M. A. [Mink András]

Nyomtatóbarát változat

Az előjelek nem sok jót ígértek a lassan már tizenkét éve kormányzó szocialistáknak. Az előző évtized példátlan sikersorozata után, amikor is az egy főre jutó nemzeti jövedelem tíz év alatt a tízszeresére nőtt (1200-ról 12 000 dollárra), a gazdaság visszaesett, a munkanélküliség ismét 20 százalék fölé emelkedett. A válságot tovább mélyítették a kormányzat korrupciós botrányai, amelyek idén tavasszal kis híján pártszakadásba torkolló vitákat gerjesztettek a kormánypárton belül. Ráadásul a szocialisták 1982-ben aratott győzelmük óta először kerültek szembe olyan ellenféllel, amely támogatottságánál fogva képes volt valóságos kormányzati alternatívát megjeleníteni. A szétszóródott kereszténydemokrata centrumpárt helyén szerveződött Néppárt (Partido Popular) 1989-ben még csak szerény 26 százalékos eredményt ért el, azóta viszont, különösen az utóbbi egy évben rohamosan nőtt a népszerűsége, és tavasszal a közvélemény-kutatások szerint utolérte a PSOE-t. A gyülekező viharfellegeket látva González a három évvel ezelőtt egyszer már remekül bevált fegyverhez nyúlt: előrehozta a választásokat. A taktika ismét sikeres volt.

A kampány – kísért a múlt

A kibontakozó válságot kihasználva, a legnagyobb ellenzéki párt a választók megnyerésére a szocialisták hajdan oly sikeres jelszavait vette kölcsön: megmerevedő egypárti uralom helyett pezsgő demokráciát, a hosszú évek alatt elkényelmesedett, tehetetlen kormányzat helyett generációváltást, lendületes reformokat ígért. Ezek az ígéretek persze másképp hangzottak, mint 12 évvel korábban a szocialisták hasonló jelszavai. González nem teljesen alaptalanul hívta fel a választók figyelmét arra a körülményre, hogy a Néppárt „ifjútörökjei” akár családi szinten is kapcsolatba hozhatók a Franco-korszak uralkodó csoportjaival. A Néppárt hatalomra jutása az előző rezsim nyerteseit juttatná vissza a hatalomba – figyelmeztetett González. Aznar, az ellenzék vezére tisztában volt ezzel a veszéllyel. A Néppárt nem győzte hangsúlyozni, hogy a mostani választáson nem a jobb- és a baloldal között folyik a küzdelem, hanem a helyben maradás és a változás erői között. Sőt, egyenesen azzal vádolta meg a miniszterelnököt, hogy a polgárháború rémes emlékeit felidézve, a szocialista párt a „félelem szavazataira” számít.

A választások kimenetele alapján, ha átvitt értelemben is, de Aznar félelmei beigazolódtak. A jelek szerint a spanyol választók inkább szavaztak a már ismert és végeredményben sikeres szocialistákra, mint a gyanús múltú és bizonytalan jövőt ígérő Néppártra. A gazdasági visszaesés sem olyan szembetűnő, hogy az emberek a radikális változások mellé álljanak, de már elég nagy a bizonytalanság ahhoz, hogy féljenek a szociális kiadások „ésszerűsítésének”, vagyis lefaragásának néppárti programjától. A választások előrehozása azért is bizonyult jó taktikának, mert a polgároknak nem maradt idejük kiábrándulni a kormányból, és bízni az ellenzékben.

Eredmények és tanulságok

A választási adatok közül a leginkább szembetűnő a rendkívül magas részvételi arány (77,28 százalék). Kis híján nyolc százalékkal többen mentek el szavazni, mint 1989-ben. Ez azt jelenti, hogy kiábrándultság ide, közöny oda, amikor a választó úgy érzi, hogy van tétje a szavazásnak (jelen esetben az, hogy van kormányképes alternatíva), akkor bizony elzarándokol az urnákhoz.

Az adatokból az is látszik, hogy a magas részvételi arány inkább a szocialistáknak kedvezett. „Don” Felipe 1989-hez képest plusz egymillió szavazatot varázsolt elő a kalapjából. Ez, figyelembe véve a kormányzó párt nehézségeit, valóságos csoda. A szocialisták alig egy százalékkal estek vissza a korábbi eredményükhöz képest, ráadásul ebben a hanyatló szakaszban is képesek voltak mozgósítani tétova híveiket, így a szavazatok számát tekintve 1982-es nagy győzelmük után a második legjobb eredményt érték el, de ez a mégoly kiemelkedő eredmény sem volt elég arra, hogy megőrizzék korábbi abszolút többségüket. (1982-ben 10 127 000 szavazatot kaptak, 1986-ban 8 901 000-et, 1989-ben pedig már csak 8 115 000-et, végül most 9 018 000-et.)

Az ellenzéki Néppártra 9 százalékkal többen szavaztak, mint 1989-ben. Ez a siker azonban viszonylagos, hiszen „elődpártjuk”, a hajdani miniszterelnök, Adolfo Suarez vezette kereszténydemokrata centrumpárt kikerült a parlamentből. Ez azt jelenti, hogy nem vált be az a számításuk, miszerint jelentős középosztálybeli rétegek fognak átpártolni hozzájuk a szocialista szavazótáborból. A középosztálynak ez a része vagy maradt a szocialisták oldalán, vagy ha csalódott is bennük, inkább otthon maradt. Ebben komoly szerepe lehetett annak, hogy a Néppárt a múlt felemlegetése nyomán nem tűnhetett elég hitelesnek.

Nem vált be a Néppárt azon számítása sem, hogy azok a szavazók, akik kormányképes jobboldali alternatíva híján eddig a kis nemzetiségi pártokra szavaztak, most őket fogják választani. A két legfontosabb, a baszk (PNV) és a katalán (CIU) nemzeti párt lényegében megőrizte képviselői helyeit a parlamentben.

Mi lesz a választások után?

A választási siker mindenképpen megszilárdítja González pozícióját pártján belül. A győzelem az őt támogató „újítók” (renovadores) politikájának sikere a hagyományos munkásmozgalmi értékek iránt elkötelezett „guerrista” pártfunkcionáriusokkal szemben.

A kormányzás tekintetében azonban bonyolult és ingatag helyzet alakult ki. Noha nyilvánvaló, hogy ismét González alakíthat kormányt immár negyedszer, most először támogatók után kell néznie. Megpróbálkozhat külső támogatással kisebbségben kormányozni. Ez azonban azt jelenti, hogy most, amikor határozott és gyors lépésekre van szükség, minden döntés előtt rendre meg kell dolgozni a lehetséges támogatókat. A másik lehetőség a koalíciós kormányzás. Koalíciós partnerként semmiképp sem jöhet szóba a kommunista színezetű Egyesült Baloldal (I. U.), mert ez a szocialisták politikai öngyilkosságát jelentené otthon és külföldön egyaránt. A két lehetséges partner a baszk és a katalán párt. Az előbbivel könnyebbnek látszana a megegyezés, hiszen a két párt Baszkföldön régóta együtt kormányoz, viszont a baszkok támogatása nem elég.

A koalíciós többség biztosításához nincs is feltétlenül szükség rájuk. Viszont mindenképpen szükség lenne a katalánok részvételére, akikhez a madridi kormányt kevésbé harmonikus kapcsolat fűzi. Pujol katalán pártvezér már a választások előtt igyekezett eltávolodni a népszerűségüket vesztő szocialistáktól, így remélve további szavazatokat szűkebb hazájában. A választások után pedig sietett leszögezni, hogy az esetleges koalícióknak komoly feltételei vannak: Pujol gyökeres változtatást követel a gazdaságpolitikában. Magyarul ez azt jelenti, hogy csak olyan lóhoz köti a szekerét, amelyik jól húz, és ha a gazdasági visszaesés folytatódik, akkor nem hajlandó kompromittálni a pártját egy sikertelen kormányban, amiből bármikor kiléphet, a felelősséget a szocialistákra hárítva.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a Néppárt még a két nemzetiségi párttal együtt sem tudna többségi kormányt alakítani. Ez azt jelenti, hogy ha az új kormány nem tud eredményeket felmutatni a gazdaságban, amire rövid távon kevés az esély, akkor nem lehetetlen, hogy akár egy éven belül is új választásokat kell tartani.

González megnyerte az első félidőt politikai ellenfeleivel szemben. A mérkőzés megnyerése a realitásokkal szemben azonban még ennél is nagyobb mutatvány lenne.

• Külföld