Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

Walter Benjamin írt Gyermekévek Berlinben címmel a századforduló táján memoárt. Ha te is megírnád a magad Gyermekévek Budapestenjét, az miről szólna?

Az ötvenes évek budapesti gyermekévei… nekem nagyon jó gyermekéveim voltak.

Jó anyagi viszonyok között éltetek?

Még megvolt az a polgári réteg, amelyik ugyan kezdett nagyon lerongyolódni, de még fenntartotta polgári szokásait, a háziorvos tartásának a szokását is. Apám gyerekorvos volt, nagy magánpraxissal, és így, miközben a polgári réteg lerongyolódott, mi kifejezetten jómódban éltünk. Apám képeket gyűjtött, és autónk volt. Ugyan egy régi, háború előtti Fiat, de mégiscsak volt, és vasárnaponként nekivágtunk a Balatonnak. Nagy kaland volt, három-négy óra alatt jutottunk le, útközben defekttel, és mindig megálltunk Székesfehérváron a Stop presszóban, ahol ringlis szendvicset lehetett kapni. Az sehol másutt nem volt az országban, ott valami rejtelmes forrásból beszerezték.

És a Balatonon volt házatok is, vagy csak lementetek a vízpartra fürödni?

Házunk nem volt. Csak kirándultunk.

Akkor hát ebben a derűs gyerekkorban a politika téged egyáltalán nem érintett?

Apámról mondanék még valamit, mielőtt a politikáról beszélünk. Ma már alig létezik az a régi fajta orvostípus, amelyikbe ő tartozott; az a bizonyos házikoncertező, kiállításra, színházba járó, szépirodalmat olvasó orvos. A színházakban akkoriban orvosi ügyelet volt, és szerencsére az a rokon orvos, aki ezeket a jegyeket elosztotta, jobban szeretett a Kamara Varietébe járni. Így én számtalan színházat és operát ültem végig az apám és anyám széke között elhelyezkedve.

És tényleg annyival jobb volt akkor a színházi élet?

Nagyszerű volt. Minden Shakespeare-darabot láttam abban az időben, és ezek nagy, alapvető színházi élményt jelentettek. Na mármost, ami a politikát illeti. Teljesen egyértelmű volt, hogy apám végtelenül utálja a fennálló rendszert. Az első politikai élményem, amire vissza tudok emlékezni, az ez: apám, aki elegáns anglomán ember volt, Eden-kalappal, tőle nagyon szokatlanul kabátban és kalapban jött be a szobába. Bejött, leült egy székre, és azt mondta, meghalt az a gazember. Én így éltem át Sztálin halálát. A következő politikai emlékem, mint utóbb megtudtam, két különböző alkalom összemosódó emléke. Nagy Imre parlamenti beszéde. ’55-ben, amikor eltörli a kuláklistát, majd Rákosinak a falsettós magas hangja, ez a mai napig a fülembe cseng, hogy listával vagy lista nélkül, a kulák az kulák marad. És akkor apám rácsapott az asztalra, és azt mondta, hogy akkor az egésznek semmi értelme, akkor itt minden marad a régiben. Amiből arra kell következtetnem, hogy a Nagy Imre-beszédnek számára nagy jelentősége volt, és nagy reményeket táplált. A harmadik nagy politikai élmény ’56. Egy másodpercig nem volt kétséges nekem tízévesen, hogy ez micsoda nagy és pozitív esemény.

Tehát a te családodban forradalomként volt megtanítva?

Igen, teljesen egyértelműen forradalomként éltük át. Apám és anyám, mind a ketten egészségügyi dolgozók voltak, úgyhogy 24-én a rádió behívására azonnal elmentek dolgozni, és emlékeim szerint nem voltak otthon egyetlen napig sem. És hozzáteszem, hogy a pincébe sem mentünk le, az egész ház a pincében élt, szüleim valószínűleg nem akartak közösködni a „mizerábilis plebsszel”. Ugyanakkor mi minden évben nagyobb mennyiségű krumplit vásároltunk, és ezt a krumplit ette az egész ház. Anyám áldozott a háznak. Csak annyi óvintézkedést tettünk, hogy az utcára szolgáló szobákból átköltöztünk a hallba. Én azért gyakran lementem a pincébe, ahol rendkívül eleven élet volt, és borzasztóan szerettem ott lenni, de aludni nem aludtam ott.

Te apádtól egy polgári habitust örököltél, és otthon ezek szerint egy kifejezett bolsevikellenes légkör volt. Azt, hogy te mégis marxista lettél, lázadás volt a család ellen? Felfogható ez így?

Nem. Sajátos módon nem volt mi ellen lázadnom, mert az apámat imádtam.

Át is vetted szokásait, még ruházkodásodon is érezhető.

Úgy éltem végig az egész fiatalkoromat, hogy soha nem volt farmernadrágom. Kora ősztől késő tavaszig nyakkendőben járok, a mai napig is öltönyben.

Szakállad sem volt soha.

Szakállam soha nem volt, úgyhogy kétségtelen, hogy egy klónozott másolat vagyok. A marxizmus nem az apám elleni lázadás volt, hanem egy másik nagy csábítás, nevezetesen a teória csábítása. Fiatal koromban három férfinak volt rám rendkívüli hatása, az egyik apám, a másik Hegedűs Géza és a harmadik pedig Fehér Ferenc, akivel 16 éves koromban barátkoztam össze. Rendkívüli módon vonzott a teoretikus gondolkodás, és ennek Magyarországon, hacsak nem voltak egészen speciális családi tradíciók, az öntőformája a marxizmus volt.

Ez egyértelmű. És Hegedűs Géza hogy jön be a képbe? Mint egy régi, polgári kultúrájú ember?

Igen, Hegedűs Géza apám barátja volt, méghozzá nem régi barátja, gyerekkoromban barátkoztak össze Visegrádon, ahol nyaraltunk. Engem bámulatba ejtett az ő fantasztikus mindentudása, memóriája és a mai napig is meglévő életereje. És hogyha már így leleplezted, hogy szokásaimból mennyi az apámé, akkor még hozzátehetem, hogy a pipázás szokása az Hegedűs Gézáé, a szivarozásé pedig Lukács Györgyé.

Fehér Ferenc vezetett be téged a lukácsi teóriába és a Lukács-körbe? Jártál is Lukácshoz?

Második gimnazista koromban egy osztálytársnőm édesapja volt a Lukács-iskola fogorvosa, és a fogorvosi váróban ült Hermann István, Heller Ágnes és Fehér Ferenc. Én itt ismerkedtem meg velük. Viszonylag rendszeresen járni kezdtem a Heller–Fehér házaspárhoz, és egy rendkívül izgatott szellemi életet éltem velük, rengeteget tanultam tőlük. Náluk tanultam meg azt is, hogy a mindennapi élet kérdései is megvilágíthatóak teoretikus problémákként, és hogy én is egy nagy teoretikus összefüggés részese vagyok. Hogy ily módon tulajdonítsak jelentőséget a saját helyzetemnek.

Ez a folyamatos reprezentativitásérzés meglehetős nagyképűséggel járhat.

Járhat nagyképűséggel, járhat emberek esetenként akár durva ejtésével, tehát van ennek kritikus oldala is. Számomra inkább pozitív hatással volt. Meg kell mondanom, bámulattal tölt el az ő akkori rendkívüli kedvességük egy 16–17 éves fiú iránt, én magam soha életemben nem tudtam volna így, ilyen rendszerességgel foglalkozni egy kamaszfiúval, mint ahogy ők ezt akkor tették. Viszonylag egyenrangú barátság volt az első pillanattól kezdve, talán a rokonszenven kívül hozzájárulhatott ehhez az ő meglehetős elszigeteltségük is az akkori életben.

Hogy ismerkedtél meg Lukáccsal?

A barátságunkban hosszú ideig Lukács csak távoli csillagpont volt. Lassan megismerkedtem Vajda Mihállyal, Márkus Györggyel is, de csak később, 19 éves egyetemista koromban Lukáccsal Fehér Ferencnél. Bámulattal töltött el az öreg fantasztikus energiája. Azon az estén a fiatalabbak, Fehér is már vörös volt a fáradtságtól hajnali kettőkor, de az öreg csak itta az egyik konyakot a másik után, szívta az egyik szivart a másik után, és elapadhatatlanul beszélt. Akkor már túl voltam egy csomó nagy Lukács-olvasmányon, filozófiai olvasmányaimat 16 évesen Az ész trónfosztásával kezdtem. Emlékszem, hogy ezen az első estén nagyon megnevettettem. Ugyanis valahogy a Horváth Béla nevű katolikus költőre terelődött a szó, akiről én tudtam egy történetet az anyám egyik barátnőjétől, aki a harmincas években a Horváth Bélával szemben lévő lakásban lakott, és így belátott az ablakába. Egy hatalmas feszület volt a katolikus költő szobájának a falán, és egyszer tanúja volt annak, hogy a feszületet leemelte, és azzal páholta el a barátnőjét.

És aztán följártál Lukácshoz, a munkáidhoz kértél tőle tanácsokat?

Nézd, én ahhoz későn találkoztam már vele, hogy ez kifejezetten mester–tanítvány viszony legyen, egyszerűen azért, mert ő már öreg és fáradt volt ehhez, csak a saját dolgaival volt elfoglalva. De én kultikus okokból bizonyos rendszerességgel felhívtam őt, és elmentem, meglátogattam. Volt egy délelőtti fél 11-es fogadóideje, ilyenkor egy–másfél órára fogadott embereket, és egy-két hónaponként elmentem hozzá, és beszéltem arról, ami éppen foglalkoztatott. Ő erre valamit reflektált, majdnem mindig valahogyan beleszőve azt az Arany-idézetét, hogy „Ha egy úri lócsiszárral / Találkoztam s bevert sárral: / Nem pöröltem, – / Félre álltam, letöröltem.” Ez öregkorának kedves verse lett, és mindig talált valami olyan összefüggést, hogy ezt elmondhassa.

Erről jut eszembe: ha jól tudom, te tulajdonképpen költőként is kezdted pályádat, és publikáltál is, ez igaz?

Teljesen igaz. Egész kamaszkoromban írtam verseket, és elvittem az ÉS-be Garai Gáborhoz. Az én nevemmel nem lehet költő az ember, ezért álnevet kellett választani. Miután nekem négy keresztnevem van, a Sándor mellett még a Ferenc, az Antal és a Tádé büszke tulajdonosa vagyok, ezért. Tádé Sándor néven egyszer megjelentem, nem is a legjobb versemmel az Élet és Irodalomban. Költői karrierem másik jelentékeny állomása, hogy Csontváry Magányos cédrusáról írott oratóriumom egy részlete feltűnt egy Magyar költők Csontváryról című diafilmen. De azután elsős egyetemista koromban az új élmények, az új érdeklődés hatására nagyon is elvesztettem a költési kedvemet. Mérlegeltem azt, amit addig csináltam, és noha a mérleg nem volt egészen rossz, tehát akár egy ilyen József Attila-díjas költőségig is eljuthattam volna, ehhez nem volt kedvem.

Prózát, drámát sose írtál?

Gyerekkorom tele van ilyenfajta kísérletekkel, például írtam egy regényt Julianus barát utazása címmel, a barátom illusztrálta és bekötötte, aztán mindenféle nagy drámáim, eposzaim voltak, Nápolyi Johannáról írtam például nagy történelmi drámát, volt egy ökumenikus eposzom, ahol a görög, a római és a germán hitregét olvasztottam össze, egyáltalán egész gyerekkoromban alkotómámorban éltem. Gyerekkoromtól kezdődően a csinálást, tehát megírni valamit, annyira szeretem, és annyira izgatottá tesz, hogy amikor egy felkészülési periódus után leülök, és valamit megírok, az egyszerűen biológiailag is megváltoztat, ezekben az írásperiódusaimban fantasztikusan lecsökken az alvásigényem, néhány órás alvás ilyenkor bőven elegendő.

Ezek szerint kamaszkorod lázas szellemi tevékenységek közepette telt. Mégis kirúgtak a gimnáziumból, s ha jól tudom, csak a negyedik iskolában sikerült érettségizned.

Akkoriban volt az 5+1-es téboly, hogy öt napig tanultunk, és a hatodik napon termelőmunkában kellett részt venni. A legkülönbözőbb munkákba beleszagoltam, a Cukor utcai gimnáziumból Alsógödre kellett járnom dugványozni és gyomlálni. Egy rendkívül hideg téli napon, mielőtt bementünk volna a melegházi kertészetbe, ahol ezt a mezei szorgalmat végezni kellett, két barátommal arra az elhatározásra jutottunk, hogy a restiben megiszunk egy fél szilvapálinkát. Vesztünkre ugyanez az ötlete támadt a kísérőtanárnak is. Rengetegen voltak abban a restiben, az egyik fiú hármunk közül, amikor meglátta a tanárt, rendkívüli taktusérzékkel lebukott, és a lábak között eltávozott. Róla soha többet nem esett szó, bennünket kettőnket viszont ezért kicsaptak. Hihetetlenül kellemetlen légkörű iskola volt a Cukor utcai, a mintaiskolák összes frusztrációjával és mesterkélt kényszerével. Pedagóguskörökben elég nagy figyelmet is keltett ez az ügy, mert teljesen aránytalan volt a bűn és a büntetés még akkor is, ha mind a ketten meglehetősen rakoncátlan és egyénieskedő legények voltunk is. Hirtelenjében a Szinyei Merse utcai gimnáziumban helyeztek el, majd az egyetlen igazi nagy tanárom, Kovács Endre magyartanárom rábeszélésére mentem a Radnótiba. Nagyszerű tanár volt, ugyanakkor klinikai értelemben vett elmebeteg, akit zárt osztályon látogattam meg időnként osztályküldöttség élén. Ő betegségéből kifolyólag rendkívül megbízhatatlan volt, felemelt embereket és elejtett, de a felemeltetés pillanatában fantasztikus tanári képességeket mutatott. A Radnótiban egy olyan orosz nyelvi osztályba kerültem, ahol első általánostól kezdve oroszul tanultak, és miután két hónapig elég kétségbeesetten és elveszve ültem a padban, úgy éreztem, hogy én ezt nem tudom bepótolni, és átmentem a Petőfibe, ahol aztán az utolsó két évet eltöltöttem. Ott a húszperces nagyszünetben peripatetikus séta volt, rendkívül súlyos elméleti sétákat folytattam egy Rózsa Endre nevezetű tanulóval, akit most Rózsa T. Endre néven ismer a sajtótörténet, magunk mellé vettünk egy kis harmadikost, ez volt Balassa Péter, és bejött az iskolába egy magántanuló, akit mindannyian rendkívüli mértékben irigyeltünk, és aki malaclopó köpönyege alatt gyakran egy palack almabort hozott, amit sötétebb sarkokban elfogyasztottunk, ez volt Kenedi János. És színházat is csináltunk ott Boldizsár Miklóssal, nagyon érdekes, nagyon jó színházat.

És miket adtatok elő? Saját dolgokat?

A My fair ladyt. Amit én fordítottam, a dalszövegeket is, és játszott benne Koós Anna…

Aki a Halászék színházában volt?

Aki a Halászék színházában volt. Rengeteg barátkozás, nagy bulik, hamarosan rászoktam a kávéházi életre, és már negyedikes gimnazista koromban az időm nagy részét a Kis Berlinben töltöttem, ott találkoztam a barátaimmal, ott olvastam és dolgoztam. Amiben csak az volt a vicces, hogy a harmincas években a kávéházi életet az hozta, hogy hónapos szobákban nyomorogtak az emberek, én meg egy háromszobás lakásból mentem oda óriási, könyvekkel teli aktatáskákkal, amiket kipakoltam magamnak. Juhász Ferenc és Nagy László üldögélt ott mindig, és nézegették, méregették ezt a nagyképű frátert a mérhetetlen mennyiségű könyvvel az asztalán.

Milyen évek jöttek ezután az egyetemen?

Hegedűs Géza rossz tanácsára először magyar-népművelés szakot vettem fel, ahol nagyon-nagyon érdekes társaság alakult ki az első évben. Jeles András, Kardos Sándor járt oda például. Ugyanakkor magát a szakot abszurditásként éltem át, úgyhogy menekülőre fogtam, és a következő évben átmentem elsőéves filozófusnak. Sajnos valódi mestereim nem voltak az egyetemen, Márkus Györgynek akkor már kifelé állt a szekérrúdja onnan, így nekem egy nagy olvasókorszak volt ez, nagyon sokat okultam és tanultam, de azt kell mondjam, hogy elsősorban nem az egyetemről.

Hanem a Fehér-körben, világos.

A magyar tanszéken Király István volt rám nagy hatással, és egy időben ez a viszony nagyon szoros is volt. Sajnos teljesítményét jelleméből és politikai tetteiből ítélik meg, holott az annál többet ér, és azt hiszem, hogy ezt előbb-utóbb majd világossá kell tenni. Az egyik legérdekesebb figurája volt a korszaknak, és iszonyatos nézetei, amelyek a könyveiben feltalálhatók, nagyon érdekesek, nagyon rendszerezettek, és azt hiszem, hogy mélyen reprezentatívak. A reform vizeire evezett, ez volt az, ahol mi találkozhattunk, és az útjainkat ’68 választotta szét tökéletesen. Ő soha, egy pillanatig nem lelkesedett a Prágai Tavaszért, amiben énnekem nagy bizodalmam volt, és mint marxista meggyőződésű, úgy gondoltam, hogy eljött az ideje annak, hogy felvételemet kérjem az MSZMP-be.

Ez ’68 elején volt?

Igen, abban a lázban, amikor Prága megmutatta, hogy vannak még mozgósítható energiák. Királyt kértem fel pártajánlónak, szerencsére a dolog elhúzódott. Augusztus 21-e engem Balatonfüreden ért, egy nyaralásban, ahonnan csapot-papot otthagyva feljöttem, és bedobtam egy cédulát Királynak, hogy a pártba való felvételem nem aktuális. Az az augusztus 21-e utáni négy-öt hónap egészen fantasztikus volt, a gyásznak valamiféle mámorában voltunk, állandóan együtt, Fekete Éva, Könczöl Csaba, aki akkor már nagyon közeli barátom volt, állandóan egymás társaságát kerestük, minden nap együtt voltunk, mindennap elemeztük a helyzetet, politikai gúnydalokat írtunk.

Emlékszem egy-kettőre.

Cseh filmnapokra jártunk, ahol bekövetkezett egy érdekes pszichofizikai esemény, ami soha többet nem ismétlődött meg velem, nevezetesen E. Fehér Pált meglátván a szó szoros értelmében felfordult a gyomrom. Ő volt az, aki katonaruhában tájékoztatta a magyar hadsereg győzelmes előrenyomulásáról a Népszabadság olvasóit, és járt ezekre a filmnapokra is minden héten egyszer az Ugocsa moziba, és valahányszor megláttam, hányingerem lett. Ennek az időszaknak egyébként a legjobb dokumentuma Várady Szabolcs verseiben található.

A Rádiózás lecsószezonban?

Igen, és ezekben a napokban olvasta fel egy ilyen társaságban A nagy kapocs című versét is, az egyik legjobb versét. Úgyhogy rendkívüli, személyes megrendülésként éltük át mindannyian, valóban úgy éreztük, hogy a világ összeomlott. Az ember egy hiszékeny állat, és ugyan ’68 előtt számtalan olyan beszélgetésben vettem részt, ahol idősebb barátaim ’56-ról beszéltek nekem, és figyelmeztettek, hogy a dolgok már ott eldőltek, én azonban úgy éreztem, hogy nincs igazuk, hogy vannak még energiák. A mi generációnkból nagyon sok embert ez a ’68-as csalódás rúgott be valamilyen pályára.

Neked az egyetem után az első munkahelyed a Magvető Könyvkiadónál volt ?

Igen, méghozzá Lukács György segítségével, aki írt egy levelet Kardos Györgynek, a Magvető igazgatójának, és így kerültem én oda. A Magvető akkor éppen nászát ülte Lukáccsal és a Lukács-iskolával.

Ott kezdődött az életműkiadás is, igen.

Nagyon-nagyon tanulságos három évet töltöttem ott. Kardos György volt a fő személy a kiadóban; nagyszabású szörnyeteg volt minden kétséget kizáróan. Én az első évben igen jó barátságban voltam vele, sok időt töltöttem a szobájában, ami, mint utóbb kezdtem világosan látni, másoknak állandóan zárva volt, és csak leveleken keresztül érintkezett sokakkal. Számomra azonban nyitva állt ez a szoba, és nagyon sokat mesélt az életéről.

Tehát ismered a múltját is?

Ismerem, addig a mélységig persze nem, mint amit aztán 1987-ben a washingtoni katonai temetőben mesélt el nekem Hám Tibor, hogy személyesen verte őt a köztársasági összeesküvés vádlottjaként, ezeket a részleteket elhallgatta előttem. De olyan nagy bizalommal viseltetett irántam, hogy első munkaként Németh László akkori életműkiadásából az Európai Utas szuperlektorálását kaptam tőle. A szerkesztője ugyanis halvány ceruzával, félénk ember lévén, számos helyre kérdőjelet tett, hogy ez megjelenhet-e így. És Kardos György azzal bízott meg engem, hogy én döntsek ezekben a kérdésekben. Ez nagyon szép feladat volt, vettem egy hatalmas, nagy, puha radírt, és végigradíroztam.

Ennyi volt a munka?

Ezt csináltam. Egyetlenegy helyen sem hagytam benne ceruzajelet.

És Kardos mit szólt hozzá? Megjelent így?

Elfogadta. Rengeteget dolgoztam a kiadóban. Ennek az íróasztalnak a hasában, két vaskos kötetben itt vannak összegyűjtve a lektori jelentéseim, és később időnként belemarkoltam, hogy utánanézzek, mit írtam. Például Hajnóczyról, amikor a Fűtővel először ott jelentkezett.

Végül is a Szépirodalminál jelent meg.

Mint ezt most megtudtam, Kardos elképesztően viselkedett vele. Mi elfogadtuk, Zsámboki Mária megszerkesztette, elindult a maga útján, és ha jól tudom, korrektúrában olvasta el Kardos, és azonnal visszaküldte, írt egy levelet neki, hogy amennyiben perre akarná vinni, mert szerződésük volt, akkor bűnvádi feljelentést fog tenni ennek a könyvnek az alapján.

Mert?

Mert ez egy izgató és rendszerellenes könyv. Nos, néhány évvel ezelőtt megnéztem, mit írtam erről a kéziratról, és örömmel láttam, hogy a Fűtőben észrevettem, hogy jelentős tehetség írta, és pártoltam. Bor Ambrussal dolgoztam egy szobában, és hosszú hónapokon keresztül folytattunk egy vitát arról, hogy mi a lektor feladata. Én nagyon határozottan azon az állásponton voltam, hogy nem kritikát kell írnia a könyvről, hanem egyszerűen azt kell eldöntenie, hogy van-e azon a színvonalon a mű, hogy napvilágot láthasson. Tehát a kritikai véleményét meg kell tartania magának, a lektori véleménynek ismertetőnek kell lennie, és azt az egyetlen döntést kell meghoznia, hogy kiadható-e a könyv. Én voltam a felelőse a Lukács-kiadásnak, teoretikus dolgokat is adtam ki, rengeteg szépirodalmat szerkesztettem, és végtelen mennyiségű dilettánst olvastam. Kialakítottam egy formulát, amit ma a Holmiban is alkalmazok, ezt neveztem Radnóti-féle formulának, ha vissza kell adni egy kéziratot, azzal fejeztem be, hogy „ezen megjegyzések kíséretében kéziratát rendelkezésére bocsátjuk.” Eufémisztikus megoldás.

És hogy rúgtak ki a Magvetőtől? Mert kirúgtak.

Ez a mézes év a Kardossal ott fejeződött be, hogy Kenedi János barátom szintén odakerült a kiadóhoz, nem Kardos, hanem az irodalmi vezetőség, Sík Csaba támogatásával, de őfölötte nagyon hamar összegyűltek a viharfelhők, és nagyon világosan kezdett kirajzolódni, hogy az egyéves próbaidő után nem fogják meghosszabbítani, ki fogják rúgni. Nagy erőfeszítéseket tettem, hogy ez ne történjék meg, erről többször beszéltem Kardossal, nagyon komolyan kértem, hogy fontolja meg a döntést, ne tegye ezt, majd amikor megtette, akkor egy nagyon nyers levelet írtam neki, amiben elmondtam a véleményemet erről. És ezzel a pillanattal az ajtó becsukódott, a modor tökéletesen megváltozott, egy katonás, diktatórikus, parancsnoki modor alakult ki velem szemben is, és megismertem a másik oldalát ennek a kiadónak. A mézesmadzag- és korbács-effektust, ami egyébként Kardos György mesterére és mentorára, Aczél Györgyre is olyannyira jellemző volt. Kardosnál tanultam meg azt, hogy a hatalom, egy pozíció nagysága, az tulajdonképpen semmi egyéb, mint szociológiai fantázia kérdése. Kardos el tudta képzelni, hogy ebből egy nagyhatalmat csináljon, és meg is tette. Mindenesetre a legártékonyabb személyek egyike volt a magyar kultúrában, és ugyanakkor, mivel volt benne valami vagány bátorság, ezért időnként ezen az oldalon is kitűnt. Szörnyű diktatórikus módon utasította el művek kiadását, ugyanakkor irracionálisan tanúsított bátorságot is, és védett meg utóbb értékesnek bizonyuló műveket. Tehát ennyiben a félénk Illés Endrével szemben neki jelentős szerepe volt. Tandori Dezső első kötetét és Konrád György első kötetét nem adta ki a Szépirodalmi, mind a kettő átkerült a Magvetőhöz, és a Magvető mind a kettőt kiadta.

Kardos végül is nem volt egy pszichésen terhelt személyiség?

De, teljesen nyilvánvalóan az volt. A gunman, tehát a fegyveres férfi mítoszán, a kamaszkori indián történetek morálján alapult Moldova és Kardos között a barátság. Ezt találta meg Kardosban, és Kardos maga is így élte át magát. Hát mondjuk, ez nem a demokrácia iskolája volt, ezt nem lehet mondani. Nézd, az én kirúgatásom történetét sokféleképpen lehetne elmesélni. A legmagasabb szinten ez úgy történt, hogy Lukács meghalt, az iskola kezdte levonni a ’68-as tiltakozás következményeit, készülőben volt a filozófusok elleni párthatározat, és ez nagyon erősen megrontotta a viszonyt az iskola és a Magvető között is. Fontos könyvek maradtak kiadatlanok, amelyekről már szerződés volt, Fehér Ferenc, Vajda Mihály, Márkus György kötetei. Az én funkcióm, aki ott a helybeli képviselő voltam, megszűnt. Elmesélhető így is a történet. Elmesélhető úgy, hogy én nem váltottam be Kardos hozzám fűzött reményét, azt hiszem, meg tudtam őrizni a függetlenségemet, holott majdnem mindenki valamilyen módon le volt kenyerezve, le volt kötelezve, le volt fizetve. Én ebből kimaradtam, és ezt, ne értsd félre, nem valami morális fölény mondatja velem, itt abszolút véres kérdésekről volt szó, lakáskérdésekről például. Ugyanaz kicsiben, mint az Aczél-világban.

Neki ekkora befolyása volt?

Igen, nagy pénzeket tudott adni, óriási jutalmakat, egy mozdulattal úgy dönthetett, hogy valakit egy nagy kötet megszerkesztésekor kivesz a munkaköri kötelesség alól, és szerződést köt vele, hogy ezt most különmunkaként csinálta. Óriási lehetőségei voltak ilyen lekenyerezésekre, és hát itt emberek éltek, akiknek ezekre a pénzekre szükségük volt, és akik így egyre inkább belebonyolódtak a lekötelezettségekbe. Nagyon nehéz annak egyszer egy határozott nemet mondani, akihez ezer szálon keresztül van valaki hozzáfűzve.

Az írókkal is így bánt, nemcsak közvetlen munkatársaival. Legendás pénzekről lehetett hallani.

Rendszeres, fizetésszerű összegeket kapott számos magyar író. Meglehetősen züllött világ volt ez. A Kenedivel való szolidaritásommal megpecsételődött az én sorsom, és egy következő menetben Könczöl Csabát is kirúgták. Az én felmondásomban az átszervezés mellett még munkám színvonalát is kárhoztatták. Ebből akkoriban híres ügy lett, mert én nem voltam rest a Munkaügyi Bírósághoz fordulni ebben az ügyben, és második fokon megnyertem, visszahelyeztek az állásomba, ami iszonyatos nagy pofon volt Kardosnak. Azonnal behívott engem, és azt mondta mérhetetlen megvetéssel, hogy ezen semmi mást nem nyerhettél, csak pénzt. Mondom, rendben van. És akkor néhány lidérces hónapig ültem a szobámban minden hétfőn és csütörtökön nyolc órán keresztül, és nem kaptam munkát. Egy idő múlva írtam egy levelet, hogy kérek munkát, erre azt a választ kaptam, hogy munka nincs, ezzel szemben felajánlja nekem, hogy legyek üzletkötő, járjam a vidéket, és adjak el könyveket. Hát ezt nem vállaltam. És akkor, egy rövidebb időt kivárva, megismételte a felmondást. Ezúttal már tanulva az előzőekből, a munkám ellen kifogást nem emelt, kizárólag az átszervezésre hivatkozott, és akkor már nem volt apelláta. Én természetesen elkezdtem munkát keresni, írtam egy levelet a Gondolat Könyvkiadó igazgatónőjének, amiben előadtam, hogy ki vagyok, előadtam, hogy nehézségeim támadtak a Magvetőben, és szívesen dolgoznék ott. Behívatott és fölvett. Máig sem tudom, hogy miért tette ezt. Valaki erre valahol engedélyt adott, ebben egészen bizonyos vagyok, de talán soha nem fogom megtudni, hogy mik voltak a motívumok. Tíz évig dolgoztam a Gondolatnál, ’79 végén kirúgtak, akkor anyám megkérdezte, hogy mondd fiam, meddig fog ez most tartani, ez a te állástalanságod? És erre állítólag, ő 1990-ben még élt, erre emlékezett, lazán azt mondtam, hogy tíz évig, anyám. Pontosan addig tartott.

De 1989 tavaszától beindult a Holmi.

Nagy lelkesedéssel láttunk hozzá, csakhogy én ilyen jellegű dolgot addig soha nem csináltam. Addig általában az én munkáim olyanok voltak, hogy csinálom, csinálom, és akkor egyszer csak megcsináltam, megvan. De most a kritikai rovatot vezetem, és ezt állandóan, folyamatosan csinálni kell.

És a tanítás? Hogy érzed magad az egyetemen?

Nem érzem rosszul magam, de nem hiszem, hogy tanártehetség lennék. Komolyan készülök az óráimra, eredeti anyagot adok elő, mert ambicionálom azt a régi értelemben vett egyetemi oktatást, hogy a tanár saját szellemi termékét tárja a hallgatók elé. De az, ahogy én elképzelek egy jelentős tanáregyéniséget, akit maga a hallgatóság szellemi erotikus izgalomba hoz, és ott bontakoznak ki eszmék, előttük keletkeznek, ez rám nem jellemző, és ez nyilván kihat a dolog szellemi izgalmára, vonzáskörére is. Én inkább keresős kutatóembernek, mint mesternek érzem magam, tehát magam is inkább tanulni szeretek, mint tanítani.

Mostanában azért mintha jóval kevesebbet írnál, mint régebben.

Nem. Minden látszat ellenére elég sokat írtam az elmúlt években is, de főleg kritikát. A nagy terveimmel, a művészetfilozófiai, teoretikus írásokkal kétségtelenül lemaradtam, ezek még mindig nincsenek tető alatt, de adtam magamnak egy nagyon határozott intést, hogy ebben az évben, tehát 1993-ban jelentős előrehaladást kell tennem ezekben.

• Kultúra