arra a három napra, hogy meggyőződjön róla, a többi lakos is készen áll-e.

Végül negyedszer, ezt a várost megszállta a sátán. Alighanem ilyen az emberi természet: ha az ember sok vért, sok fájdalmat, sok szenvedést lát maga körül, még rosszabbá válik. (...)

(Gazeta Wyborcza, 2001. április 5.)

Kriston Wojtek fordítása

• A Jedwabne-vita