Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Pislog, mint az undvári nyúl a nyárson. Hallván az undváríak, hogy a nyulat sohase szokták a konyhában megölni, mert ha ezt cselekednék, azon éjjel visszajőne s a tyúkokat mind leöldesné; otthon nevelt nyulukat bőrétől megfosztván, elevenen nyársra húzták. A szegény állat kínjában szemét hunyorgatta, mit egy néző, ki a gyönyörű eljárást nem ismerte, csodának vett, s azt híresztelte, hogy az undvári nyúl a nyárson is pislog.
Ballagi Mór: Magyar példabeszédek, közmondások és szójárások gyűjteménye, 1850

Hosszú, hosszú ideig nem sok dicsőség termett a nyúlnak, már ami vizualizálását illeti. Megmaradt ipari állatnak, kulináris objektumnak, jobb esetben pedig a gyermeklét szimbólumai közé szorulva illegethette csak fülét és farkát, bár tagadhatatlan, hogy ott komoly szerepet vitt és visz, hiszen az egyik leggyakoribb játék, sőt és egyúttal jelkép. Persze, amint szokás, épp legsajátabb tulajdonságainak ellentmondólag kell viselkednie: a keményen harcos és harapós nyúl a kedvesség és gyámoltalanság szende szelleme gyanánt tapsikol a gyermeki szobákban – többnyire piciny szőrmókként –, s elképesztő méretű, valamint szörnyű harapású fogait szemérmesen elrejti mozgékony ajkacskái mögé.

Nem mindig s nem mindenütt volt ez így, persze. Ezredévekkel ezelőtt ezredévekig volt szimbóluma termékenységnek, újjászületésnek, családnak és kézművességnek, s közvetített az isten(ek) és az ember között, ha szükség volt rá valamely nem zsidó (és – később – nem keresztény) országban.

A zsidó–keresztény vircsaft azonban valahogy nemigen tűrte a nyulat oly magas polcon, mint ahova a mindenféle másak helyezték, így leképezésével sem nagyon foglalkoztak, hacsak levadászott állapotában nem, prédaként és trófeaként. (?)

A nyúl kultúrtörténete napjainkig tehát meglehetősen egyenetlennek látszott, egészen addig, míg Joseph Beuys-szal a dolog új irányt nem vehetett. Beuys elmagyarázta egy halott nyúlnak a lényeget, s ezzel friss aspektust adott az állatnak, a principiális ügyeknek s a kettejük, vagyis hármójuk viszonyának. A nyúl, ha halva is, de visszakapta mitikus szerepét, s a bonyolult kapcsolat, mely az előadást kísérte és átszőtte, meg- és kiemelte a tetemet tetemlétéből.

Beuys gesztusa révén persze nem a nyúlábrázolás szaporodott el, hanem egy szimbólum kapott új jelentéseket a régiek, az elfeledettek és a most ismét idézettek mellé, hogy innentől kezdve, a hetvenes évek közepe óta a képzőművészetben a nyúl mindig Beuyshoz, a magyarázathoz, a művészetre tanításhoz kötődjön. Egyebekkel együtt, de elsősorban és főként.

S bár a döglött nyúltól nem egyetlen ugrásra hever a nejlonnyúl, az I. Miskolci Műanyagnyúl Kiállítás, ha szervezői, rendezői, ideológusai, teoretikusai és részvevői (mindből jutott a kiváló eseményhez) nem említik is, ha ignorálják is, szóval a műanyagnyúl-tárlat kimondatlanul utal Beuysra, ha mással nem, hát azzal, hogy a most Óbudán látható nyulakkal éppúgy tisztán emberi dolgok történnek, mint Beuysszéval, s hogy a magyar állatok maradvány nejlongiccsek, nem pedig megfelelően megdöglesztett igazi nyulak, nos ez csak a sajátos szociológiai állapotokat jelzi, s a lehetőségét annak, hogy az antropomorfizálás megkerülhesse a tragikus és katartikus helyzeteket. Meg is kerüli. Helyettük az irónia, rosszabb esetben a szürrealisztikus vicc jut és áll elő, s a fogyasztásra szinte kész műanyag lények – amelyek már távol hevernek amúgy is a létező lénytől, s csak nyúljelvényként működnek mint önmaguk kancsal szimbólumai – általában elsődleges, banális értelmezésük révén szabódnak emberivé. A dolog persze nem is működhetne másként, hiszen az idea és a matéria meglehetősen kötött, így értelmetlen és igazságtalan lenne elvárni, hogy a miskolci padláson Jurecskó László és Kishonthy Zsolt által talált, majd huszonöt művésznek szerteküldött, eredetileg feltehetően játéknak szánt, szörnyű, lilás nyulak tágasabb és nagyszabásúbb gondolatok alá hajtsák vigyorgó fejecskéiket.

Néhány mű azonban túlgondolja önmagát a szaporodási mánián meg a szapora mozgáson alapozódó vicceken, s komolyan veszi a mongoloid pofácskájú torzulmányokat. Szabados Árpád (A leggyorsabbat is utoléri a végzet), Swierkiemcz Róbert (Nyúlkormány), Szurcsik József (Mennyegző négy gyerekkel), Koronczi Endre (Nyúlbefőtt) vagy Sarkadi Péter (Filémon és Baukész) munkái pontosan jelzik az iróniában és az irónia mögött meghúzódó és megnyilatkozó komorságot, mely a nyúlra telepített metaforákat új árnyalatokkal bonyolítja.

(Az I. Miskolci Műanyagnyúl Kiállítás április 26-ig vendégeskedik az Óbudai Társaskör Galériában.)

• Kultúra