Bazsányi Sándor

Nyomtatóbarát változat

„…csak ritkán írnak könyvet magáért a könyv kedvéért…”
(Novalis: Virágpor. Weiss János fordítása)

Amikor Hegel korai főművében, A szellem fenomenológiájában a moralitás „önmagában bizonyos szelleméről”, az „általánossal” szembeszegülő „egyediről” beszél, megkülönböztet néhány alaptípust, amelyeket egyik neves kommentátora a korszak romantikus nemzedékének legismertebb figuráival azonosít – így például a „színlelőt” Schleiermacherrel, a „széplelket” Novalisszal, a „gonoszt” Friedrich Schlegellel. A legutóbbi típusról Hegel különösen rossz véleménnyel van: „Csakugyan gonosznak vallja magát azzal az állítással, hogy, ellentétben az elismert általánossal, a maga belső törvénye és lelkiismerete szerint cselekszik.” Az „én ilyen vagyok” elvét hangoztató „gonosznak éppúgy megvan a célja magában-való-létében, s valósága a beszédében”. Összességében megállapítható, hogy „e beszéd tartalma fennállásának szubsztanciája”. (Szemere Samu fordítása) Az önmaga létezésével azonos, azaz csakis önmagára vonatkozó, sőt önmagába záruló beszéd „gonosz” voltáról a Hegel által „szépléleknek” nevezett Novalis – immár a hegeli szereposztástól függetlenül, Monológ című feljegyzésében – így vélekedik: „Ezért oly csodálatos és termékeny titok a nyelv – hogyha valaki pusztán azért beszél, hogy beszéljen, akkor éppen a leggyönyörűbb, legeredetibb igazságokat mondja ki.” A beszélés kedvéért beszélők beszédei tehát „semmi mást nem fejeznek ki, csak önnön csodálatos természetüket, és éppen ezért oly kifejezőek – éppen ezért tükröződik bennük a dolgok különös viszonyjátéka”. (Szabó Csaba fordítása)

A szellem fenomenológusát több ízben játékosan parafrazeáló Bán Zoltán András könyveire igaz lehet mindkét leírás, Hegelé is, meg Novalisé is. Amen­nyi­ben e próza végletes egyedisége tekinthető úgy is, mint a saját „magában-való-létével” hivalkodó „go­nosz” mo­doros önmegnyilatkozása, féktelenül pro­vo­katív szövegparádéja; de fogadhatjuk a két könyv ajánlatát akár a csakis „önnön csodálatos természetét” kinyilvánító tudatfolyamnak, valamiféle nagyon-későromantikus vagy extra-hiperromantikus szövegteljesítménynek is. Szerzőnk legelső kötetének, impozáns kritikagyűjteményének címe érvényes lehet szépprózai műveire is: Az elme szabad állat. A prózaíró bestiálisan szeszélyes elmemozgását, schlegeli kacifántjait követve rajtunk áll, kivel tartunk: az ítéletalkotó He­gellel vagy a pályatárs Novalisszal.

De az is lehet, hogy igazi kérdésünk leginkább így szólna: kihez áll közelebb Bán észjárása és formaérzéke, a spekulatív Hegelhez vagy a szépíró Novalis­hoz? Vagy netán szerzőnk valahol a kettő között mutálna, miként a saját korában (és azóta is) jócskán rendhagyónak tetsző, besorolhatatlan illetőségű, mivel szétszálazhatatlanul egy szuszra értekező és fikciógyártó Kierkegaard? (Akinek modorában egyébként Bán egykoron írt is egy értekezést a házasságtörési regényekről.)

Bán ugyanis sorra-rendre megidézi a fentiekhez hasonló szerzők egyik-másik gondolatát, sőt a Hölgy­szo­náta címadó írásában egyenesen „Filozó­fus­ként” hivatkozik bizonyos tudathordozókra, Des­car­tes­-tól He­gelen és Kierkegaard-on át Wittgensteinig – ahogyan azt (érzésem és ízlésem szerint kissé zavarba ejtő módon) előzékenyen be is vallja a Jegyzet című toldalékban. De ugyanilyen gyakorisággal hozza szóba Bán az „Elbeszélés Jellemét” is, amelynek eredeti formája („Az Elbeszélés Szelleme”) Thomas Mann-nál csupán regényindító katalizátorként szerepelt, míg nála lépten-nyomon ott pöffeszkedik a történetben. Mintegy színre viszi azt a titkos tényt, hogy minden megírt szövegnek – tetszik, nem tetszik – megvan a maga gazdatudata; ami persze nem zárja ki, hogy ez a tudat időnként ne hasadásos formában jelentkezne, egyszerre uraként és szolgájaként saját szövegének. A Hölgy­szo­náta szerzője talán éppen ezt a csipetnyi mazochizmustól ízes tudathasadást viszi színre az „Elbeszélés Jellemével” együttműködő (azt működtető vagy általa működtetett) Robert (olykor Wolfgang) nevű elbeszélő jóvoltából, számomra mintha túlzóan direkt módon. (De hát, tudhatjuk meg a Jegyzetből, a takarosan adminisztrált tudathasadásnak megvan a maga előképe: a Freudot és Canettit is megihlető Daniel Paul Schreber 1903-as emlékirata.) Talán szerencsésebben döntött Bán akkor, amikor előző kötetének hasadásos gazdatudatát „Agy­köz­pont­nak” keresztelte, mely üzemi egység magában foglalja a főszereplő kottatárosra utaló „Zsigó bátyánk” kifejezés mindkét énjét: azt is, akiről szó van – egyes szám harmadik személyben; és azt is, akinél a szó van – a többes szám első személy uralkodói birtokjelében. És így a Susánka és Selyempina alaphelyzete kissé emlékeztethet például Márton László 1985-ös Menedék című „beszélyére”, ahol is valaki hirtelen a saját szívében találja magát, azaz saját maga lesz a terepe saját maga történetének. A tudathasadás absztrakt képlete Mártonnál szellemesen materializálódott, vált regényszerűvé, azaz világszerűvé – úgy, hogy közben azért a spekulatív jelleg mindvégig megmaradt. Ugyanígy Bánnál is megőrződik a hegeli (vagy kierkegaard-i) típusú alapképlet, azaz – megint csak a Fenomenológia szavaival – „a dia­lek­tikus mozgás, amelyet a tudat önmagán, mind tu­dá­sán, mind tárgyán végez”, és amelynek egyik emlékezetes formája ama bizonyos „boldogtalan, magában kettévált tudat”. A tudatba zártság „rossz végtelenségét”, makacs „boldogtalanságát” csakis valamilyen ide­genség, valamely kívülről (vagy alulról vagy felülről…) érkező impulzus válthatná meg, helyezhetné távlatosabb összefüggésbe. Ezt a távlatosságot nevezi Hegel „tapasztalatnak” (Kierkegaard pedig a hit paradox ugrásának), pontosabban a „tudat tapasztalatának”, amely ugyanakkor „úgyszólván a tudat háta mögött megy végbe”. És itt kezdődhet el a tulajdonképpeni (saját határaival szembesülő) gondolkodás, de talán az igazán jelentős irodalom is. Ott, ahol a szövegteret megnyitó szerzői tudat háttérbe szorul, pontosabban átrendezi sorait, és mintegy átereszti magán mindazt, ami számára teljességgel már nem uralható.

Szerzőnk ugyan tudomásul veszi a tudat határoltságának tényét, tapasztalatát, viszont a határt átlépni alkati okokból kifolyólag képtelen. Az átlépést eljátszani pedig nem kívánja, annál jóval tisztességesebb és bölcsebb. Ugyanakkor folyamatosan a határövezetben tartózkodik. Döntésének látványos eredménye lesz az önmagát folyton megkérdőjelező, de éppen így, kérdésformában egyúttal állító, azazhogy a folyamatos kérdezésben és kételyben egyfajta mozgó bizonyosságra lelő tudatforma: az irónia.

A tudathasadásból kibomló irónia viszont olyan kétélű fegyver, amelyet sokszor bizony pengeélen táncolva kell forgatnunk, különösen akkor, ha tűhegyre vesszük annak tárgyát és alanyát, az alany beszédhelyzetét, a „boldogtalan tudat” megválthatatlan egzisztenciális alaphelyzetét. Márpedig Bán mindig tűhegyre veszi.

A Susánka és Selyempina kritikusai leginkább a mű zeneiségét, operai jellegét említik. Az újabb kötet kiadói ajánlójában idézett Csobánka Zsuzsa egyenesen fúgának nevezi Bán első kisregényét. És valóban, lendületes, zenei módon iramló szöveget olvashatunk, noha van felgöngyölhető története is: az öregedő kottatáros Zsigó félszeg és be nem teljesülő szerelme az egy személyben lakozó szende Susánka és féktelen Se­lyempina iránt; ámde ez a történet inkább csak vázként szolgál a megannyi ráaggatható nyelvi ornamensnek. Mint a világfestés tárgyában és örömében rokonlelkű Krúdynál, vagy még inkább a Krúdyt parafrazeáló Márainál. Bán könyvének egyik legfőbb érdeme: a stílusimitációban rejlő stílusteremtés. Ahogyan bizonyos minták nyomán, organikus módon fejleszti szövegét ornamensről ornamensre; miközben, mintegy mellesleg, a lassacskán folydogáló történet is egyre inkább felkelti érdeklődésünket. A zeneiség retorikus megfelelői közül az egyik leggyakoribb az ismétlés (például Susánka „gyöngyösen izzadékony testéről”), illetve annak megannyi variációs és fokozásos formája. De emlékezetesek a hosszasan indázó kérdéssorok is, mondjuk a kottatáros öregesen zakatoló szerelmének forrásvidékére irányuló „Hogyan lehetséges…” kezdetű szólam, amely a 12. oldalon szökken szárba, majd meglehetős kacsnyújtóztatások után a 14. oldalon ér véget az „És mégis megtörtént mindez…” formulával, mely záróformula egyúttal persze egy további futam nyitányául szolgál. Bán dekoratív prózájában minden díszítőelemmé válik. Így például a 23. oldalon megidézett Péterfy Jenő tragikus alakja is átváltozik retorikai figurává, mégpedig hármas elmozdítással: 1. a XIX. század végi irodalom- és zenekritikus öngyilkosságának motívuma lényegében megmarad („…a legjobb barát öngyilkossága egy Itáliából Magyarhonba tartó vasúti kocsi vécéjében…”); 2. az anyjával annak elhunytáig együtt élő Péterfy helyett immár Zsigó anyjának haláláról van szó; 3. a családját elhagyó léha Péterfy-apa szerepe pedig, megint csak Zsigó oldalán, egyenesen „apadeficitté” fokozódik: „Egyesek szerint nem is volt apja…” (Az apa-ornamens egyébként gazdagon habzó formában újra felbukkan Bán második prózakötetének Apám volt című elbeszélésében.) A retorizált dallamvezetés a szöveg legapróbb egységeiben is tetten érhető, így például a szinonimaszaporító szóválasztásban vagy éppen a stilizáló (archaizáló-neologizáló) szókutatásban vagy szóteremtésben; ami az olvasónak vagy bejön, vagy nem; nekem például a „sarokban melankoholizáló cigánybrácsás” fordulat (67.) erőltetetten szellemeskedőnek tűnt, míg mondjuk a „lánykai álom noktürnös hangjai” (69.) inkább jólestek füleimnek. De hát ez tényleg csupán ízlés vagy hallás dolga, és semmit nem von le a könyv egészének értékéből.

Mely érték azért mégiscsak leginkább akusztikai jellegű. Mint ahogyan a gyermeksírok között (nem „melankoholizáló”, hanem élemedett korú Asbóth-hős módjára) „darvadozó” Zsigó (pontosabban az Agyközpont jelentésírói köre, de erről később) a „korán elhaltak karának” énekéről úgy véli: „Szövege nem volt e dalnak…” (59.) Ugyanakkor „mások határozottan azt állítják, hogy nagyon is érthetően szólt a dalocska, mégpedig ekként: »Be szép a rét, mesés a lét, gyökér-világ, óvja fiát!«” (60.) Nem mintha ez a szentimentális döngicse változtatna a lényegen, tudniillik azon, hogy könyvünkben minden, de tényleg minden, csak díszítmény, még az is, amin a díszítmény díszeleg – a díszítmény díszítményeként tehát. Végső soron Bán retorikus prózájának ornamensei nem valamihez képest, a feldíszítendő „szöveg” vagy történet vonatkozásában léteznek, hanem mintegy annak előtte. Minden egyéb ebből, a díszítés vágyából, ösztönéből fakad. A történet (szereplőstül, érzelmestül, mindenestül) tehát maga is ornamens. Könyvünk radikális szövegontológiájának ráadásul megvan a maga klasszikus keretfeltétele is, amelynek egyik közismert saroktétele Arisztotelész Poétikájában így szól: „Inkább kell választani a lehetetlen, de valószínűsíthető, mint a lehetséges, de hihetetlen dolgokat.” (Sarkady János fordítása) A valószínűvé tett lehetetlenség klasszikus képlete ugyanakkor meglehetősen modern, sőt hipermodern, ha tetszik, posztmodern formát, egyfajta fikcióba oltott elmefilozófiai jelleget ölt – a Zsigót működtető vagy éppen vele egylényegű Agyközpont (és annak jelentésírói) szerepeltetése jóvoltából.

„Sokszólamú válaszok szóltak a susánkai ajkakról, de ezek korántsem egyértelműen érkeztek aztán be az Agyközpontba, és erről a sokszólamú kétértelemről akadt egy-két keresetlen szó az Agyközpontban, ahol a sejtek éppenséggel az egyértelműség robotosai.” (39.) A „kétértelműség” és „egyértelműség” agyközpontbeli viszálya vezet a belátáshoz, hogy „a valószerűtlen a legteljesebb mértékben valószerű”, hogy tehát adott esetben „Susánka és Selyempina egy és ugyanaz a személy”. (45.) Az Agyközpont jelentései valójában nem tényeken, hanem érzéseken, vágyakon, lehetőségeken és spekulációkon, az elsődleges fikción belüli másodlagos fikciókon, egyszóval a fikció önmagára visszahajló mozgásán alapulnak. Az önmagát vizsgáló fikciós tudat hasadását feltáró Bán-próza, mint látjuk, az arisztotelészi gyökerű valószínűsítési elméletet viszi színre, a fikciógyártás öntörvényű, ámde következetes működésmódját – mégpedig a lehető legtúlzóbb formában. Így például a vénülő kottatáros esedékes halála előtt az Agyközpont mégiscsak úgy dönt, hogy „Zsigó bátyánk is élete végére ér (noha nem hal meg)”: „A jelentések, szokásukhoz híven, a legkülönfélébb, az elgondolható legellentmondásosabb módon írják le a korosodó trubadúr elmúlását – olyannyira, hogy végül az Agyközpont úgy dönt, egy saját maga által kidolgozott változatot terjeszt önmaga elé. Melyet hosszas hezitálás után végül el is fogad.” (90.) Szerzőnk is „egy saját maga által kidolgozott változatot terjeszthetett önmaga elé”, amelyen valószínűleg ő is „hosszasan hezitálhatott”, míg végül az eredményt olvasói elé terjesztette. Ráadásul a „kidolgozott változatba” beledolgozta a kidolgozás folyamatát is, mondhatni szemérmetlenül felnyitotta agyának titkos csontszekrényét, és annak tartalmával alaposan átitatta az egészet.

A Susánka és Selyempina szerzője olyan vendégségbe hív minket, amelyen a szakács különleges készítményét igencsak sajátosan, saját magával ízesíti, hiszen a kiagyalt történetet agyának pikáns mártásában tálalja. És még hátravan az agyleves!

A Hölgyszonáta három fogásból áll, két rövidebb elbeszélésből és egy kisregényből. A művek genezisét akkurátusan elmagyarázó Jegyzetet pedig desszertként fogyaszthatjuk, vagy éppen előételként; mindenesetre megtudhatjuk belőle, hogy mindhárom főmenüpont klasszikus receptek alapján készült: a Kertész Imrének ajánlott Apám volt – a Sorstalanság és a Kaddis írójának gondolatai, művei és személye mellett – Kafka Levél apámhoz és A per című munkáit használja motívumként; a Kotányi főhadnagy Kleist modorában íródott (Bach G-dúr Francia szvitjének hallgatásával párhuzamosan); a Hölgyszonáta ihletője pedig Carl Philipp Emanuel Bach hasonló című munkája volt, és benne számos zenei, irodalmi és filozófiai idézet vagy utalás található.

A könnyebben kézben tartható rövidebb szövegeket Bán talán könnyebben is tartja kézben. Örömmel felvehető ritmusú írás az Apám volt; benne az első regény kottatárosára emlékeztető, többnyire az újságíró- vagy színészklub egyik sarokasztalánál magában fröccsöző fiú intéz beszédet (vagy áriát) hozzánk eltitkolt apjáról, a Kertész-alakmásként megrajzolt, vi­szonylag későn híressé vált, a visszatekintő elbeszélés szűkebb idejére azonban már halott (azon belül öngyilkos) íróról, akit a nagyvilág leginkább „Ausch­witz-re­gény­ké­jéért” tisztel. (A mű egyébként még Kertész Nobel-díja előtt, 1999–2000-ben íródott.) Az elbeszélés szabálytalan apa-fiú viszonya (de vajon melyik nem az?) Bánnak tulajdonképpen arra jó, hogy annak kontrapunktjával indítsa el zenei mintázatokon iskolázott elmemozgását és szófűzését. Éppen ezért az elbeszélés alaphelyzete és lefolyása pszichológiailag nem mo­tivált, szépségét és értékét nem a fiúi lélektalajból serkent érzelemvirágok között, hanem a retorika üveg­házának megannyi tetszetős növénye között keres­hetjük – az önmagukat szaporító tükrözéses, ellentétes és ismétléses nyelvi alakzatok bőségében. Például: „Ha én, lemondva apáimról, lemondtam a nevemről és az életről, gondolom most egy sarokasztalnál ülve, akkor apám, tudomást sem véve létezésemről, ugyancsak le­mondott róluk. Noha anyává tette anyámat, ezzel egyidejűleg még nem tette önmagát apává, miként engem sem fiúvá.” (13.) Vagy: „Apám el akarta kerülni a sikertelen könyvet író író szégyenteljes szerepét, ám egyszerre csak, teljesen váratlanul, a sikeres könyvet író író általa ugyancsak szégyenteljesnek vélt szerepében találta magát.” (18.) Végső soron, az apától függő fiú elbeszélése többszörösen is függ – egyfelől néhány neves íróelődtől, másfelől a retorikai alakzatok öngerjesztő mechanizmusától. Ennek ellenére, vagy ezzel együtt, az Apám volt nem szolgai, és nem mechanikus.

A Kotányi főhadnagy 1956 őszén játszódó szatírájának, szatírjátékának kleisti ízére álljon példaként az oldalnyi méretű nyitó mondat első néhány sora: „1956. október végének egyik késő délutánján Kotányi főhadnagyot, vagy ahogy kollégái nevezték, a szép Kotit, az egyre több államvédelmi aggodalmat okozó zavargások miatt oly váratlanul vezényelték vissza a fővárosba, hogy sem táviratozni, sem hazatelefonálni nem maradt ideje, s ezért, mielőtt a budapesti szolgálatot átvette volna, röpke üdvözlő csókra felugrott még a feleségéhez, ám a szerencsés vagy sokkal inkább szerencsétlen véletlennek köszönhetően a leengedett redőnyök mélyén heverő lakásban, pontosabban a hálószobában, még pontosabban a hálószobában terpeszkedő ágyon rajtakapta az asszonyt egyik magasabb rangú felettesével…” (29.) És így tovább, a felettes meggyilkolásán, a zsaroló házmesterrel való egyezkedésen, a forradalmi mámor helyett tunya részegségbe hanyatló estén, majd a rákövetkező nap külföldre szökésén át egészen Kotányi főhadnagy erőszakos haláláig, meglincseléséig – illetve a szöveg egészéhez mérve szokatlanul rövid és kemény zárómondatig: „És egy árokba vetve még néhány hét múlva is ott hevert temetetlenül az oszlásnak indult, megcsonkított dög.” (62.) És noha a már korábban említett Márton László 1997-es, regényméretű Kleist-parafrázisának, a Jacob Wunschwitz igaz történetének legelső mondata, a Bán-művel ellentétben, nem licitálja túl a romantikus német író nyitómondatainak hosszát, a továbbiakban mégis hűségesebben (a hűség originálisan túlzó formájában) követi a klasszikus mintázat csigavonalát, mint a „szép Koti” gyászos voltában is mulatságos históriája. Bán nem annyira belehelyezkedik a kleisti prózavilágba, mint inkább eljátszik vele, felhasználja azt, és ezt ő maga is jól tudja, hiszen a Jegyzetben „amolyan tour de force-nak” nevezi munkáját. Így hát a Kotányi főhadnagy (és a megelőző apaelbeszélés) erőpróbája felfogható úgy is, mint rákészülés – mind a szerző, mind az olvasó részéről – a kötet több mint kétharmadát kitevő címadó kisregényre.

A zenei terminusokkal jelölt fejezetekből álló, jórészt a Strauss-hangulatú Bécsben játszódó Hölgy­szonáta többszörös szerelmi viszonyra épülő megtorlástörténet, amelyben az „Elbeszélés Jellemével” azonosnak tűnő, magyar származású Robert három nővel, a nemzetközi összeállítású Tricínium énektrió tagjaival kerül többé-kevésbé áttételes kapcsolatba: bécsi német feleségétől, Charlotte-tól évekkel ezelőtt elhidegült; viszont hiábavaló szerelmet táplál közös gyermekük, Georg szeretője, a New York-i olasz Editha iránt; míg a párizsi orosz Marina a saját férjét, Jean-Pault kínálja fel Robert parlagon heverő feleségének. A mérsékelten zegzugos történet a bécsi Minori­ten­kir­chében adott énekkoncert véres fináléjába torkollik, ahol a fiktív valóság még fiktívebb rétegei törnek felszínre, szinte követhetetlen és emészthetetlen, időnként már-már horrorfilmes szertelenséggel. De ez nem csoda, hiszen a már korábban idézett minta, Schreber tanácselnök visszaemlékezésének őrült logikája szervezi a kisregényt, mely logika nem pusztán Robert, de a többiek, így például Jean-Paul látásmódját is meghatározza: „Mindenfelé »hevenyészve odacsinált embereket« látott, ahogy az őrült Tanácselnök írja.” (74.) Az „Elbeszélés Jelleme” szerint a világ (és benne minden és mindenki) „odacsinált” (vagy teremtett), mégpedig az „Elbeszélés Jelleme” által.

Az Introduzione. Molto moderato jelölésű, erősen erotikus, sőt pornografikus párizsi előjátékra következik az Előjáték Bécsben – Allegro con moto című második rész, mégpedig az alábbi jellemző felütéssel: „Egy­szó­val, ha jól képzelem, így kezdődött, de az is lehet, hogy egészen másként kezdődött a Hölgy­szo­náta, gondolja az Elbeszélés Jelleme. Hiszen a Filozófus azt írja, hogy a Képzelőerő tetszése szerint átrendezheti és megváltoztathatja a maga ideáit.” (80.) A „Filo­zó­fus” tekintélyével megtámogatott „gondolkodom, tehát vagytok” elvű elbeszélői önkény a történet minden egyes porcikájában megnyilvánul. Például Editha néhai férjéről az alábbiakat tudhatjuk meg: „A férj, ha jól emlékszem, agysebész volt. Autóbalesetben halt meg, úgy hallottam. De ebben tévedhetek. Biológus volt. Építészmérnök volt. Kit érdekel…” (82.) Funkcionális szerepköre egyébként sem kívánja a pontosabb meghatározást, elég annyit tudnunk róla, hogy halálával özvegyét vagyonossá tette. Ámde magát Edithát is ugyanúgy behálózza, körbenyálazza az elbeszélői ötletszerűség, szándékolt véletlenszerűség – miként „gömbölykés, harapnivaló” meztelen testét a zuhany vízsugara: „Ha jól emlékszem, harminchét éves volt ekkoriban. Talán harmincnyolc. Legfeljebb negyven. Nem tudom, hány éves volt ekkoriban Editha.” (83.) A kiszámíthatóan mindentudó mesélő helyét átveszi a kiszámíthatatlanul öntudatos elbeszélő. Minek következtében az olvasó az előre informáltság otthonosan óvó közege helyett az ironikusan működő öntudat huzatos porondján találja magát. Bán szinte minden egyes klasszikus, bevett elbeszélői fogást elidegenít és parodizál; ámde ezzel éppen hogy felhívja a figyelmünket azok eleve elidegenített, művi voltára (miként a pipát ábrázoló Ez nem pipa című Magritte-festmény). Tudatosítja velünk, hogy a valóságot, a természetest mímelő fikció eredendően nem valóságos, és nem természetes – csak egy a végtelen számú lehet­séges világok közül. Ámde a lehetséges világok végtelensé­gének leibnizi szédülete olykor az egyetlen valóságos vi­lág értelmezése során is ránk törhet, eltompíthatja valóságérzékünket, elveheti valóságbizalmunkat. Ezt nevezik őrületnek. A sokszor valóságidegennek tűnő fikció pedig időnként éppen erről az őrületről, a valóságot megkérdőjelező valóságos őrületről szól. Nem véletlenül választotta szerzőnk kisregénye egyik alapanyagául az őrült tanácselnöki elme memoárját. Ráadásul a túlzásba vitt elbeszélői modor sem kerülheti el végzetét, az ábrázolt őrülettel határos formabomlást. De időzzünk még röviden az önmagát tudatosan veszélyeztető öntudat tudásszintjén.

A Hölgyszonáta ugyanis nemcsak az öntudat, de a tudás, az okosság, a műveltség gyakorlóterepe is, te­lis­tele mindenféle kulturális reminiszcenciával – még­hoz­zá olykor azonosított formában; például: „…a há­zas­­ság egy esztétikai hangábra. Berlini megismerkedésük idején Charlotte szépnek találta, és még ma is költőinek véli ezt a – mint később, a Leibnizstrassén megsúgtam neki – Kierkegaard-tól származó mondatot. Robert Goethével kapcsolatban idézte.” (123–124.) Ámde ugyanilyen rendszerező és pontosító akríbiával tekint az „Elbeszélés Jelleme” önmagára, az elbeszélői tudatra is, továbbá a benne megbúvó különböző fiókokra, rekeszekre, a szereplők neki alárendelt tudattartalmaira: „Ha lepihenne, ha megszűnne a gondolkodása, rávetnék a láncokat, gondolja Robert. Délután próba, gondolja Charlotte. Brumas est mort. Charlotte ezt a számot nem akarja műsorra tűzni. Nem. Annál inkább akarja majd Editha. Robert tudja, hogy Editha ma érkezik. Georg is tudja, teszi hozzá az Elbeszélés Jel­leme. Robert tudja, Charlotte aligha gondolhat most másra, mint arra…” (134–135.) …amit az „El­be­szé­lés Jelleme” éppen gondoltat vele – a Bán-féle bábszínházban, ahol minden előadáson a fortélyos elme igazgat (és nem hagy semmiféle csalóka reményt).

A báblétre kárhoztatott szereplők tudását magában foglaló elbeszélői tudás, az öntudat mélyén meg ott az elkendőzhetetlen hasadás – az „Elbeszélés Jel­le­mének” uralkodói póza és a szereplő Robert megannyi mentális kínja között. Ám az elbeszélő és a szereplő tudathasadásos cserebomlása esetünkben a csak még inkább felfokozott öntudathoz, szereptudathoz, sőt küldetéstudathoz vezet: „Lehetséges, gondolja hirtelen, hogy őrá, Robertre hárul a Teremtés végzetes Ku­dar­cának kiigazítása?” (170.) Vagy: „Robert megvetéssel gondolt Istenre, aki nem átallotta (…) trük­kök­kel bé­nítani őt, engem, azaz Robertet, legfőbb el­len­lábasát.” (199.) A „gondolás”, gondolkodás (már-már nietzschei módon) titáni szerepvállalásának egyenes következménye a szövegkáosz-teremtő őrület, a Minoriten­kirche-­beli vad finálé, amely jócskán modoros formában utalhat a klasszikus párhuzamokra, Hamlet körmönfont mo­no­lógjaitól Woyzeck űzött meditációin át a Thomas Bernhard-hősök megannyi lidérces eszmefuttatásáig, vagy éppen az elmegyógyintézetben élő Robert Walser prózájáig: „Rettentő összeesküvést szőttek el­lenem, a feleségem, a fiam és az összenőtt szemöldökű olasz díva, noha tudom, a világrend az én oldala­mon áll. Föltárom a mozaik­kockák alján lapuló világterveket, és szétzúzom őket, velem tart pajtásom, az El­beszélés Jelleme. Segíts te is, anyám. Minden­kinek a fejébe látok, ezért mindenkit lenézek, megvetek, gyűlölök…” (209–210.)

Könnyű „mindenkinek a fejébe látni” annak, aki előzőleg mindenki fejének tartalmát a maga fejének tartályába kanalizálta. Mintha valaki saját leválasztott koponyaboltozatának tányérjából kanalazná jóízűen az agylevest.

Bán Zoltán András: Susánka és Selyempina. Scolar, 2007, 112 oldal, 1995 Ft

Bán Zoltán András: Hölgyszonáta. Scolar, 2008, 224 oldal, 2495 Ft

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges