(rs–lt) [Révész Sándor–Solt Ottilia], (yl–jj) [Yehuda Lahav–Juhász József]

Nyomtatóbarát változat

Unokáink is szemünkre hányják…


A knesszet, az izraeli parlament 120 tagja közül 116-an vettek részt az izraeli–palesztin megegyezés jóváhagyásáról szóló ülésen. Az indulatos, gyakran viharos vitában szinte minden képviselő bibliai idézetekkel hozakodott elő (a Biblia idézeteivel megerősíthető és cáfolható is minden álláspont…), és meggyőződésüket, hogy döntésük nemcsak az állam, hanem minden polgár személyes sorsát is meghatározhatja, azzal is kidomborították, hogy sokan közülük gyerekeikre és unokáikra hivatkoztak.

Dan Tihon Likud-párti képviselő, a megegyezés ellenzője például tíz hónapos unokáját említette: „Neve Rol, és tizenöt év múlva majd megkérdezi tőlem: Mondd, nagyapa, 1993 szeptemberében hogyan tudtál egy olyan döntést hozni, amelynek következménye háború vagy Izrael megsemmisítése?”

„Nekem is vannak unokáim – feleli Sulamit Aloni miniszter asszony. – Egy kicsit idősebbek a tiédnél. A fiaim már katonaviseltek, és egy unokám is megkapta már a behívóparancsot. Nem akarom, hogy egyszer megkérdezhessék tőlem, miért nem hagytuk abba a háborúzást. Remélem, hogy unokáink fognak bennünket eltemetni, nem pedig mi őket, ahogyan ez sajnos gyakori nálunk.”

„Nekem ugyan sajnos még nincsenek unokáim – vallotta be egy másik miniszter, Joszi Szarid –, de ha nem írjuk alá a megállapodást, és pár év múlva újabb háború törne ki, biztos vagyok benne, hogy jövendő unokáim szememre vetnék: azt mesélik, hogy 1993-ban lehetőségetek volt tárgyalni ellenségeitekkel, és lemondhattatok volna Gázáról és Jerikóról, de mivelhogy ti nem mondtatok le, újra kitört a háború.”

A szépirodalom is jelen volt a vitában – mindkét oldalon. Limer Livnat Likud-párti képviselőnő Noomi Semer költő egy versét idézte felindultan: „Az úton egy furcsa emberrel találkoztam, aki úgy járt, mint egy holdkóros, s csendesen suttogta magában: az agyamban harangszót hallok, amely azt harangozza: Izrael földje Izrael népének tulajdona. És reggel, amikor felkelek, imaként ismétlem a harang hangját – Izrael földje Izrael népének tulajdona, és azt visszhangozzák a völgyek és azt nyilvánítja ki a felkelő nap: Izrael földje Izrael népének tulajdona.”

A másik oldalról egy arab képviselő, Toufig Ziad szólalt meg, és idézte saját, két évvel korábban írt költeményét. A költeményt Abie Nathan zsidó békeharcosnak szentelte: akit annak idején bebörtönöztek, mert az akkor érvényes törvénnyel ellentétben találkozott Jasszer Arafattal: „Adjátok meg a szót a virágnak, a méhnek, a csóknak, a tovatűnő mosolynak. Adjátok meg a szót a Napnak, a zöldellő hegyeknek, a fáknak. Adjátok meg a szót a sirályok szárnyain közeledő jövőnek, az orgona illatának, most adjátok meg a szót a békének.”

Mindezek után szavaztak: 61 szavazat a megegyezés jóváhagyása mellett, 51 szavazat ellene, nyolc tartózkodás. A sok fennkölt gondolat után ez bizony igencsak prózai befejezés. Vagy a parlamenti szavazás eredményeiben is lehet valami költőiség?

Boszniában a helyzet változatlan

A szarajevói parlament a múlt kedden gyakorlatilag elutasította az Owen–Stoltenberg-páros rendezési csomagját, s a szerbek és a horvátok (az utóbbiak némi időt hagyva a muzulmánoknak, amíg meggondolhatják magukat) visszavonták korábbi engedményeiket, a harcok pedig jóformán minden fronton kiújultak.

Az ember persze megérti a muzulmánok érzelmeit, s az is kétségtelen, hogy illetlen dolog a vesztest „hibáztatni”. Ez a legkevésbé sem áll szándékunkban, de néhány mozzanaton azért érdemes lenne a szarajevói kormányzatnak is elgondolkoznia. Mégis, miben reménykednek ennyi nemzetközi elutasítás után? Miben reménykedhetnek a mostani moszkvai csaták közepette, hiszen az oroszországi fejlemények még inkább eljelentéktelenítik a bosnyák ügyet. Miért bonyolódnak fegyveres belharcokba (Abdics–Izetbegovics-konfliktus), alaposan megkönnyítve ezzel a szerbek és a horvátok dolgát? Mire föl ez a hol magabiztos, hol kétségbeesett kompromisszumképtelenség?

Soha nem szabad persze elfelejteni, hogy a boszniai béke fő akadályát éppen az képezi, ami a háborút eredetileg kiváltotta: a szerb és (részben) a horvát nacionalizmus. Semmilyen „kollektív nemzeti érdek” alapján nem lehet elfogadni az örökös háborúskodás opcióját. A muzulmánok a béketervvel végül is többet kaptak (kaptak volna), mint amit fegyverrel képesek lettek volna megszerezni. S az az igazság, hogy lényegesen többet, mint amit a béketerv ajánl, a dolgok természetéből adódóan valószínűleg nem is kaphatnak – mégpedig nem a nemzetközi közösség közönye miatt.

Jugoszlávia népei (vagy legalábbis az őket mostanában reprezentáló politikai erők zöme) és a külvilág egyaránt elfogadták, hogy Jugoszlávia mesterséges képződmény volt, így szétesése szükségszerű. Ezen logika alapján Bosznia „természetessége”, „szervessége” legalábbis fölöttébb vitatható. Jugoszlávia nem Sándor király vagy Tito rendszere volt, hanem mindenekelőtt a szerb–horvát–muzulmán konglomerátum állami képmása – miért lenne akkor kicsiben (mint Bosznia) életképes, ha egyszer nagyban sem volt az? Ha a boszniai szerbek és horvátok bosnyákidentitása gyenge, akkor miért kell őket egy „mesterséges kisjugoszláv államba” préselni? Ráadásul Izetbegovicsék szerint egy egységes államba, amely tehát államjogilag regresszívebb lenne, mint a titói állam volt!

Boszniának tehát csak akkor van esélye, ha tudomásul veszi az államjogilag intézményesített belső felosztást. Ezt a lehetőséget mind Izetbegovicsék, mind a külvilág hajlamos a végső szétosztás szinonimájának, esetleg bújtatott formájának tekinteni. Ezért Izetbegovicsék csak kényszerből, a végső nemzethalál előtti „legutolsó pillanatban” hajlandók elfogadni, a külvilág pedig azért, mert megakadályozása túl sokba kerülne. A belső felosztásból persze igen könnyen lehet végső szétosztás, vagyis ez a terv valóban nem jelent túl nagy garanciát a tervezett „Boszniai Unió” számára, de annál azért többet, mint amit a muzulmán kormányzat és a külső kommentátorok általában feltételeznek. Egyrészt, mint fentebb láttuk, egy „jugoszlavista” állam csak államjogilag lehet tagolt, másrészt Szerbia a koszovói–szandzsáki–vajdasági régiók miatt, Horvátország pedig a krajinák miatt maga is kötve van a régi köztársaságközi határok legalábbis időleges fenntartásához. Az idő pedig nagy kincs, főleg Bosznia számára, mert ott az életet, a túlélést jelentheti. Mind az egyes emberek, mind az „Unió” számára.

(yl–jj)

Mak, mak, mak…

Katona Tamás államtitkár úr arról nyilatkozott a hétfői Magyar Hírlapban, hogy mi lesz a dolga az ő vezetése alatt álló Tájékoztatási Irodának. A nyilatkozata alá tördelt kormányközleményből azonban kiderült, hogy az államtitkár úrnak nem is lesz semmi köze ahhoz a hivatalhoz, mert nem is ő felügyeli, nem is ő vezeti, hanem az MDF (egyik) házi antiszemitája, aki már három és fél évvel ezelőtt megírta a Népszabadságban, hogy szabályozni kellene a zsidók számarányát a médiában. A kormány a januári pártértekezlet óta sokadszor csinál majmot az államtitkár úrból. Először akkor, amikor letagadtatta vele azt a titkos kormányhatározatot, amelyről a tagadó nyilatkozat megjelenésének másnapján tájékoztatta a nyilvánosságot, és egyetlen szóval sem védte meg a hazugságban maradt államtitkárt. Másodszor akkor, amikor az újabb médiaalelnökök kinevezésének lehetőségével kapcsolatban prompt kipukkasztotta a Katona Tamás (és Kulin Ferenc) által feleresztett kísérleti léggömböt. És most harmadszor. A kipukkadt léggömböt az államtitkárral együtt a Parabola is illedelmesen megtaposta, s a taposást szépen egybekötötték az uralkodó, alelnöknek szóló nyílt színi hízelgéssel. A felügyelőbizottság erre a taposásra hivatkozva állította azt, hogy a műsor alkotóit nem lehet elfogultsággal vádolni, hiszen a kormánypárti férfiakon is megfelelő terjedelemben ékelődnek. Így bánnak az államtitkár úrral azok, akik az államtitkár úr szavai szerint felszámolták a televízióban a feudalizmust.

Katona Tamás tavalyi nevezetes nyilatkozata szerint a kormánynak már több mint egy éve jókedvűnek kellene lennie. Ez a jókedv kívülről nem nagyon látszik, de reméljük, hogy legalább akkor jókedvűek, amikor zárt ajtók mögött a Katona Tamáson mosolyognak. Szó, ami szó, az államtitkár úr megdolgozott azért, hogy a kormány majma legyen.

Kérdezz, és én megfelelek…

Gondolták-e a voksukat az MSZOSZ-re adó választók, hogy egy esetleges baloldali politikai előretörés lehetőségét biztosítják? – tette fel Antall József a költői kérdést az MDF szeptember 29-i, szerdai elnökségi ülésén, legalábbis Herényi Károly szóvivő szerint; amikor mellesleg Lezsák Sándorból végleges ügyvezető elnök, Kónya Imréből pedig alelnök lett.

Mi pedig tisztelettel azt kérdezzük a miniszterelnök úrtól – már amennyiben kezébe kerül a Beszélő –, hogy ugyan mi egyebet gondoltak volna a voksukat az MSZOSZ-re adó választók. Esetleg annak idején, miközben a hét utolsó munkanapjának lótása-futása közepette szavazólapjukat belepottyantottak az urnába, még hozzágondolták: NESZTEK! S ez – tetszik, nem tetszik – maga (volt) a baloldali politikai előretörés.

Persze nem kell ennek feltétlenül így maradni. A tb-önkormányzati választástól a parlamenti választásokig sok víz lefolyik a Dunán, s a pártok ezalatt nem tétlenkednek. Hogy mindjárt egy szívünkhöz közel állót említsek, itt van például az SZDSZ. A parlamenti frakció három napra bezárkózik a seregélyesi Zichy-kastélyba, számba venni, olajozni, fényesítgetni kampányfegyvereit. Ott csap le rá a sajtó: mondja már el az álláspontját arról, hogy a kormány 4,5%-kal ismét leértékelte a forintot. Ezzel az év folyamán a forintdevalváció 14,5%. A forintleértékelés sok is, meg kevés is – nyilatkozza Kuncze Gábor frakcióvezető. Inflációgerjesztőnek sok, exportösztönzőnek meg kevés. Ez az árnyalt álláspont már csak azt a választópolgárt nem tudja levenni a lábáról, aki arra kíváncsi, hogy kormányra kerülve leértékelnék-e a forintot a szabad demokraták, vagy épp ellenkezőleg. Reméljük, a választók elsöprő többsége inkább merengeni szeret, mint hasznát-érdekét követni.

Közgyűjtemény és jó levegő

Az a két, magát civilnek nevező szervezet, amely nálunk egyelőre szokatlan véd- és dacszövetségre lépett egymással, mindenesetre nem becsüli túl sokra a puszta profitot. A közgyűjteményi és közművelődési dolgozók szakszervezetéről és a Levegő Munkacsoportról van szó.

Valamikor járta egy vicc a megboldogult marxista logika tanszék környékén, a pesti bölcsészkaron. Kérdés: rendezhető-e közös nemfogalomba a kondenzált tej és a házastársi szerelem fajfogalma? Válasz: igen, a kapitalizmusban mindkettő áruvá válik.

A közgyűjtemények, a közművelődés és a tiszta levegő között az a kapcsolat, hogy ezek képezik a legnagyobb tőkét, ezek okozzák a legtöbb örömet, és ezek nem falják az energiát – mutat rá szervezeteik közös nevezőjére Vadász János szakszervezeti és Lukács András környezetvédő vezér. Ehhez már csak a legkisebb közös többszörös, vagyis a költségvetési ráfordítás megduplázása kell. A véd- és dacszövetségnek ez a kinyilvánított tárgya. A Beszélő lesz az utolsó intézmény, amely sokallná a tiszta levegőre és a közművelődésre fordítható összeget, de csöndesen hozzáteszünk még néhány területet. Ivóvíz. Oktatás. Egészségügy.

A szívsebészet és más orvoslások titkai

Maradjunk egy kicsit e legutóbbinál. Aligha érti sok kívülálló, hogy mi is zajlott az Orvostovábbképző Érsebészeti Klinikáján, miért fenyegetőztek sztrájkkal a nővérek, és hogyan szerveződtek tüntető csoporttá a klinika vezetője mellett fellépő gyógyult betegek. Csak az világos, hogy nem igazán növeli a páciens bizalmát, ha betegágya, sőt műtőasztala körül arról feleselnek a fehérköpenyesek, hogy képesek-e elvégezni a szükséges műveleteket. Gazdasági válságban, politikai rendszerváltásban az a kellemetlen, hogy a feszültségek elérik azokat a tartományokat is, ahol az elsöprő többség – de óvatosan akár mindenkit is mondhatnék – mindennél jobban igényli a biztonságot. Ilyen tartomány például a rongyos biológiai életünk. Kimondottan rossz ráébredni, hogy a hatalmi vetélkedés és a pénzhiány alkalmasint az életmentésnek is keresztbe tehet. Jó volna, ha a következő kormányzó erők valamivel több tapintattal kezelnék ezt a végső kérdésekkel minduntalan érintkező ágazatot.

Jobbulást!

A miniszterelnök úr Kölnbe utazik gyógykezelésre. Reméljük, nem hiába. Antall József betegségét, reméljük, ezután sem fogják politikai nyersanyagként használni a Magyar Fórum körén kívül. Csurka tavaly augusztusban azt írta, hogy „Amilyen aljas emberekkel kell farkasszemet néznünk – kommunistákkal! –, elképzelhetetlen, hogy a betegségét ne használnák fel ellene”. Megnyugtató, hogy az ország valamennyi aljas kommunistája a Magyar Fórum „Helyszíni közvetítéseit” írja és magolja. A kormányfő és az ország jobbulása érdekében kívánjuk, hogy miniszterelnök úr biológiai ellenfeleivel küzdjön meg sikerrel, és politikai ellenfeleivel sikertelenül.

(rs–lt)

• Kívül-belül