Szijj Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Előzmények: Vízszintes, függőleges – Hol az Ararát? – A Karvalics leptopja – Aranka szenvedélye: régiségek – Csontok a dobozban – A halottak közül ki volt áruló?

Egy terebélyes bokor takarásában vizelek, aztán keresek magamnak egy magányos padot, mert atavisztikus ösztönkésztetés miatt nem szeretem, ha evés közben megbámulnak, mint ahogy megfelelő műszerekkel pontosan kimutatható, hogy mindenkiben megemelkedik az adrenalinszint, aki enni lát valakit, és komoly civilizációs fejlemény, hogy nem veti rá magát a másiknak a levesére, hogy kiborítsa a tányérból, hogy ha ő nem ehet, legalább ne ehessen a másik se.

Keresek egy padot, de nem valami primitív tákolmányt, amit valamelyik hozzátartozó maga eszkábált össze a gyász eufóriájában, hogy majd azon ő menynyit fog üldögélni a családjának egyéb tagjaival együtt, visszaemlékezve kedves halottjuk minden egyes arcvonására, minden egyes szavára és üzleti balfogására, igen ám, csakhogy az ilyen pad nemhogy evésre, de még üldögélésre sem alkalmas, nemhogy egy egész család, hanem egy ember ha ráül, összedől, amiből rögtön arra is következtethetünk, hogy a gyászmunka közvetlenül a pad elkészülte után átadta a helyét a dolgos hétköznapoknak és a vigasztaló felejtésnek. Nem, én rendes, tisztes kézműipari padot keresek, háttámlával, karfával, amire nem sajnálta a pénzt a rokonság, de ez még nem azt jelenti, hogy akkor valóban ott tülekednek a sírnál annyi sok év után is, egymást túllicitálva el nem múló bánatban és emlékezésben, és kiverik az ember kezéből a falatot.

És miután némi bolyongás után találok egy szép öntöttvas vázas padot, és a közelben sincs senki, akire kábeleket kellene rákapcsolni az adrenalinszint ingadozása miatt, gondosan leterítem a pad ülőkéjére a viszonylag friss újságot, ügyelve, hogy a meztelen nő alulra nézzen, mert egy ilyen kihívó kép egy kilométeres távolságból is képes felkelteni bárkinek az érdeklődését, mint egy légypapír, nem véletlenül rakják a címlapra, a brutális kettős gyilkosság és a híresember házasságkötése mellé, ami szintén jelent vagy fél kilométert, főleg itt, ahol valós arányszámukon felül bukkanhatnak fel özvegyasszonyok. Aztán az újságra kirakom sorjában a húsz deka kolozsvári szalonnát, a három darab kockasajtot, az egy darab, méregdrága zöldpaprikát, a negyed kiló kenyeret, a nejlonzacskó sarkába csomagolt sót és paprikát, amiért közelharcot kellett vívnom az élelmiszerboltban, hogy most miért vegyek meg egy kiló sót és egy zsák kalocsai édes-nemes paprikát, hát az tiszta pénzkidobás lenne, ellenben ők talán nem szoktak uzsonnázni?, na ugye, akkor biztosan van az irodában egy kis só meg egy kis paprika, egy élelmiszerbolt irodájában minden van, tudom én azt jól, egy kis sonka, egy kis szalámi, kaviár, lazac, ami leesik a szállítmányból, vagy nemsokára úgyis lejár a szavatossága, de addig se menjen kárba, azonkívül halomban állnak a vonalkódok és a kóláskupakok, amit majd az unokaöcs nevén beküldenek a nyereményjátékra, mert boltosok ugye nem vehetnek részt, de mégiscsak szeretnének elmenni az egyiptomi körutazásra, mintha még nem hallottak volna a fáraó átkáról, vagy azt gondolják, hogy majd előtte jól beoltatják magukat, és akkor rajtuk nem fog, de kíváncsi lennék, hogy földönkívüli eredetű, rettenetes szenvedésekkel járó betegséggel szemben mivel oltatják be magukat. Erre aztán megerőltették magukat, és adtak egy kis sót, paprikát, mert szalonnát hogyan lehetne anélkül enni, ami után viszont a folyadékveszteséget is pótolni kell, tehát katonásan odaállítom az ennivaló mellé a két üveg sört is, se többet, se kevesebbet, mert mégsem nyilvános vizeldében vagyunk, egy ötezer személyes szabadtériben, hanem megszentelt helyen, de azért itt se kell megfeledkezni a szórakozásról, előveszem a kabátom belső zsebéből a zsebrádiót, aminek a hullámhosszát ugyan nem lehet tekerni, elszakadhatott benne a cérna, a modern kornak úgyszólván az Ariadné-fonala, de szólni azért szépen szól. Óvatosan leteszem az üvegek mögé, és ezután már csak a bicskám pengéjét kell kipattintanom, hogy nekiláthassak a falatozásnak.

Falatozom, közben döntik romlásba az országot. Mert lám, erre jó a rádió, hogy mindenhol értesüljünk az ilyen fontos dolgokról, még egy temetőben is, ahol békésen alusszák örök álmukat a halottak, csend van, nyugalom, csak nagy ritkán szólal meg valamelyik friss sírból a mobiltelefon, amit elfelejtettek lejelenteni, és még mindig érkeznének be a holtbiztos tippek a különböző futamokhoz. Tehát hogy odakint a haza ellenségei, ezek szerint a kormány, igenis ő szedi fel az autópályákat, bontja le a hidakat, árusítja ki a nemzeti érdekekkel együtt kataszteri holdanként a jóféle, zsíros magyar földet a külföldi spekulánsoknak, feketézőknek és árdrágítóknak, és szünteti meg egészségügyi reform címén a betegek alól a kórházi ágyakat, úgyhogy most már utcai padokon kell nekik beadni az infúziót, a palackot egy faágra kötözve, amihez előbb a verebekkel, galambokkal, varjakkal és hollókkal is meg kell küzdeni, mert már azok is annyira elszaporodtak, ami nem is csoda, hiszen kormánypárti etetőbrigádok járják a várost, és szórják ki nekik minden frekventált parkban és téren mázsaszámra az árvaházakból elsikkasztott kiflit, zsömlét, kenyeret.

Igen, de hogy nem is, mert csak türelmesen kell hallgatni tovább, miközben lendületesen falatozom, hanem hogy akinek semmi sem drága, mert másnak a pénztárcájából húzna lapot még a tizenkilencre is, egyébként pedig veri az anyósát, és összetöri a szomszédja gyerekének a játékait, az ellenzék. Hogy az mindent ellenez, legfőképpen a felemelkedést ellenzi, két kézzel kapaszkodik bele a nemzetnek a kiterjesztett szárnyába, és cibálja le, tapossa, tépi ki belőle a tollakat, hogy azzal ékesítse pörge kalapját a hátramozdítók maszkabálján, a Vigadó összes termeiben, ahová minden szervezett bűnöző is hivatalos.

Na, erre iszunk, emelem meg az egyik sörösüveget, mert ez mégiscsak rendkívüli pillanat, hogy ilyen egyértelműen lelepleződjön az aknamunka, hogy még a rádióban is bemondják, és milliók hallhatják országszerte, a halottakkal együtt, gondolom, akik viszont most minden temetőben forognak a sírjukban, megbánván, hogy valaha is az ellenzékre szavaztak, akár a kezükkel, akár a lábukkal vagy más egyébbel, de aztán eszegetek tovább.

Jobban mondva csak eszegetnék, ha nem hozakodna elő valaki az idővel, hogy körülbelül hányat írunk, vagy milyen korszak, sorsforduló, ilyesmi, de nem a rádióból, hanem személyesen, mint egy eleven, két lábon járó bemondó, átvitt értelemben, mert most éppen nem jár, hanem itt ül a padomon, nem talált magának más helyet ebben az óriási, gyönyörű temetőben az elmélyült számvetéshez, amíg én az ivással voltam elfoglalva. Hogy tehát melyik évben, sőt évszázadban vagyunk, az évezredről nem is beszélve, vagy hogy őskor, ókor, legújabb kor, Auróra páncélos, aminek az eldördülése megadta a jelet a greenwichi csillagvizsgálónak, hogy előre kell állítani az órákat, mert új korszak kezdődik, ilyen még nem volt.

Igen, de akkor mi is a kérdés, illetve hogy jön ide, rágom meg óvatosan a számban levő falatot, hol a rádióra, hol a bemondóra nézve, mert amikor több évszázadot is utólag találnak ki a történelemhez, lovagokat, párviadalokat, a királynét, amint a győztes fejére teszi a babérkoszorút, és közben a fülébe súgja a találkát, az a szerencsétlen meg megy, és akkor kiderül, hogy a vár is kitaláció, a tornyokkal együtt, meg a katedrálisok, a keresztes hadjáratok, pestisjárványok, honfoglalás, lisszaboni földrengés, ugyanis mindent, de mindent a Vatikán egyik titkos, föld alatti termében találtak ki az ezzel megbízott szerzetesek, akiket aztán megvakítottak, és kivágták a nyelvüket, hogy ne árulkodhassanak, akkor mit számít nekünk két hét, de akár évek is, azok nem osztanak, nem szoroznak semmit, akkor miért?

Miért, miért, hát nézzek csak körül, mert nehezen tagadhatnám, hogy ezek itt mind valóságosak, a velünk élő történelem kíméletlen cölöpverője döngölte őket bele a földbe egy folyamatos, rendszereken, pénzromlásokon és tél végi árleszállításokon átívelő haláltánc, egy lassú, de feltartóztathatatlan nemzeti hekatomba keretében, kivéve talán.

Kivéve mikor, pillantok körül most már tényleg a sörösüveg mellett két oldalra is ivás közben, vagy hogyan kivéve, teszem le a kiürült üveget, mert olyanról már hallottam, hogy a hozzátartozó a temetés másnapján felbontatta a sírt, hogy nem volt-e tetszhalott, akit előző nap nagy részvét mellett eltemettek, és ezért van az, hogy némelyek végrendeletileg, közjegyzővel hitelesítve ragaszkodnak hozzá, hogy egy hosszú aranytűvel szúrják át a szívüket, mielőtt beletennék őket a koporsóba, akkor pedig nincs kivétel.

Kivéve ezt az egyet, mutat jól kiszámított hatásszünet után a padhoz tartozó sírra az idős illető, ugyanis nézzem csak meg alaposabban, és akkor megint feltenné a kérdést, hogy melyik évben is vagyunk jelenleg annyi sok vérzivataros évszázad, tatárjárás, törökdúlás és Bécsnek büszke vára után, a kölcsönös sárdobálás közepette, amiért nem kell mondani, hogy ki viseli az elsődleges felelősséget, legalábbis a hírek szerint.

Azt a kérdést nekem nem kell feltenni, tömök még lopva egy falatot a számba, mielőtt én is odanéznék:

DRAMETÁR ERNŐ

1916 – 19

és felesége

DRAMETÁR ERNŐNÉ

1919 – 1989

Jézusomnak szívén megpihenni jó

mert én tudom, hogy bármikor lesújthat ránk a halál, tehát jobb állandóan készenlétben állni, mint őrszemnek a vártán, hogy ha előbukkan valaki a reánk kimért idő ereszkedő ködéből, kaszával a vállán, rögtön nekiszegezhessük puskánkat, és azt kiáltsuk, verdá? lózung! aztán pedig, hogy ja, csak te vagy, akkor mehetünk, tudván tudva, hogy a poszt elhagyásáért földi feljebbvaló kérdőre minket már nem vonhat, se tölgyfalevéllel, se marsallbottal.

Tehát, legelteti ismét kérdőn a szemét a késhegyre szúrt darabka szalonnámon az öltönyös illető, hogy végre színt kell vallani, mert a megmaradásunk függ egy cérnaszálon a szénától vagy szalmától, hogy megmaradni-e vagy nem, igen-e az igen, vanni-e a van, ezt a kérdést, ma még inkább, mint bármikor, mindenkinek magának kell feltennie, otthon, a borotválkozótükör előtt, nem pedig az adósávokkal és a megszorításokkal zsonglőrködni, mint egy államháztartási bohócnak.

Ja, hát mert miért, pattintom fel a másik sörösüveg kupakját a bicskámmal, csak elszámította magát egy-két évvel, ami azonban a mostani felgyorsult idő többszörös hatványán egy évezredet jelent, de mit csináljon, mégsem ugorhat ki az ablakon, hogy ne kelljen drága pénzért újravésetni a márványt, hanem hogyha rám hallgat, akkor még vár egy kicsit, és akkor egyszerűen csak be kell szorítani a tizenkilenc elé egy kettest meg egy nullát.

Na igen, az is egy megoldás lenne, követi tekintetével a sörösüveg magasba emelkedő talpát az illető, a számok szakavatott ismerője, csakhogy az utolsó ismert lakhelyen váltig állítják, hogy részben soha nem is lakott ott Drametár nevű, hacsak nem Dúróról van szó, de az még negyven sincs, tehát az nem lehet, részben viszont lakott ott valóban ezzel a névvel, de már régen meghalt, a saját szemükkel látták, hogy valakik, egyenruhások, vittek ki hordágyon vagy koporsóban vagy Szent Mihály lován valakit, aki csakis a keresett személy lehetett, mert le volt takarva, és ők ugyan nem tudják, hogy mit követhetett el, amiért még most is keresik, de látni őt utána már csak egyetlen szomszéd látta egyszer egy pillanatra a Baross téren, mégpedig ugyanaz a szomszéd, aki a kormányzóhelyettes Horthy Istvánt is látta a háború után orosz egyenruhában, dobtáras géppisztollyal a kezében a Magyar utcában, ötvenhatban pedig Habsburg Ottóval találkozott a Tűzoltó utcában, és egészen biztos, hogy ő volt, mert raccsolt. Igen ám, csakhogy a temetői anyakönyvben nyolcvankilenctől, amikor ez a sírkő a legkorábban készülhetett, egészen a mai napig bezárólag nem szerepel ilyen nevű halott.

Na igen, mert ezek szerint, gyűröm bele a szalonna üres papírját a zsebembe, miközben a másik kezemmel megütögetem az időközben elhalkult rádiót, hátha csak valami érintkezési hibája van, de nem, hanem ténylegesen lemerült, a Drametár úr elgondolkodott az élet értelméről, hogy mi végre vagyunk ezen a földön, vagy ha erre nem talált volna valami frappáns megoldást, akkor hogy legalább a halál után van-e valami, és úgy döntött, hogy felajánlja a holttestét tudományos kísérletezésre, mint ahogy van olyan, aki a veséjét vagy a máját vagy az epéjét ajánlja fel, ő pedig úgy döntött, hogy nem aprózza el, hanem az egész testét, és az most ott van valamelyik egyes számú klinikán spirituszban, és lehet, hogy hosszú évek múltán egy korszakalkotó tudományos felfedezéshez járul hozzá, és még az újságokba is belekerül. De úgy látom, söprögetem le óvatosan a morzsákat az újságról, hátrafelé, el a sírtól, hogy magának valami távoli rokonságnak tetszik lenni, hogy így a szívén viseli a szegény megboldogultnak a sorsát, mert az adóhivataltól, azt így kinézetre nem gondolnám, aktatáska nélkül, teszem el az újságot, szemérmesen összehajtogatva, a belső zsebembe, ahol nem láthatja senki.

Nem, hogy ő sajnos, pöccint le egy félreugrott morzsát a vasalt nadrágja mellől a lelepleződött illető, mármint hogy nem rokon, hanem egy svájci ügyvédi iroda megbízásából keresi a Drametár urat vagy annak valamely élő hozzátartozóját, aki, feltéve, hogy hitelt érdemlően bizonyítani tudja rokonságát egy bizonyos Hürlimannéval, született Drametár Etelka, akkor a svájci bíróság előtt jogszerűen megtámadhatná nevezett személy végrendeletét, amiben nem csekély vagyonát a helyi állatvédő egyesületnek hagyta örökül, azzal a kikötéssel, hogy macskáját, mármint nevezett Hürlimannéjét, haláláig, mármint a macskáénak, gondozza. Ő mint sikerdíjas megbízott már-már feladni készül a reményt, de még utoljára elzarándokolt ehhez a sírhoz, hátha itt talál éppen valakit, ám meg kell állapítania, nézi kutatva az arcomat a megbízott illető, mintha utolsó szalmaszálként hasonlóságot keresne köztem és a sírkövön szereplő név között, hogy, bár semmi kétség, jóhiszeműen, de csak én vagyok itt, amit már abból is sejteni lehetett, hogy a sír se meg nem kapálva, se egy öntözőkanna a kezem ügyében, vágott virágról, akármilyen idényjellegűről már nem is beszélve.

Na igen, gyújtok rá megkönnyebbülve egy cigarettára, mert rokon jelenlétében kétszer is meggondoltam volna, hogy igen, én valóban, mert macska nálam különben se jöhet szóba, kifejezetten macskaellenes vagyok, a régi idők mélységes homályából jövő kölcsönös ellenszenvvel, mint ahogy vannak emberek, akik nem tudják meginni a tejet, legalábbis a tehéntejet, mert a kancatejet, ami manapság kevésbé elterjedt, azt könnyen meglehet, hogy meg tudnák inni, nyilván az ősi életmód következtében, jurta, hátrafelé nyilazás, nem kell részletezni. Vagy hogy virág, arról pedig azt kell tudni, hogy én bizonyos növényeket semmi pénzért nem vennék a kezembe, főleg egyszikűeket és kétszikűeket, de a többit se szívesen.

Lehet, csóválja meg szomorúan a fejét a sikerdíjas illető, előbb a számból előgomolygó füstre, majd a gyufaszálra pillantva, amit meggondolatlanul a sírhantra hajítottam, de az biztos, hogy a hagyatékban dél-afrikai vasúti részvények is tekintélyes részt képeznek, mégpedig a legnagyobb gyémántbányák és Fokváros viszonylatban, kitűnő állapotban, frissen felújítva, modern jelzőberendezéssel, fénysorompókkal, mindennel, és gondolhatom, hogy ebből következően egy megnyert per esetén az ő beígért sikerdíja sem lehet egy csekély összeg, sőt még annak körülbelül olyan egynéhány százaléka sem, amit ő fel tudna ajánlani egy közreműködőnek, s ezért pusztán Drametár urat kellene megtalálnunk, vagy valamelyik egyenes ági leszármazottját, gyermeket, unokát és így tovább, jogi szempontból az már mindegy, csak legyen róla papírja, amit majd hivatalos fordítóirodával lefordíttatunk, számla ellenében.

Az rendben van, fújom ki a füstöt a felhők meg a négy égtáj felé, nehogy azzal is kegyeletet sértsek, csak az a kérdés, hogy a vasúti részvényekhez jár-e szabadjegy, mert a Drametár úrnak, ha előkerül, ami egyáltalán nem biztos, már ha csak a születésekor várható élettartamot tekintjük, de ha mégis netán előkerül, nyilván ez lesz az első kérdése, hogy a szabadjeggyel mi van, hiszen azokkal a részvényekkel ő mit tudna kezdeni, azok ott hevernek majd egy svájci bank páncélszekrényében, és egyik nap ennyit érnek, a másik nap meg szinte semmit, mert fekete péntek vagy véres csütörtök, akármi bekövetkezhet, vagy az is lehet, hogy lelkiismeretlen vagyonkezelők rendelkeznek felőle az ő tudta és beleegyezése nélkül, adják-veszik, recesszióra spekulálnak, de fellendülés jön, vagy fordítva, és akkor ő ezalatt mit csinál egész nap, otthon ül, szorongatja a macskát az ölében, nehogy valami baja történjen? Tehát én másnak a helyében legelőször is ezt a kérdést tisztáznám, és addig egy tapodtat se tennék, nehogy kárba vesszen az egész fáradozás.

Na igen, nézi kíváncsian a kezemben levő csikket az illető, hogy azzal vajon mit fogok csinálni, mert ő csak hangosan gondolkodik, hiszen nem akar ő rám erőszakolni semmit, amit a százalékról mondott, az is inkább csak egy tárgyalási alap, mert lehet az persze több is, vagy akár tíz, húsz, és ami a szabadjegyet illeti, az se lehet olyan nagy akadály, hát volt már olyan, hogy valakit tiszteletbeli vasutasnak neveztek ki a betöltött érdemeire tekintettel, például fűtőházi kultúrműsorok vagy pályaudvari kabaré, netán súlyos viaduktbaleset elhárítása úttörőnyakkendővel integetéssel, és megkapta életfogytiglanig a szabadjegyet első osztályra, és valami érdemet egy ilyen vagyoni háttérrel nem lesz gond elintézni államtitkári vagy lehet, hogy elég, ha főigazgatósági szinten, úgyhogy ő ettől nem tart annyira, hanem inkább maga az, hogy felkutatni a Drametár urat, lejárni az ismert előfordulási helyeit, és személyleírás alapján kikérdezni a lehetséges szemtanúkat.

Na igen, csak az nem kevés pénzébe kerülne a svájci ügyvédi irodának, mondom, és közben hanyag mozdulattal a pad alá ejtem a kihűlt csikket, ugyanis kocsmában három fröccs alatt kérdezősködni illetlenségnek számít, tíz fröccs alatt bemutatkozást erőltetni pedig egyenesen sértés, de ez most ebből a szempontból mindegy is, mert nekem most meg kell keresnem a temetői irodát a nagybátyám újratemetése ügyében, aki ötvenhatban disszidált, Finnországba került, és élete végén, még a régi rendszerben ott volt tiszteletbeli magyar konzul, de halála előtt kikötötte, hogy addig őt magyar földbe nem temethetik, amíg az utolsó orosz katona is el nem hagyta az országot, csak eddig folyt a vita a családban, hogy ez a halottakra is érvényes-e, és ha igen, mindegyikre-e vagy csak a köztéren eltemetettekre, amivel nap mint nap megsértik az áldozatok emlékét, illetve a máig tartó érzékenységét, ha arra a számtalan nőre gondolunk, továbbá kérdés, hogy a finnek vajon kiadják-e a földi maradványokat államközi szerződés keretében, vagy kell-e a temető részéről befogadói nyilatkozat, és egyáltalán, hogy tiszteletbeli konzulnak jár-e díszsírhely a főváros részéről, vagy esetleg a külügyminisztériumi tartalékkeretből-e, vagy akkor a halottnak is át kell-e menni az ellenőrzésen az ügynöktörvény miatt, amivel egy ilyen szerepvállalás mellett könnyen elképzelhető, hogy bajok lennének, mint ahogy az egykori harcostársak körében vannak is ilyen hangok. Úgyhogy énnekem sajnos, kezdem begyűjteni a sörösüvegeket, nehogy az a látszat keletkezzen, mintha csak úgy, nemtörődömségből vagy adakozó kedvemben itt akarnám őket hagyni szabad prédájául bárkinek, aki erre jár, vagy már itt is van, sajnos mennem kell, csak egy pillanatra ültem le ide, hogy harapjak valamit, annál is inkább, mert ahogy látom, vihar lesz, nézek gondterhelten a békésen poroszkáló bárányfelhőkre, a rádió is bemondta az előbb. És ezzel egyben a rádiót is magamhoz vehetem, jelezvén, hogy semmi nem akadályoz abban, hogy felálljak, és határozott léptekkel elinduljak a temetői iroda vélhető irányába.

Azzal ő nem hiszi, veszi számba a precíz illető is a maga részéről az én két darab sörösüvegemet és egy darab zsebrádiómat, hogy azzal bajok lennének, mert a néhai nagybátyám valószínűleg a hírszerzésnek vagy még nagyobb valószínűséggel a kémelhárításnak dolgozott, hiszen tudjuk, hogy Finnországban valósággal nyüzsögtek a nyugati ügynökök, akik persze elsősorban azzal voltak elfoglalva, hogy a balti-tengeri flotta mozgásáról információkat szerezzenek, és ebben semmiféle eszköztől nem riadtak vissza a lokátoros lehallgatástól a kereskedelmi tengerészek leitatásáig, és ne áltassuk magunkat, ez még most is így van, csak most már nekünk ellenkező előjellel, de ugyanúgy folyik ez a titkos játszma, amiről mi, halandók, semmit sem tudunk, legfeljebb sejthetjük, hogy a hétköznapi valóság felszíne alatt sokkal nagyobb tétek forognak kockán, amihez képest az a méltányos összegű jutalék, mert ő végső soron hajlandó akár a fele-feléig is elmenni, ami itt a közreműködésért járna, mármint a sikeresért, mert a kockázat mindig benne van az ilyesmiben, az, ha nem is elhanyagolható, de a világhatalmi kérdések szempontjából, vagyis a horderejükhöz képest a maximumot jelenti, miközben nekem mégiscsak jól jönne, bizonyára.

Ja, hát én azt egy percig se kétlem, söpröm le az utolsó morzsát is a térdemről, hogy miféle rejtett dolgok folynak a valóság leple alatt, elég, ha a gömbvillámra gondolunk, amire állítólag a mai napig nem találtak magyarázatot, de furcsa módon mindig radarállomások, postahivatalok és hangosbemondóval felszerelt falusi tanácsházák környékén fordulnak elő, na de nekem, állok fel végső elhatározással, a hónom alá dugva a rádiót, hátha kézfogásra kerül a sor, anélkül hogy én erőltetném, most már tényleg mennem kell, mert jönnek Finnországból, a család részéről a táviratok, hogy hogyan áll a dolog, milyen koszorút rendeljek, hirdetés az újságokba, minden külön értesítés helyett, van gond bőven az ilyesmivel, úgyhogy akkor, nézek fel megint az égre aggodalmas arccal, mert ha lenne ott valami jel, például kondenzcsík, abból máris le lehetne vonni valami következtetést, hogy a háborítatlan napsütés ellenére milyen hamar fog kitörni a vihar, ha valakinek a szubjektív megérzés, az ízületekben és a régi műtéti sebekben jelentkező jellegzetes sajgás félreérthetetlen előérzete nem lenne elég.

Akkor csak menjek, persze, marasztalna még a makacs illető elfojtott büszkeséggel, szinte csak udvariasságból felfelé pillantva, de akkor is csak a fák magasságáig, jelezve, hogy egyáltalán nem veszi komolyan a fenyegetést, tehát ha énnekem nem kell a pénz, akár úgy is, hogy egy hosszabb távú együttműködés reményében megütni kevés munkával egy ilyen főnyereményt, akkor menjek csak intézkedni, teljesítsem csak becsületbeli kötelességemet rokoni alapon, mert nem tudja, de egy temetést követő vendéglői meghíváson kívül nem hinné, hogy más juttatást is kilátásba helyeztek volna az én finnországi rokonaim, ha már temetkezési vállalkozóra sajnálták a pénzt.

Azt nekem ne is említse, nézek körül, mint aki utoljára még szeretne megbizonyosodni, hogy tényleg jó irányba szándékozik elindulni, vagy amerre a legkevésbé zavarja meg a halottak nyugalmát, hogy temetkezési vállalkozó, hát tudjuk, hogy azok mi mindent fel nem számolnak, mondjuk zeneszolgáltatás, és odahoznak egy rossz magnót, amiből fülsértően nyivákolva szól a munkásgyászinduló, mert azt is hiába kötjük ki, hogy Lohengrin, azoknak mindegy, meg se tudják különböztetni egyiket a másiktól, még jó eset, ha nem az Internacionálét játszszák. Nahát akkor, igazítom meg a hónom alatt a rádiót, és egy harákolásba mindent belesűrítve, hogy lehessen azt viszlátnak, minden jókat-nak, tiszteletemnek vagy akár alászolgájának is érteni, amit akar, mert kije vagyok én neki, nem fogok neki a keblére borulni, a kezemmel meg hiszen éppen igazítom meg a rádiót, ki ne essen, mert azért is, nem szólna, de alaposan megnézné, mint aki alapvetően helyteleníti, hogy némelyek rádiókat dobálnak le a földre, hát akkor csak üldögéljen itt, én megyek.

Megyek határozott léptekkel, amiben jól felismerhetően benne van a tettvágy, hogy gyorsan elintézni mindent, úgymint dísztemetés, emlékmű, mauzóleum, balzsamozás, kondoleálás, nemzetközi kapcsolatok, világbéke, sírásók, aztán amikor látótávolságon kívül megállok, hogy megpróbáljam a sörösüvegeket is belegyömöszölni a zsebembe, mert kézben vinni mégiscsak kényelmetlen, akkor leesik az első csepp eső, és nézem, amott még süt a nap, de fölöttem már sötét viharfelhők tornyosulnak. Megindulok, és most már tényleg sietősre fogom, egyre sűrűbben potyognak a cseppek, megdördül valahol az ég, ennek fele se tréfa, felhajtom a kabátom gallérját. De ezt a rádiót meg minek cipelem, jut ekkor eszembe, hát ez lemerült, most dobjak ki egy csomó pénzt elemre, nyalogassam végig az összes laposelemet a boltban, melyikben van a legtöbb áram, hogy a végén teljesen elzsibbadjon a nyelvem, meg se tudjak szólalni, és mire megkérdeznék, hogy mégis mit akarok, csak annyit tudjak kinyögni, hogy amomomamomomo, mire föl még inkább gyanút fognak, elvezetnek, megmotoznak, rendőrt hívnak, tolmácsot, találomra egy nagykövetet, hát kell az nekem? Hol egy szemetes, de persze sehol, közben már a temető körül villámlik, egyre hangosabb a dörgés, szakad az eső, elhajítom, rohanok. Nagy villanás mögöttem, még annyit meghallok, hogy megszólal a rádióból egy sistergő női hang, hogy micsoda gaztett, elvetemültség, tolvajlás, aztán iszonyatos dördülés, egy időre megsüketülök.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges