Molnár Gusztáv

Nyomtatóbarát változat

A milánói dóm körüli tenger sok könyvesbolt egyikében kotorászva bukkantam rá Maurice Duverger franciául és olaszul egy időben megjelent Europe des Hommes (Polgárok Európája) című könyvére. A tekintélyes francia alkotmányjogász, az Európai Unió radikális megreformálásának szükségességéről meditálva többször is felemlegeti a nyugati politikusok e századi különös viselkedését.

Az európai hatalmak század eleji, világháborúba torkolló lépéseit Duverger szerint csak felelőtlen gyerekek játékához lehet hasonlítani. A korszak politikai vezetőinek könnyelműsége egyszerűen felfoghatatlan. Az osztrák–magyar birodalom ahelyett, hogy a föderalizmus modelljévé vált volna, pusztulásba döntötte Európát. A győztesek viselkedése, ha lehet, még elképesztőbb volt. Közép-Európa oktalan feldarabolása egy virginiai presbiteriánus lelkész XVII–XIX. századi liberális auktorokon nevelkedett fiához méltó cselekedet volt. Wilson szerette a szabadságot, Clemenceau gyűlölte a reakciót. A többi nem volt érdekes.

Duverger második példája már személyes tapasztalatokon alapul. Tizennyolc éves volt, amikor 1936. március 7-én, a Rajna bal partján felvonuló német katonák akciójára reagálva a francia miniszterelnök kijelentette: „Nem fogjuk hagyni, hogy Strasbourg a német ágyúk tűzvonalába kerüljön!” Szónokoltak, és hagyták. „Ma már tudjuk – mondja a francia professzor –, hogy a Führer megbukott volna, ha a hazárdjáték, amibe belekezdett, balul sikerül.” De Hitler biztosra ment. A nyugati demokráciák félénkségére és kishitűségére alapozott, és nyert.

Posztszovjet reintegráció

Adrian Karatnycky, a New York-i Freedom House elnöke a Wall Street Journal Europe-ban nemrég megírta, hogy a FÁK Kollektív Biztonsági Tanácsának július végi ülésén elfogadták egy új katonai szövetség tervezetét. A Viktor Szamszonov tábornok, a FÁK katonai koordinációs bizottságának vezérkari főnöke által fogalmazott tervezet szerint „Oroszország stratégiai atomfegyverzete garantálja valamennyi FÁK-tagállam biztonságát, bármilyen agresszív szándék esetén.”

Már rég nem arról van szó – mint a liberális piacdemokrácia sok nyugati és orosz híve véli –, hogy a Nyugat megengedi-e Oroszországnak, hogy az a posztszovjet térséget – a balti államok kivételével – saját érdekövezetének tekintve konkrét intézményi formába öntse az egyre erőteljesebben megnyilvánuló reintegrációs törekvéseket, hanem arról, hogy mi, közép-európaiak, az Európai Unióval és a NATO-val együtt, kaphatunk-e ezért cserébe valamit.

Végül is nem a világ vége, ha Oroszországnak sikerül egy új eurázsiai szövetségi rendszert létrehoznia, amely nemcsak az abban részt vevők önálló államiságát őrzi meg, de biztosítja területi integritásukat – vagyis fennmaradásukat – is bármiféle belső dezintegrációval vagy külső agresszióval szemben. A világnak rá kellett döbbennie, hogy az „erőgyűjtés” orosz stratégiája sikerrel járt. Oroszország ugyan még nem jutott túl a válságon, és ezért változatlanul nem vállalkozhat kockázatos, erejét meghaladó lépésekre, de pozíciója annyira megerősödött a vele szomszédos volt szovjet tagköztársaságokkal szemben, hogy egyszerűen nem térhet ki a posztszovjet reintegráció kihívása elől. A kérdés csak az – olvashatjuk a befolyásos Kül- és Védelmi Politikai Tanács nemrég közzétett téziseiben –, „hogy milyen formában és mely feltételek mellett történjék mindez”.

Történhet úgy is, hogy Oroszország szoros szövetségre lép az utódállamok vagy – ha azok dezintegrálódnak – régióik egy részével, és új föderatív államot hoz létre, amely azonban Nyugat-Ukrajnától Közép-Ázsiáig agresszív maradékállamokkal lesz körülvéve. És történhet úgy is – az idézett tézisek szerint –, hogy az államszövetség tagjai megtartják függetlenségüket, cserében viszont lehetővé teszik a személyek, az áruk, a szolgáltatások és a tőke szabad áramlását, a kisebbségek számára egységes jogi feltételeket teremtenek, továbbá garantálják és támogatják Oroszország politikai és katonai érdekeit a volt Szovjetunió területén.

Ha ez így, a szovjet szövetségi állam helyébe lépő államszövetség formájában megvalósul – és a világ stabilitása múlhat azon, hogy ne a másik, az utódállamok területi integritását szétromboló szcenárium szerint valósuljon meg –, legfennebb Brzezinski és néhány ukrán nacionalista fog szomorkodni. A geopolitikai pluralizmus Brzezinski által annyira kedvelt kategóriájának ugyanis nem Oroszország és Ukrajna, hanem csakis az új Kelet és az új Nyugat, a két egymással együttműködő és nem feltétlenül ellenséges, de mind civilizációs adottságai, mind pedig politikai céljai és érdekei tekintetében egymástól világosan megkülönböztethető geopolitikai nagytérség vonatkozásában van értelme.

Oroszország ellenében nem megy

Geopolitikai pluralizmusról beszélni a volt Szovjetunión belül, és nem a reintegrációból kimaradó Baltikum és „a többi”, hanem az egymástól gyakorlatilag szétválaszthatatlan Ukrajna és Oroszország vonatkozásában, Moszkva számára csakis a rossz emlékű cordon sanitaire gyakorlatának felmelegítését jelentheti. Az Oroszországgal szemben támasztott túlzó nyugati igények a második világháború előestéjén sem vezettek semmi jóra. Amikor a brit–francia katonai küldöttség tagjai 1939 augusztusában felálltak a moszkvai tárgyalóasztal mellől, mert nem voltak hajlandók „független államokat kiárusítani egy agresszív nagyhatalomnak”, voltaképpen ahhoz az 1919–20-ban kialakított és nagyon hamar irreálisnak bizonyuló hatalmi egyensúlyhoz ragaszkodtak, amely a Németország és a Szovjetunió közötti sávban elterülő államokat Franciaország és Nagy-Britannia kizárólagos befolyási övezetének tekintette.

Sztálin 1940. július 1-jén világosan megmondta a brit nagykövetnek, hogy „a (szovjet–német) megnemtámadási egyezmény alapja az a közös törekvés, hogy felszámolják a régi európai egyensúlyt, amelyet a háború előtt Nagy-Britannia és Franciaország mindenáron fenn akart tartani”. A nyugati hatalmak azonban ahelyett, hogy tudomásul vették volna az új hatalmi erőviszonyokat, és azokhoz alkalmazkodva próbáltak volna a nyilvánvaló német hegemonisztikus törekvésekkel szemben a Szovjetunióval egyezkedve fellépni, inkább a pótcselekvés útját választották. Ám a szépen hangzó intranzigens nyilatkozatok már csak arra voltak jók, hogy a térségből való teljes kiszorulásukat ideig-óráig elleplezzék.

Brit és francia elképzelések

Amikor ma számos nyugati – főként brit és francia – politikus és szakértő (mint például Loic Bouvard, az Észak-atlanti Közgyűlés elnöke vagy Jonathan Eyal, a londoni Royal United Services Institute kutatásvezetője) arról beszél, hogy az észak-atlanti nagytérséghez tartozó Nyugat-Európa határai egészen a volt Szovjetunió határaiig terjedhetnek, feltevődik a kérdés: vajon ezek az urak komolyan is gondolják, amit beszélnek? A francia és a brit stratégia eléggé világosnak tűnik: a kelet- és délkelet-európai volt kommunista országok deklaratív integrálásával Németország és Oroszország, illetve az Európai Unió és a FÁK között létre kell hozni egy szürke zónát, amelyben a „Ne teremtsünk új választóvonalakat!” fülbemászó jelszavával az egymással versengő államok többsége bármikor mozgósítható a valóban integrációképes elszakadni vágyókkal szemben.

Juppé francia külügyminiszter szerint az elkövetkező öt évben a francia külpolitika fő célkitűzése az Európai Unió keleti kiterjesztése lesz. A kérdés persze az, milyen földrajzi határokon belül. „Nagyon világos elképzelésem van erről – nyilatkozta a napokban Juppé. – Világos különbséget kell tenni azok között, akik arra hivatottak, hogy belépjenek, mert az európai család tagjai, és azok között, akik arra hivatottak, hogy közeli partnereink legyenek, mint Ukrajna vagy Oroszország. Egyébként már eléggé pontos listát készítettünk a jövőbeni csatlakozókról: a három balti államra, a hat közép- és kelet-európai államra számítunk, és a többiekre is, a Balkánon, amennyiben elég bölcsek lesznek ahhoz, hogy újból békében éljenek.”

A francia miniszterelnöknek a párizsi katonapolitikai intézetben tartott beszédéből kiderül, mit is kell a franciák által elképzelt csatlakozáson érteni. Azt, hogy a közép- és kelet-európai országoknak teljes értékű helye van az Európai Unió „biztonsági környezetében”. A kontinens most kialakítandó új stratégiai egyensúlya az elnökségre nagy eséllyel pályázó Balladur szerint lehetővé teszi mind „az Európai Unió szomszédsága irányába tett nyitás”-t, mind pedig „az eljövendő nyugat-európai védelmi rendszer központi magjának a megerősítésé”-t. Ez nem más, mint Mitterrand négy évvel ezelőtt meghirdetett európai konföderációs elméletének továbbfinomított változata, amit már a Balladur-terv is világosan előre jelzett. Stabilizálni kell tehát Közép- és Kelet-Európát, hogy integrálható legyen – az Európai Unió baromfiudvarába! Tegyünk meg mindent a kommunizmussal szakító új demokráciákért, fogadjuk be őket Európába, de – és ez már Mitterrand végrendelettel felérő legutóbbi nyilatkozatának az üzenete – „ne nyúljunk a Tizenkettek Európájához”!

Miközben Európában mindenki a német–francia direktórium miatt füstölög, alig kelt figyelmet a francia és brit Kelet-Európa-stratégia nyilvánvaló összehangoltsága. Malcolm Rifkind brit védelmi miniszter tavaly ősszel a travemündei NATO-tanácskozáson azzal hárította el a visegrádi országok NATO-tagságát szorgalmazó német kollégája érveit, hogy „nagyon kínos feladat volna elválasztani a jókat a rosszaktól”. Maradjanak csak a közép- és kelet-európai „juhok és kecskék” egy akolban, majd „hozzárendeljük őket az Európai Unió közös kül- és biztonsági politikájához”, mint Major brit miniszterelnök múlt heti berlini látogatása előtt a Die Weltnek nyilatkozta.

Hogy ez az „integrációs” stratégia miért fog csődöt mondani, annak ezer oka van. Én csak hármat említek. Először is nincs közös európai kül- és biztonságpolitika. Másodszor: Oroszországnak nem lesz ínyére ez a „hozzárendelés”, hiszen a Baltikumtól a Balkánig terjedő meglehetősen széles sávban neki is megvannak a jól felfogott biztonsági érdekei, és – a majdani európai védelmi rendszerrel ellentétben – megvannak az eszközei is ahhoz, hogy érdekeit érvényesítse. Végül a vázolt francia–brit Kelet-Európa-stratégia a közép-európai államok: Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország és Szlovénia számára sem elfogadható, mert egybemossa őket a biztonsági szempontból valóban problematikus területekkel.

Amerikai és német stratégia

Ennél a stratégiánál sokkal célratörőbbnek – és egyben reálisabbnak – látszik az a most körvonalazódó közös német–amerikai elképzelés, amelynek lényege: 1. az európai integráció határozott tovább folytatása, illetve támogatása; 2. Kelet-Közép-Európa, a Baltikum és Délkelet-Európa szelektív integrálása és 3. a kölcsönös érdekeken, nem pedig hangzatos deklarációkon alapuló partneri viszony kialakítása Oroszországgal.

„A németek és az amerikaiak – mondotta az amerikai küldöttséget a 7+1-es nápolyi csúcsról Bonnba szállító repülőgépen egy magas rangú kormánytisztviselő a gépen tartózkodó amerikai újságíróknak – hasonló módon látják a világot. A németeknek nagyon hosszú távra szóló elképzeléseik vannak a mai Európa stratégiai prioritásairól, a keleti nyitás fontosságáról. Ők úgy vélik, hogy itt olyan történelmi esélyről van szó, ami nem fog egyhamar megismétlődni, és amiért érdemes némi áldozatot is hozni. Nem mondanám – tette hozzá –, hogy ezt az álláspontot minden európai állam osztja.”

Németországnak elemi érdeke, hogy a vele és Ausztriával közvetlenül szomszédos közép-európai államok, elsősorban Lengyelország, Magyarország és Csehország, de lehetőleg Szlovákia és Szlovénia is, minél előbb mind a NATO-nak, mind pedig az Európai Uniónak teljes jogú tagjaivá váljanak. Bár, ami ez utóbbit illeti, a valóban teljes jogú tagság egyelőre csak az unió kül- és biztonságpolitikai dimenziójára vonatkozhat, ami – a tényleges biztonsági garanciákat szavatoló NATO-tagsággal együtt – „csak” politikai döntés kérdése. Az ugyanis nehezen volna elképzelhető, hogy a kelet-közép-európai államok képesek lennének megfelelni az Európai Unió most formálódó kemény magja által támasztott kritériumoknak, mint ahogy az sem valószínű, hogy Németország – a jelenleg érvényben lévő EU-szabályok szerint – képes volna és egyáltalán akarná finanszírozni a ’96 után csatlakozó államokat.

Mint a fentiekből is látható, a lényeg nem az EU-, hanem a NATO-tagság. Magyarország, Lengyelország és Csehország számára ezért az elkövetkező évek első számú külpolitikai törekvése csakis a NATO-tagság mielőbbi elérése lehet. Egyedül ez – nem pedig a NATO-tagságtól függetlenített és ezért komolyan nem is vehető EU-integráció – teheti lehetővé, hogy világosan és egyértelműen a most formálódó geopolitikai vízválasztó nyugati oldalára kerüljenek.

Ez azonban – a gazdasági és politikai-intézményi kapcsolatok komplex rendszerének lépcsőzetes kiépítésével ellentétben – már nem az Európában hatalmasnak tetsző Németország, hanem a két igazi „nagy” kompetenciája. Erről csak az euro-atlanti és az eurázsiai geopolitikai nagytérség vezető – nukleáris – hatalmai állapodhatnak meg. Németországnak mindamellett centrális szerepe van és főként lesz ennek a nagy horderejű stratégiai alkunak a kialakításában, egyszerűen azért, mert mind az Egyesült Államoknak, mind pedig Oroszországnak első számú európai partnere. És a tét mégiscsak az európai érdekszférák újrafelosztása.

• Külföld