Bruck Gábor

Nyomtatóbarát változat

Clinton világossá tette, hogy szeretne megszabadulni a párt szélsőséges baloldali frakciójától: a radikális pacifistáktól, a volt béketüntetőktől és a szovjetszimpatizáns aktivistáktól. Az előző évek során ez a frakció komoly befolyással volt a párt külpolitikájára, deformálta azt, és jórészt őket terheli a felelősség azért, hogy a demokratákat az ország vezetésére újra és újra alkalmatlannak találták a választók, és nekik köszönhető, hogy az évek során a demokrata párt egyre több szavazatot vesztett. Ezért Clinton igyekszik újrafogalmazni a párt külpolitikai koncepcióját, pontosabban: vissza akar térni a klasszikus demokrata külpolitikához, a Wilson, Roosevelt és Truman által megkezdett hagyományhoz. E politikai hagyomány alapjait Wilson elnök fektette le 1917-es kongresszusi üzenetében, amikor Amerikát a demokráciáért vívott harcra szólította fel. Harcolni kell a kisnemzetek jogaiért, szabadságáért, mert csak a szabad emberek társadalma vezethet el a világ békéjéhez és biztonságához. Wilson intervenciós politikája inspirálta Rooseveltet és Trumant is. Roosevelt a szövetséges haderőket vezette Hitler ellen, Truman pedig a háború utáni amerikai külpolitikában érvényesítette a Wilson által lefektetett célokat. 1947-ben Görögországot és Törökországot kellett megsegíteni, hogy függetlenségüket megőrizhessék a Szovjetunió terjeszkedő politikájával szemben. Majd következett a Marshall-terv és a NATO megalapítása, aztán Dél-Korea katonai védelme a kommunista Észak-Korea inváziója ellen. Ez az 1947 és 1950 között formálódott trumani internacionalista doktrína inspirálta a rákövetkező négy évtizedben az amerikai külpolitikát.

A „szabad világ” mint absztrakció


Bill Clinton választási beszédei és a hozzá közel álló szakértők egyértelművé teszik Clintonnak a wilsoni aktivista internacionalizmus melletti elkötelezettségét. A II. világháború után Amerikát úgy jellemezték, mint „a szabad világ és az antikommunista koalíció vezetőjét”. Ma Clinton neowilsoni politikája hasonló terminusokban írható le: Amerika a prodemokratikus erők vezetője. Ahogy Amerika az ENSZ égisze alatt harcolt Koreában, úgy Clinton, legalábbis választási beszédei alapján, az ENSZ égisze alatt kíván rendet tenni Szerbiában. Nem meglepő, hogy Szerbiát illetően Clinton lényegesen aktívabb szerepet osztott ki Amerikára, mint George Bush. A koreai háború idején a külpolitika döntéshozói úgy érezték, hogy a háború morálisan és ideológiailag indokolható. Ma ugyanígy érvelhet Clinton is Szerbiával kapcsolatban. De ne feledjük, hogy az amerikai közvéleménynek vannak fenntartásai az ilyen okokból vívott háborúkkal szemben. Ezt a körülményt a politikai döntéshozók ignorálták. Így nem sokkal később, a wilsoni doktrína jegyében, pontosan ugyanilyen típusú harcot vívott Amerika Vietnamban azzal a különbséggel, hogy ez esetben teljes kudarccal.

Természetesen az amerikaiak továbbra is támogatták a kommunistaellenes retorikát, és nagyon is érdekeltek voltak a hidegháború megnyerésében, de mint amerikaiak, és nem mint a szabad világ vezetői. A „szabad világ”, e wilsoni absztrakció, nem sokat jelentett számukra. Az amerikaiak mind kevésbé bíztak a nemzetközi szervezetekben. Az ENSZ-et tehetetlen és igazságtalanul Amerika-ellenes szervezetnek tekintették. D. P. Moynihan demokrata szenátor és Jeane Kirkpatrick egykori ENSZ-nagykövet azzal váltak „nemzeti hősökké”, hogy nyíltan kifejezték az ENSZ-szel szembeni bizalmatlanságukat. Az évek során egyre kevesebbet hallottunk a nemzetek szövetségéről, és egyre többet Amerika nemzeti érdekeiről.

A kudarccal végződött vietnami háború nehezen kiheverhető csapást mért a wilsoni internacionalizmusra. A wilsoni doktrínát az úgynevezett reálpolitika váltotta fel. A kissingeri reálpolitika száműzte a moralitást a külpolitikából. A stratégiai szempontok elsőbbséget kaptak az ideológiai és morális szempontokkal szemben. Ezt jól példázza Nixon pekingi útja, amely azt a célt szolgálta, hogy egy amerikai–kínai szövetséget hozzon létre a még Kínánál is veszélyesebb Szovjetunióval szemben. Hasonló okok miatt utazott Bush nemrég Damaszkuszba, Hafez Assad szíriai diktátort nyerte meg az Irak-ellenes koalíció számára. Tette ezt annak ellenére, hogy mind a Reagan-, mind a Bush-kormány évekig bojkottálta Szíriát, amelyet állami terrorizmussal vádolt.

Clinton szakértői

A hidegháborúnak és a szovjet fenyegetésnek vége, legalábbis egyelőre. Most Amerika várhatóan szakít a reálpolitikával, amely nehezen illeszkedik demokratikus hagyományaihoz. De ma még pontosan nem tudni, hogy mi jön helyette. Nem tudni, hiszen Clintonnak nincs külpolitikai tapasztalata. Így minden lényeges döntés előtt szükségszerűen kell szakértők tucatjaira hagyatkoznia. Azonban a külpolitikai kérdéseket illetően a demokrata párt skizofrén állapotban van. A Clinton köré gyűlt szakértők radikálisan eltérő véleményt képviselnek. Vannak mérsékelt centrista politikusok, mint például Nunn szenátor, James Woolsey, az új CIA-igazgató vagy a hadügyminiszter, Les Aspin. Nekik nincsenek illúzióik. Tudják, hogy Amerikának a továbbiakban is szüksége lesz ütőképes hadseregre, amelyet a siker reményében lehet harcba küldeni a nemzeti érdekek védelmében. A demokrata párt konzervatív vezetői képesek az ideológiai szempontokat összhangba hozni a politikai realitással. Aztán vannak a Carter-kormány volt emberi jogi „abszolutistái”, a moralista ügyvédek, akik a jól ismert érveket hangoztatják: Amerika nem lehet a világ csendőre, a nemzetközi konfliktusokat a nemzetközi bíróságokon vagy az ENSZ keretein belül lehet és kell megoldani. Volt mesterük, Cyrus Vance most épp ezzel próbálkozik Szerbiában, nem sok eredménnyel. A harmadik befolyásos csoportot azok alkotják, akik az 1970-es években disszidáltak a túlságosan is balra tolódott demokrata pártból. Most, hogy a demokrata párt visszatér a wilsoni hagyományokhoz, ők is visszatérnek a demokrata párthoz. A legismertebb közülük Richard Schifter és Joshua Muravchik. Schifter a Bush-kormányban szolgált, de lemondott állásáról, és ma Clintont támogatja, mert azt vallja, hogy a hidegháború végével a demokrácia és az emberi jogok agresszív terjesztése az első számú politikai feladat. Úgy véli, hogy a demokrata párt kevésbé lesz elnéző, például Kínával szemben, ahol az emberi jogok megsértése mindennapi gyakorlat.

Clinton helyzetét tovább nehezíti az a tény, hogy választási mandátuma gyönge, a szavazatoknak mindössze 43 százalékát kapta meg. Tehát a többség, a szavazók 57 százaléka nem rá szavazott, hanem Bushra vagy Ross Perotra. Amerikai elnök talán még sosem indult ilyen rossz helyzetből, ezért érthető, hogy Clinton már most megkezdte az 1996-os újraválasztási kampányát. Kérdéses, hogy ilyen körülmények között vállalja-e az izolálódási politikát követelő Jerry Brown, Jessy Jackson és még inkább a Ross Perot által képviselt szavazók elidegenítését.

Clinton ugyan több ízben is világossá tette, hogy nem akar II. Carter lenni, a külpolitika általa kinevezett irányítóinak a többsége azonban mégis a Carter-kormány volt tagjai közül került ki. Az új külügyminiszter, Warren Christopher Carter helyettes külügyminisztere volt. Az új nemzetbiztonsági tanácsadó, Anthony Lake is a Carter–Vance-féle külpolitika propagátora volt. Nem kérdéses, hogy a további kulcspozíciókat is a Carter-kormány volt veteránjai fogják benépesíteni.

A három alapelv

Mindezeket figyelembe véve várható, hogy a stratégiai szempontok veszítenek fontosságukból, míg az ideológiai és morális szempontok újra vezető szerephez jutnak. Feltehetőleg három alapelv vezeti majd Clinton külpolitikáját: 1. a demokrácia terjesztésének az igénye (például a szabad választások propagálása ott, ahol csak lehetséges). Ez a célkitűzés jól illeszkedik a demokrata párt ideológiájához, s így a párton belüli konszenzus megteremtésérc is esélyt ad; 2. az emberi jogok védelme (ez a politika nem olyan népszerűtlen, mint Oroszország gazdasági megsegítése); és 3. gazdasági nacionalizmus.

Clinton várható külpolitikája nemcsak számos új lehetőségnek ad teret, de komoly veszélyeket is rejtegethet. Például ha az emberi jogok védelmezői, geopolitikai megfontolások nélkül, nehézfegyverrel lőnek majd Amerika szövetségeseire (Törökország, Szaúd-Arábia, Pakisztán), akkor Amerika stratégiai érdekei szenvedhetnek kárt. Ugyanígy beláthatatlan problémákhoz vezethet a liberális reformok és a szabad választások gondolatának vak, mindenáron való terjesztése az arab világban. Az arab világ első szabad választásainak eredményeit ismerjük. Az Iszlám Fundamentalisták törtek előre az 1987-es egyiptomi parlamenti választásokon, majd az 1989-es tunéziai és jordániai választásokon. 1990-ben az algériai helyhatósági választásokon arattak földcsuszamlásszerű győzelmet. Nem véletlen, hogy ma a fundamentalista vezetők követelik a leghangosabban a szabad választások bevezetését. Nyíltan beszélnek arról, hogy csak addig van szükségük politikai intézményére, amíg megszerzik a hatalmat. Utána már nem a demokrácia, hanem Isten törvényei (shari’a) fogják vezetni az arab világot.

Clinton konzervatív kritikusai arra figyelmeztetnek, hogy hiba lenne végérvényesen szakítani a reálpolitika hagyományával. Gyakran idézik Kissingert, aki szerint a nemzetközi rend az elsődleges alapfeltétele annak, hogy Amerika demokratikus értékei megőrződjenek, mi több terjeszthetőek legyenek a világban.

Végezetül szólni kell Clinton legfontosabb újításáról. A Nemzetbiztonsági Tanács mintájára létrehozta a Gazdasági Biztonsági Tanácsot. Clinton tudja, hogy Amerika és szövetségesei között éleződni fog a kereskedelmi verseny. A Gazdasági Biztonsági Tanács feladata az lesz, hogy Amerika gazdasági és kereskedelmi érdekeit érvényesítse. Azonban ezen a területen a gazdasági nacionalisták és a stratégiai internacionalisták közötti állandó harcra számíthatunk. A demokrata pártban az internacionalisták mellett ott vannak az izolálódási politikát követelők, a nagy ipari szakszervezetek protekcionista vezetői, akik saját iparáguk védelmében – ha szükséges – készek sutba dobni a szabad versenyes kereskedelem elveit, és gazdasági háborút indítani Amerika nyugat-európai szövetségesei ellen.

(New York)

• Külföld