F. T. [Fényi Tibor]

Nyomtatóbarát változat

NWA emlékére

„Hogy van az, hogy minden magyar (már elnézést Herr Kollege) de olyan elviselhetetlenül rámenős?” – hallják lelki füleim bécsi szerkesztőm évi rendes magyardöbbenetét követő kérdését, amikor leteszem a Beszélő szerkesztőjének telefonját. – A fenébe is, az osztrákoknál bejött. Mondtam, hogy hagyjál most békén az évfordulóval Franzl, szédülök. Itt ülök a Toshiba előtt, az egész display mintha balra föl akarna repülni, én meg kapaszkodom az íróasztal peremébe, hogy utána ne szálljak. Különben is, Franzl, a mai bécsi látogatást megelőző protokollinterjúban is szóba került, hogy „öt éve állandó telefonkapcsolatban voltam az osztrák külügyminiszter kollégámmal, még az utolsó nap is felhívtam, hogy minden rendben van-e, és minden rendben volt”. Kenegesse hájjal más a magyar kormányférfiakat, hitelesebb, mint ha én tenném. „De egy jópofa reportázs kellene Budapestről, hogy mit gondolnak azok, akik segítették a menekülteket, meg mondjuk egy fiatal ossi, aki visszatért az események helyszínére.” – Lehet, Franzl, de én szédülök. Naivan azt hittem, hogy a Beszélő szerkesztőinek is elég lesz újra leforrázni a szöveget: Toshiba, asztalperem, hagyjatok most békén. „Már ki van hagyva a hely, nem tolhatsz ki velünk!” – De szédülök. „Akkor csináld meg holnap délelőtt!” Tényleg elviselhetetlenül rámenősek.

Annyi hasznom azért lett az egészből, hogy rájöttem: 1985-ben hírszerző voltam. Valamelyik bécsi lap szerkesztőségéből hívogattam telefonon NWA-t (barátainak akkor még csupán N. A.-t), aki elmondta, hogy mi van Pesten. Ebből időnként megjelent egy-egy cikk, én kaptam egy kis Informationshonorart, lehetett belőle bélyeget venni a Duna Kör dokumentumainak szétküldéséhez, az úgyis jött Pestről kilószám. Jó év volt, komoly hírforgalommal: disznóságok a parlamenti választásokon a független jelöltekkel, aztán a Duna Kört cseszegették a Nobel-díj miatt, még a tüntetésüket is szétverték, kicsit később meg a lánchídi csata. Ennyi bélyeg már nem is kellett, a maradékból tudtam mozijegyet venni Pasolini egész életművére meg az akkor új Jim Jarmushra, amire egy csomó magyar turista meghívatta magát velem.

Egyszer csak kezdtek megjelenni a városban (mármint a Császárvárosban) az erdélyi menekültek. Vicces történeteket meséltek arról, hogy csak úgy felszálltak a vonatra Budapesten, és a magyarok átengedték őket minden cécó nélkül. Ez ugyan nekem kicsit hihetetlen volt azután, hogy kiutazásom előtt kilencszer utasították el az útlevélkérelmem, de hát minden megtörténhet. Lehetnek derék magyar határőrök, micsoda mázli, hogy az erdélyiek pont ezeket fogták ki. Aztán az egyik telefonnál NWA megkérdezte, hogy nem tudna-e valami újságíró kimenni a Sirály szárnyashajóhoz, mert azzal már másodszor küldenek vissza egy erdélyi házaspárt. Az osztrákok. Mert ők már akkor sem tudtak olyan nagyon lelkesedni a magyar határőrök hazafias cselekedeteiért.

Hamarosan kiderült: egy frászt a határőrökben buzgott föl a honfiúi szolidaritás, a BM (vagy mi?) gondolta úgy, hogy szívatja egy kicsit Ceausescut. Ezért mind a sok ezer erdélyinek, akik boldogtalanul ostromolták a magyar hatóságokat, hogy letelepedési engedélyt kapjanak, megsúgták: nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta. Emlékeim szerint az első évben négyezer román állampolgár került így ki Ausztriába, kellő pánikot is keltve ezzel odaát.

A Trend egyik szerkesztőjével sikerült zavarba hoznunk a fináncokat a Mexikoplatznál, harmadszor már nem zavarták vissza a marosvásárhelyi házaspárt. Boldogan hálálkodtak. Mindketten csak magyartanári oklevéllel rendelkeztek, máshoz nem értettek, igazából Magyarországon szerettek volna maradni, de a rendőrök szinte kézen fogva vitték őket a Vigadó téri hajóállomásra, másodszorra már jegyet se kellett venniük, mégiscsak jó ember a Kádár János.

Akkortájt, amikor egy hajó felrobbantásában való bűnrészességgel kezdték vádolni, végre az osztrák belügyminiszter is magára talált. Rövid, ám titkos, ezért minden lap címoldalán szereplő tárgyaláson elérte, hogy Budapest többé ne így törjön borsot a testvéri Csau orra alá. Véget értek a szép napok, nagy lépést tettünk előre a jogegyenlőség útján. Korábban csak a magyar állampolgárok ellen indítottak eljárást, ha úgy hitték, immár ők is utazhatnak érvényes útlevél nélkül – ezután már az erdélyiek se kerülhették el a jól megérdemelt felelősségre vonást. A baj csak az, hogy a székelyek nehézfejűek. Nem akarták elhinni, hogy ha eddig muszáj volt menni Ausztriába, akkor mostantól miért tilos. Ezért ahelyett, hogy hazautaztak volna, inkább vártak, vártak, próbálkoztak. Pár hónap után már ezrek bolyongtak a Keleti pályaudvar indulási oldala és a filléres tömegszállások között.

Nem igaz, hogy a BM-eseknek nincs szívük. Ezt bizonyítja, hogy ’87 végén még egyszer, utoljára megnyitották az osztrák határt a romániaiak előtt: menjen, aki tud, a többieknek pedig irány haza, egyszer volt Budán kutyavásár. Az élelmesebbek futottak, a málébbakat vitték. Nagylakra, ahol a Román–Magyar Utazási Egyezmény keretében a túloldali határőrök gondjaira bízták őket. Attól kellett tartani, hogy tízezer embert fognak így visszatoloncolni.

Ekkoriban csomagoltam Bécsben, ahonnan akkreditációval, lapok és hírügynökségek tudósítójaként tértem vissza. A határon sokáig várakoztattak, motoztak, de kellemes meglepetésre nem küldtek vissza. Sőt, a negyedik órában még a folyosón várakozó anyámnak is adtak egy széket, s egy újabb óra múlva azt is megengedték, hogy pár percre bejöjjön, s a ruháim varratait módszeresen tapogató, állandó derékfájdalomról panaszkodó vámos jelenlétében megölelhessük egymást.

Budapest a „valamit tenni kéne” hangulatában élt, állandósultak az Erdély-ügyi összejövetelezések. TGM lakására NWA hívott el. Elég sokan voltak: Nagy András, Szent-Iványi István, Lengyel Gabi, Szilágyi Saci, Tamás Noémi, Danis Gyuri, Bodnár Éva, a kisgazdából gilisztapártivá vált Bereczky Vilmos arca tűnik föl, de még jó néhányan lehettek. Hogy pontosan kik, és mit mondtak, arra nem emlékszem, nagy volt a nyüzsgés, recsegett a parketta, néhányan elmentek, „öngyilkosság közvetlenül a BM-mel konfrontálódni”, végül megalakult a Menedékbizottság.

Tamás Noémiék gyerekszobájában jó sokáig működtünk. Én NWA-val voltam párban telefonügyeletes, ha épp senki nem hívott, egy új vitaszamizdatot, a Papírtigrist szerveztük. Talán túl sok menekült volt, vagy mi voltunk málék, a lap sose jelent meg. Később a Menedékbizottság helyet kapott a Pro Commerce Kft. Attila utcai pincéjében. A menekültek egyre csak jöttek, 1988. január 25-e után már a magyar kormány se küldte vissza őket. Noémi szervezett egy aukciót a Nemzeti Galériában, három emeleten voltak kiállítva a menekültek javára fölajánlott képek. A legfőbb vásárló egy (véletlenül megismert) osztrák yuppie volt, a papától épp akkor kapott egy közepes méretű szállodaláncot, oda vett dekorációt. Azt mondta, hogy bólintsak neki, ha valamit érdemes megvenni. Az aukciót végigbólogattam, mint a Pobedák hátsó ablakába tett játékkutyák a balatoni műutat, több millió forintot hagyott itt, ha valaki Jovánovics-, Nádler-, Deim- vagy Kokas-képek alatt akar aludni, az keresse a Dominó hoteleket Alsó-Ausztriában, azt hiszem, ez lett a legnagyobb magyar kortárs gyűjtemény Nyugaton.

30 939-en jöttek Romániából, nemrég összeszámoltam, mi csaknem kétezernek adtunk segítséget, pénzt, ruhát, eleinte még lakást is. A BM csináltatott egy felmérést a menekültek között, a megkérdezettek úgy ítélték meg, hogy bár nagyon kevés segítséget adunk, de az összes szervezet közül a legigazságosabban. Ennyi menekültet nem akart az ország eltartani, úgyhogy a határőrök megint hagyták, hogy ki-ki oda menjen tovább, ahová csak bír, román útlevéllel megint nem tartóztattak fel senkit. Néha nemzetközi légügyi szervezetek megbírságolták a Malévot, mert útlevél nélkül is hagyta az utasokat felszállni a gépekre. De lettek botrányok is, mert a BM valahogy mindig elrontotta a dolgokat. Elkezdték visszadobni a cigányokat, románokat. Csináltunk egy dokumentációt a Menekültügyi Főbiztosságnak, három hétre elromlott a telefonom, a lapomnak a tudósításokat utcai fülkékből adtam le. A keletnémet útlevél az más volt. Őket (mármint az NDK-sokat) komótosan összegyűjtötték, ha lett belőlük egy szállítmányra való, akkor Ferihegyre érkezett egy baráti Lufthansa gép: grüß aus Ungarn. A stasisok már a váróteremben verekedtek.

Fogalmunk se volt, hogy mit is csináljunk a hozzánk jövő németekkel. Eleinte bújtattuk őket, majd elvittük az első csoportot a Német Konzulátushoz. Nem voltak hálásak érte (a diplomaták). A. úr, a nagykövet, egy vacsorán a diplomáciai jó modor határát súroló nyomatékkal kérte, hogy a továbbiakban a menekültekkel ne terheljük a magyar–NSZK jó kapcsolatokat. A németek azonban jöttek. Jöttek az Attila úti pincébe, aztán főleg a lakásomra (máig sem tudom, hogy honnan tudták a címem), s ha már nehezen viseltem, hogy megint öten-hatan alszanak a földön matracokon, akkor elmentünk a Jagelló útra, tovább terhelni a két ország problémátlan viszonyát.

Éreztük a magyar belügy hezitálását – ezért egyre dörgedelmesebb nyilatkozatokban hívtuk fel a hatóságok figyelmét arra, hogy „az európai jogrend, a humánum szellemében bánjanak a nálunk menedéket keresőkkel”. (Újraolvasva akkori szövegeinket, őszintén szólva nem szeretnék a Németh-kormány bőrében lenni.) Szerettük volna, ha az „alternatív” politikai szervezetek ugyanezt teszik. Nyílt levél az SZDSZ-ügyvivőkkel, sajtóértekezlet a Helsinki Bizottsággal. Megkerestem Csoórit és Kiss Gy. Csabát, hogy együtt lépjünk fel a németek kiengedéséért, azt mondták, nem időszerű az ellenzéki összefogás.

Közben kirendelték a munkásőrséget határvédelemre. Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes is férfiasan állta több száz nyugati újságíró ostromát, s hangoztatta, hogy sem humánumunkhoz, sem a szövetségi hűségünkhöz nem fog kétség férni, mivel az NDK-tárgyalófelek megígérték, hogy nem lesz bántódásuk az átadottaknak. Később már át se adták őket, csak az útlevelükbe pecsételték a határsértési kísérletet bizonyító kiutasítást. Aztán pecsételtek, de külön lapra, amit el lehetett dobni.

Ellenzéki összefogás mégis lett. Sopronban a Páneurópai Pikniket az ottani Ellenzéki Kerekasztal rendezte (ez máig látható a szögesdróton átrepülő madaras plakátjukon), – MDF-es politikus (ha az egy majdnem doktor Timkó Ivánt leszámítjuk) el se ment rá. Pozsgaynak is hirtelen más dolga akadt, Habsburg Ottót is Walburga lánya képviselte. Az eredeti névsorból csak egyetlen ember beszélt, Konrád György. (Igaz, az új MTV évfordulós megemlékezésén az összes többi szót kapott, csak Konrád neve nem hangzott el.) A piknik alatt végig dèja vu érzésem volt. Azt gondoltam, hogy ez ugyanolyan (bocsánat) sunyi kiengedése a keletnémeteknek, mint korábban az erdélyieknek. A határokat ki kell nyitni, követeltük az esti Napzártákban döbbent BM- és külügyi tisztviselők zavart érvelései ellenében. Iszonyú fontosnak éreztük magunkat. NWA eljött németórát venni. De talán a második grammatikai lecke után kinyitották a határt, s nem maradt miért gyakorolni.

Jött az MSZMP önfeloszlatása, népszavazás, választások. Lassan helyreállt az európai trend: a lakosság is inkább utálta már az ismét főleg erdélyi menekülteket, mint támogatta. Tőkés püspök és Németh Géza lelkipásztor sokat tett azért, hogy mindenki felismerje, milyen galád árulást követsz el a magyarság ellen, ha nem maradsz ott, ahol élned, halnod kell.

A Menedékbizottság még elvolt egy darabig, aztán lassan megszűnt. Azt azonban nem mondhatjuk, hogy a teljes feledés lett volna osztályrésze. Igaz, az ötödik évforduló hejehujái közben szót senki nem fecsérelt rá. De azért egy, egyetlenegy, a magyar múlt eme szerény szeletkéje iránt érdeklődést mutató szervezet akadt. Nemrég, kedves NWA, meghívást kaptunk valahová. Fiatal hölgyek vettek körül, érdeklődő szemekkel néztek, komoly kérdéseket tettek fel. Tudtak rólunk, s nem akarták elfogadni azt az egyszerű tényt, hogy megszüntettük működésünket. APEH-ellenőrzést tartottak.

• Befejezetlen múlt