Alina Petrowa-Wasilewicz, Bogumil Loziński

Nyomtatóbarát változat

(...)

Lengyelország prímása, az ön levelére válaszolva, arról tájékoztat, hogy közös imát tervez önnel a jedwabnei vérengzés hatvanadik évfordulója alkalmából. A zsidók számára mi a lelki jelentése egy ilyen aktusnak, amelyben az ártatlanul kiontott vér bűne miatt Istenhez könyörgünk?

A zsidó tradícióban természetes dolog, hogy valamelyik rokonunk vagy hittársunk halálának évfordulóján imádkozunk érte azon a helyen, ahol el van temetve. Ha Jedwabnéról van szó, tudjuk, hol vannak elhantolva a tragédia áldozatai, és nekem, a rabbinak természetes lenne, hogy ezen a helyen imádkozzunk. Nyitott vagyok azonban más ajánlatokra is, bár a halottak leszármazottai érthetően rokonaik sírjánál szeretnének találkozni és egyesülni a gyászban.

Hogyan képzeli egy ilyen közös ima lefolyását?

Nekünk, zsidóknak megvan a hagyományos imánk, amit a halottainkért mondunk el, ezt együtt imádkozhatja velünk minden jóakaratú ember, aki hajlandó egyesülni velünk a gyászban. A zsidóknak és a keresztényeknek közös tradíciója van, többek között a Zsoltárok könyve. Természetes, ha valaki, aki nem zsidó, de részt kíván venni az imáinkban, az elmond, mondjuk, egy halotti zsoltárt. (...) Számomra az a legfontosabb, hogy együtt fogunk emlékezni e tragédiára. Ez az alkalom nem arra való, hogy bárki bármit elszámolni vagy felemlegetni akarjon, hogy ki mit csinált. Ha együtt imádkozunk, az azt jelenti, hogy egyesülünk a gyászban. (...)

Nem aggódik-e amiatt, hogy éppen e szerintünk nem túl pontos Gross-könyv alapján alkot majd az amerikai közvélemény fogalmat a második világháború alatti lengyel-zsidó viszonyról?

A lengyelek számára annál, hogy mit mondanak majd erről a tragédiáról Amerikában, sokkal fontosabb kellene legyen az, hogy mit mondanak ők maguk Istennek, és milyen lesz a viszonyuk Jedwabnéhoz. Ha az egyik fél azt érzi, hogy a másik el akarja tussolni az igazságot, az nem jó. Ha az ember egyből elmondja az igazat és bocsánatot kér, az erkölcsi szempontból mindig jobb. Nincs itt mit eltussolni. Hisz úgysem tudjuk megváltoztatni azt, ami hatvan évvel ezelőtt történt. Azt viszont megváltoztathatjuk, ami ma történik. A bocsánatkérés erkölcsi parancs, ez formálja Istenhez való viszonyunkat, és ez a viszony a legfontosabb. A bocsánatkérésnek, noha erkölcsi dimenzióban történik, igen nagy a gyakorlati jelentősége a zsidók és lengyelek kapcsolatában.

Természetesen, tisztában vagyok azzal, hogy mi az a valóság, amiben élünk, és az amerikaiak Jedwabne-képével adódhatnak problémák. De biztosan bejárja a hír az egész világot, ha a prímás, a köztársasági elnök és a miniszterelnök bocsánatot kérnek. Ez az újdonság erejével hat, és erre mindenki felfigyel. A világ azt mondja majd: Jedwabne megtörtént, de a lengyelek bocsánatot kértek. (...)

A prímásnak írott levelében az áll, hogy Jedwabnéban mózesi vallású lengyel állampolgárok pusztultak el, miközben a vérengzés áldozatainak jelentős részét nem hithű zsidók alkották – egy részük például kommunista szervezetekhez tartozott. A holokauszt fogalma a nem hívő zsidókat is magában foglalja?

Számunkra a zsidó mindig zsidó. Ez le van írva a Talmudban. Még ha a zsidó bűnt követ el, elpártol a hitétől, akkor is zsidó, jóban és rosszban, még akkor is, hogy ha magáról másképp gondolkodik.

Ön már majdnem kilenc éve lakik Lengyelországban. Az antiszemitizmus, amit sok zsidó a lengyeleknek felhánytorgat, mennyire jellemző vonása a lengyel társadalomnak?

A lengyel antiszemitizmussal se nem olyan rossz a helyzet, ahogy a zsidók mondják, se nem olyan jó, ahogy a lengyelek gondolják. Az igazság középütt van. Számomra a problémát nem az antiszemiták jelentik, hanem azok az emberek, akik hallgatnak, amikor antiszemita megmozdulásokra kerül sor. A pápa azt mondja: vegyétek tudomásul, hogy az antiszemitizmus bűn, ne hallgassatok az ilyen helyzetekben. Képzeljük el, hogy valaki egy társaságban náci viccet mesél; ilyenkor muszáj reagálni, muszáj kinyitni a szánkat: ezt én nem akarom hallani, ez sérti a fülemet. A jó emberek túl sokszor hallgatnak.

Valóban, a zsidók sokszor azt mondják, hogy a lengyelek antiszemiták, de ez egy bizonyos pszichológiai mechanizmusból ered. Ha egymás után két ember – az egyik jó barát, a másik idegen – megtámad és megver, nem arra fogsz emlékezni, amit az idegen tett veled, hanem arra, amit a jó barát. Attól fog fájni a szíved, hogy olyasvalaki bántott, akit jól ismertél. A háború előtt a zsidók és lengyelek nagyon közeli viszonyban voltak egymással, és talán innen ered ez a hatalmas sajnálkozás amiatt, hogy a lengyel társadalom egy része a háború alatt úgy viselkedett, ahogy. A zsidók a barátaikra neheztelnek, akik mellett ezer évig éltek.

Vitathatatlan, hogy a jedwabnei vérengzés azt a parancsot állítja elénk, lengyelek elé, hogy kérjünk bocsánatot a zsidóktól az elkövetett gyilkosságokért. A lengyel társadalomban azonban nagy sérelem él néhány zsidó származású emberrel szemben, akik előbb 1939–41 között együttműködtek az oroszokkal a lengyelek megsemmisítésében, majd 1945 és 1953 között, a kommunizmus térhódítása idején játszottak szégyenteljes szerepet. Lehet, hogy e sérelmek magas hőfoka is abból a mechanizmusból ered, amelyet ön említett az imént: hogy a hozzánk közel állóktól a rossz jobban fáj, mint az idegentől, és ezért jobban is emlékszünk rá. Nem gondolja-e, hogy a zsidóknak bocsánatot kéne kérniük a lengyelektől elődeik bűneiért?

Az embernek minden elkövetett bűnért bocsánatot kell kérnie, ez kötelességük a zsidóknak is. Észre kell vennünk, hogy nemcsak áldozatok voltunk, de akadtak köztünk rossz emberek, akik ártottak másoknak. Ma a zsidóknak is jobban rá kell nyitniuk a szemüket a saját történelmükre, az utóbbi néhány évtizedre. A magam részéről örülök, hogy jelenleg Lengyelországban élek, egy olyan nemzet tagjai között, akik készek keresni az igazságot, akik készek felelősséget vállalni ezért a tragédiáért, készek bocsánatot kérni.

(Rzeczpospolita, 2001. március 15.)

Kriston Wojtek fordítása 

• A Jedwabne-vita