Szijj Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Előzmények: Kölcsön Arankától. – A néhai férj csontjai. – Drametár úr sírja. Él-e, hal-e? – Kéknefelejcs: a nyúl. Gyermekkori trauma. – Lobánci, az álruhás királyfi. – Aranka levele. Botrány az ügyfélszolgálaton. – Mi az, hogy egy szállodából nem lehet kimenni? – A feliratkozás bizonytalansága. – Időbetétek, jövőprojektek, növényvilág. – Nagy nemzetközi növényfesztivál.

Engem nem érdekel az ő növényfesztiválja, mert nekem abból semmi hasznom nincsen, magyarázom a Teknokol Karcsinak az erőművi sporttelep büféjének kiülős részén, ahol rajtunk kívül még egy másik társaság hangoskodik az egyikük, név szerint valami Kávás rovására valami nemi aktusról, ami vagy megtörtént, vagy nem, de ha megtörtént, akkor az a vicc, ha nem, akkor az, és ha meg, akkor mennyiért, és annyi honnan volt. A Teknokol Karcsit, jól tudom, szintén nem érdekli a növényfesztivál, sem más politikai, közéleti vagy társadalmi esemény, felőle akár a kormány is megbukhat valami korrupciós ügyön, mint egy banánhéjon, vagy előrehozott választásokat is tarthatnak, vagy visszacsatolási népszavazást, őt ez mind nem érdekli, hanem a növényfesztivál nála azt jelenti, hogy a rendkívüli eseményre tekintettel fizessek neki egy sört, miután az ő üvege már régen ki­ürült, én viszont az imént már a másodikat hoztam ki magamnak, de én most mással vagyok elfoglalva, avatom be a terveimbe a Teknokol Karcsit, ami az ő esetében ugye semmiféle kockázatot nem jelent, mert őt a tervek sem érdeklik, se a pénz, az előrejutás, a mindig magasabb céloknak a kitűzése, a nemzetnek, a hazának, sőt, kijelenthetjük, hogy az emberiségnek a boldogulása, mert egy óriási, tíz emelet magas kertitörpe, de ezzel még keveset mondtunk, lehet az tizenöt is, arról talán azt gondolja a Tek­no­kol Karcsi, hogy az ne lenne egy szenzáció a külföldi turisták körében is? Hát ennyit se tud elképzelni azzal a maradék, száraz dióvá aszalódott agyával, kérdezem tőle szinte kiáltva, szinte a fülébe harsonázva, hogy legalább egy pillanatra leomlasszam mindenre kiterjedő közönyének a jerikói falát. Csak annyit kell elképzelnie, hogy ő egy gazdag külföldi turista, és jó, mondjuk elsőnek a Halászbástyát, azt megnézi, de utána nem az lenne a következő, hogy hol van az az óriási, húsz emelet magas kertitörpe, aminek fel lehet liftezni a tetejére, és a sapkájából ellátni egészen a Tiszáig, vagy tiszta időben akár a Kárpátokig is, hiszen itt írja az útikönyv piros felkiáltójellel, hogy azt nem lehet kihagyni, olyan nincs még egy a világon, az olyan jelképe ennek a városnak, mint New Yorknak a Szabadságszobor vagy Brüsszelnek a pisilő kisfiú vagy Koppenhágának a meztelen sellő, de most erre hiába kapja fel a fejét a Teknokol Karcsi, mert a derekától már hal. Tehát minden híres városnak van valamije, csak nekünk, magyaroknak ne legyen semmink, csak mi legyünk kitéve a szerencsésebb népek megvetésének, még most is, annyi évszázad után, ezt akarja, hányom a Teknokol Karcsi szemére, de mintha falra hánynám a borsót, ő a füle botját se mozdítja, hanem egyre csak a növényfesztivált emlegeti, hogy az igen, növényfesztivál, haha, hogyne, növényfesztivál, az lesz itt, mit ki nem találnak, még hogy növény, meg fesztivál, azazhogy, lefordítva, hogy nem gondolnám-e meg magamat mégis a sör ügyében. És közben ostobán vigyorog, mert azt hiszi, az valamiképp rá is vonatkozik, hogy a másik asztaltársaságnál továbbra is nagy a jókedv, a Kávás nevű illetőt mesélésre biztatják, részletekig menően, de már a biztatás részletessége is nagy derültséget kelt, nem is hagyják abba egy darabig, hanem aztán a Kávás szabadkozását még viccesebbnek találják, annyira, hogy újabb italokat is hajlandók rendelni neki, ezért az egyikük ingajáratban közlekedik a ben­ti söntés és a kinti asztal között, és annak persze, amikor érkezik az újabb féldecivel, mindent el kell mesélni, ami a távolléte alatt történt, hogy ki mit mondott, szó szerint, és hogyan.

Csak az az egy, magyarázom tovább könyörtelenül a Teknokol Karcsinak, hogy az én kormányfőtanácsos barátomnak ezt le kellene írnom egy papírra, mondta, hogy ha van valami ötletem, akkor csak írjam le egy papírra, és ő azonnal kifizeti, ne is gondoljak számlázásra vagy megbízási szerződésre, mert nekik most sürgősen ötletek kellenek, méghozzá merész öt­letek, hogy úgy tekintsenek rájuk az emberek, ez maradjon meg bennük rögtön az elejétől fogva, hogy ők a jövő érdekében nem riadnak vissza semmitől, ők bátran nekifognak, és megvalósítják az álmokat, igen ám, de honnan vegyék az álmokat, az nekik momentán nincs, arra ők nem érnek rá, tehát minden ilyesmire igenis vevők, csak írjam le neki egy papírra, és fizet. Ugyanis tudni kell, engedem el a fülem mellett a Teknokol Karcsi újabb növényfesztiváljait, cöcögéseit és nahátozásait meg a másik asztaltársaságtól áthallatszó kiáltozást, hogy betette, még ilyet, betette, hehehe, hogy én ezzel a kormányfőtanácsos barátommal, akinek a nevét hiába is kérdezné tőlem a Tek­nokol Karcsi, érthető okokból nem árulhatom el, vele én együtt jártam főiskolára, és azóta ő nekem az adósom, le van nekem egy életre kötelezve, mert annak idején egy bizonyos ügyben ellenem vallott, aminek az lett a távolabbi következménye, hogy a tanulmányaim folytatása mindenhol lehetetlenné vált, mert ezeknek a karja mindenhová elért, ha érti a Teknokol Karcsi, mire gondolok, hogy milyen kegyetlen világ volt az, amikor a jó szándékú és jó akaratú embereket üldözték leginkább, azokat, akik már akkor is magyarnak vallották magukat, és a ma­gyar­ság fennmaradásáért akartak tenni, de hogyan is érthetné, ha most meg azt mondogatja már egy jó ideje, egészen kis változtatásokkal, hogy bizony, bizony, az egész város, mindenhol, fel van túrva, építkeznek, bontanak, ilyen csarnok, olyan ház, földhányások, téglakupac.

Kérek-e még egy sört, kérdezi a Horváth, amire én mit mondhatnék, hát persze, és a Németh már int is a másik asztaltársaságnál sugdolózó és időnként felénk tekintgető pincérnek, aki erre pár lépéssel közelebb jön, de már messziről kérdezi, hogy három sör, és már fordul is sarkon, pedig mi gyászoló rokonok vagyunk, ami abból is látszik, hogy az én kék ingpulóveremen ott a fekete karszalag, és az előírásos feketében megjelenő Horváth meg a Németh ráadásul, hogy kizárjon minden félreértést, fennhangon emlegette a szegény Tibit, amikor jöttünk befelé, meg az élete virágját, mert mi sem természetesebb annál, hogy temetés után a távoli unokatestvérek, akiket elsodort egymástól az élet, a viszontlátás örömére, pontosabban bánatára, amibe mégiscsak ve­gyül egy kis öröm is, legalábbis egyiknek vagy a másiknak a részéről, hogy akkor isznak valamit a temetőhöz legközelebb eső kerthelyiségben.

Tehát most itt az alkalom, tér vissza a Horváth a témára, amit eddig csak kerülgettünk, hogy mondjak valami részletesebbet a Palicsek Laciról, mert közeledik az ünnep, és nekik eredményt kell felmutatni, különben elveszik tőlük az ügyet, és megkapom Tarnóci elvtársat, talán már hallottam róla, aki nem olyan válogatós az eszközökben, nyugodtan mondhatják, hogy velük ellentétben, mert mutassak még valakit, aki ilyen kulturáltan, úgyszólván fehér asztalnál beszélgetne el, teljesen kötetlenül, szigorúan nem hivatalosan, az olyan rovott múltú, notórius munkakerülőkkel, mint én is vagyok, sőt, aki még adott esetben az igyekezetet is honorálná egy kis boríték formájában, nyúl a zakója belső zsebébe a Horváth, ahol tényleg megvillan valami fehér, de kivenni, ha egyáltalán szándékában állt, már nem tudja, mert érkezik a pincér, leteszi az asztalra a három korsó sört, és mielőtt távozna, hármunk közül egyedül rám vet egy futó pillantást, mintha ezeket a söröket én rendeltem volna, ennélfogva az én tisztem lenne, hogy megállapítsam, felér-e a vonásig a sör, és csak utána kezdődik-e a hab, persze a kötelezően kivárandó ülepedés után, de azt is tőlem várná, hogy majd megfizetek értük.

Konkrétan arra lennének kíváncsiak, húzza kettejük elé az őket illető két sört a Horváth, hogy terveznek-e valamit a Palicsek Laci és a barátai, akiket említettem, hogy kikkel jár össze, beszéltek-e olyasmiről, hogy majd, valamikor, a jövőben mit fognak csinálni, említettek-e olyasmit, hogy összefogással vagy hogy közösen, együtt, szervezetten, ezeket a szavakat, illetve hogy egyiknek vagy másiknak lenne valami külön tennivalója, a feladatok megosztása, meg olyanra emlékszem-e, hogy titkolni valamit, esetleg jelszó vagy időpont, szóval valamit mondjak, ne vesztegessék velem hiába az idejüket.

Ja, hát, ha már így felmerült, iszom egy nagy kortyot a sörömből, miközben magamban azt találgatom, hogy abban a borítékban, ami be van ígérve jó magaviselet esetére, vajon hány forint lehet, elegendőnek gondoltak-e ötszázat, vagy netán az ünnepre tekintettel ezerig is elmentek, csak tudnám, hogy miféle ünnep, mert május egy már elmúlt, sőt, a győzelem napja is, akkor mi lehet, augusztus húsz sokára lesz, de hátha van közben valami, csak én akkor éppen hiányoztam, azért nem tudok róla, vagy egy évforduló, kongresszus, felajánlás, munkaverseny, megkérdezni viszont illetlenség lenne, ha már így konkrét dologról van szó, törlöm meg diszkréten a számat a kézfejemmel, való igaz, hogy láttam a Palicsek Lacit beszélgetni valakivel egy borozóban, aki tanárnak adta ki magát, mert aztán odamentem hozzájuk, és be is férkőztem a bizalmába, mármint ennek az illetőnek, az állítólagos tanárnak, azzal, hogy volt nála egy vastag fekete mappa, és a Palicsek Lacinak nem, mert őt nem érdekelte, el is ment hamarosan, mert biztos értesülése volt, hogy pacal érkezik a közelükben levő hentesüzletbe, hanem aztán a biztatásomra nekem felolvasott ez a tanár néhány verset, amiket állítása szerint politikai okokból nem közölnek a folyóiratok, ugyanis, mondta nekem, persze már jó néhány féldeci pálinka elfogyasztása után, és miután már teljesen a bizalmába fogadott, mert olyan sorok vannak a verseiben, amik, hát szóval, tudják, arra utalnak, például, mondom a söröm fölé hajolva, halkabbra fogva a hangomat, amire most emlékszem, mert többször is elszavalta nekem az illető, úgyhogy végül a csaposnak kellett rászólnia, hogy most már elég volt, azt mondja: „emlékeim titkos parcellája, jeltelen sírok garmadája, eldobott koszorúk borulnak reája”, ilyenek, mondom, és ahogy illik vers után, egy kis szünetet tartanék, de ekkor felborul egy szék, a másik asztaltársaságnál valaki a földre esik, elterül, odanézünk.

Na, most mi van, heccelik tovább a Kávást a másik asztaltársaságnál, de ahogy a hang alapján, amiben a heccelésen kívül valami másra is felfigyeltem, mégis odanézek, látom, hogy nem heccelik, hanem a fejét emelik fel az asztalról, és fektetik le a testét a betonra, hajolnak föléje, és mondják többfelől, hogy mesterséges légzés, itatni kell, etetni kell, hánytatni kell, ledugni valakinek az ujját a torkán, de nem, hanem a szívét masszírozni, de hogy nem, azt az egyet nem szabad, viszont fel kell ültetni, hogy kellene már ültetni, fektetni kell, de a hasán, illetve az oldalán, csak előbb nézzék meg, él-e még egyáltalán, az ütőerét, vagy nem, hanem a szívét hallgatni, tükröt tenni a szája elé, vagy ha nincs tükör, akkor hívják gyorsan a mentőt, már kihívták, akkor miért nem jön, dugó van, csőtörések vannak több helyen is, ami nem is csoda, mondja a Jenő, akinek majdnem sikerült kitenyésztenie egy új kutyafajtát, csak aztán éhen döglött mind a huszonöt kísérleti példány, igen, mert legalább százévesek a főcsővezetékek az egész városban, de lehurrogják, hogy nem azért, hanem próbafúrásokat végeznek mindenhol, talajmintát vesznek, eu-s előírás, hogy minden utcából legyen talajminta, persze, talajminta, mondja a Bokros, aki nem Bokros, csak róla nevezték el, ő elárulhatja, hogy olajat keresnek, mert az egyik toronyház alapozásánál találtak valamit, de ezt többen is kétségbe vonják, és a nö­vény­fesztivált említik, mint okot, hogy amiatt, de annak is ki a fő támogatója, kérdezi a Bokros, hát a Shell, tehát az egész csak ürügy, de legalábbis jól jön nekik, igen, mondja erre Göndör úr, miközben a Kávásnak a két kezét tornáztatja, rá a mellére, aztán vissza oldalt, de közben már visszaléptek az olajválság miatt, és a növényfesztivál se lesz megtartva.

Na tessék, fordulok oda a Teknokol Karcsihoz, kiütve a kezéből az aduját, amire hivatkozva meg akart zsarolni engem érzelmileg egy sörre, és hogy akkor meg miről beszél nekem, látszik, hogy évekkel el van maradva, mert öt évvel ezelőtt, amikor bejelentették, hogy növényfesztivált rendezünk, illetve előbb ugye pályázunk, de azt már biztosra lehet venni, mert most megint Európa kerül sorra, mégpedig a szovjet zsarnokság alól felszabadult országok közül valamelyik, és hol máshol lenne a növénykultúrának, a mezőgazdaságnak és a kertészetnek akkora hagyománya, mint nálunk, ahol olyan ritka növényfajták élnek, mint például az árvalányhaj, hát az kizárólag a Kárpátok ölelésének mikroklímájában tud megélni, sehol máshol. Szóval akkor tényleg nagy volt a lelkesedés, főleg a taxisok részéről, hogy rengeteg külföldi jön, meg lehet sarcolni őket, annyit kérnek egy fuvarért, amennyit nem szégyellenek, márpedig ők aztán nem szégyenlősek, de ez már régen volt, és most hallhatta a Teknokol Karcsi, hogy nem is lesz belőle semmi. Taxisok, az, bólogat a Teknokol Karcsi, de ezzel nem helyeselni akar, hanem ez azt jelenti, hogy legalább egy kisfröccsöt fizessek neki, mert lám, a taxisoknak is szoktak borravalót adni, én azonban eleresztem a fülem mellett a célzást, mert látom, hogy megjelent a csapos a másik asztaltársaságnál, a rendkívüli esemény miatt elhagyta az ő kis birodalmát, a söntésfülkét, ahol neki egész napra mindene megvan, ennivaló, innivaló, blokkológép, akkor miért jönne ki onnan, de most kijött, és azt tudakolja, hogy ki fogja kifizetni a Kávásnak a számláját, illetve arra próbálja rávenni a Göndör urat, hogy az eszméletlen, magatehetetlen ember nevében forgassa ki annak zsebeit.

Kérdezi a pincér, nyilvánvalóan az időközben megjelent csapos sugalmazására, hogy ismerjük-e azt az embert, aki ott fekszik a másik asztalnál, mert a zsebében nem találtak annyi pénzt, amennyi a fogyasztását fedezte volna, és ebben az esetben sajnos, azt mondták nekik a központból, jegyzőkönyvet kell felvenni, de legalábbis a szemtanúk nevét, lakcímét és munkahelyét mindenképp rögzíteni kell. Ők az illetőt természetesen nem ismerik, közli vele a Horváth, anélkül hogy engem erről megkérdezett volna, pedig én valamilyen alapon, mondjuk ismeretségin, szívesen csatlakoztam volna az újraélesztéssel próbálkozók és tanácstalanul álldogálók csapatához, bár más fogyasztásának a fedezéséről nálam a jelenlegi helyzetben szó se lehet, ők nem ismerik, még csak látásból se, veszi elő a Horváth a borítékomat, de szerintük jegyzőkönyvre vagy semmilyen papírra sincs szükség, hanem őbennük van annyi együttérzés, hogy egy szerencsétlenül járt embernek kifizessék a három sörnél és két vagy három felesnél bizonyára nem több fogyasztását, beleértve még valami kis borravalót is, vagy ha úgy tetszik, kártérítést a kellemetlenségért, mondja, és a boríték tartalmát, az ötszázast átnyújtja a pincérnek.

Ja, hát igazán köszönik szépen, teszi bele a pénzt a pincérbukszájába a pincér, és hogy ne aggódjunk, mert a központból már beszóltak a mentőknek, akik bármelyik pillanatban itt lehetnek, és talán csak egy múló rosszullét vagy keringési zavar, szóval köszöni szépen, mondja, és visszaindul a másik asztaltársasághoz, ahol időközben vagy feladtak minden reményt, vagy újabb beavatkozást egyelőre nem tartanak szükségesnek. A Horváth és a Németh azonban ezek után egy cseppet sem törődik azzal a szerencsétlennel, nemhogy még aggódnának, hanem hozzám fordulnak, és a Horváth, aki ezúttal is vállalta a szóvivő szerepét, arra biztat, hogy ez kevés, mondjak még valamit. Én mást most nem tudok mondani, térek ki udvariasan a biztatás elől, mert azt az ötszáz forintot sem gondoltam volna soknak azért, hogy kibumliztam ide, ebbe az isten háta mögötti temetőbe, és a lebukás kockázatát vállalva még egy friss művirág koszorút is beszereztem egy nemrég elhunyt és láthatólag széles körben nagy megbecsülésnek örvendett okl. gépészmérnök sírjáról, hogy a szívélyes invitálásnak megfelelő tartozékokkal jelenhessek meg, kerülendő a feltűnést, a megadott helyen, és ha a pincér pillantását is hozzászámolom, amit többször rám vetett, akkor testvérek között is legalább egy ezres borítékolását vártam volna el, de így, hogy azt a keveset is az első szóra másnak adták, így most már akkor sem éreznék túl nagy késztetést az alaposabb és mélyebb beszélgetésre, ha tudnék nekik valami érdemlegeset mondani, azon kívül, mondom, mert teljesen elhallgatni mégse lehet, hiszen a cech kifizetése még függőben van, azon kívül, hogy ez az illető véleményem szerint nem lehet tanár, mert a verseinek a híre nyilvánvalóan már rég visszajutott volna a munkáltatójához, tehát azt csak azért mondta, hogy kedvezőbb színben tüntesse fel magát. De most én ne erről a tanárról vagy nem tanárról meséljek nekik, teszi le a szokottnál kissé keményebben a korsóját az asztalra a Horváth, azt ők nagyon jól ismerik, arról nekem nem kell beszámolnom, hanem hogy beszéltem-e a Palicsek Lacival bizalmasan, magánéleti ügyben, ahogy tanácsolták nekem, vagy netán engem már nem is érdekel, hogy a barátnőm, a Tünde, ez után az eltévelyedés után, ami talán csak átmeneti volt vagy lesz, visszatér-e hozzám, illetve azt is tisztázni, hogy a Palicsek Laci hajlandó-e lemondani róla, mint férfi a férfinak, megbánva tettét, a könnyelmű csábítást, a szocialista erkölcsbe ütközőt, tehát ezzel az ürüggyel kezdeményeztem-e vele beszélgetést.

Azt én hogyne kezdeményeztem volna, nézek át a másik asztaltársasághoz fél szemmel, óvatosan, de mentőnek még semmi nyoma, csak a csapos jön ki megint valami hírrel, amit izgatottan megoszt a ta­nács­talanokkal, akik hol lehajolnak az ájult férfihoz, hogy megvizsgálják, változott-e az állapota, hol pedig rágyújtanak, és az utca felé nézegetnek, persze, hogy kezdeményeztem, mondom, elmentem a Pa­li­csek Lacihoz, csak az a baj, hogy éppen ott volt a Tünde, és veszekedés lett a dologból, mármint közte és köztem, és el kellett jönnöm.

Érkezik szirénázva a mentőautó, mindenki odanéz, és megkönnyebbülten várja, hogy rutinosan kiszálljon a kis csapat, elsőnek a mentőorvos a táskájával, hogy rohanjon rögtön a beteghez, aztán a mentős, akinek ilyenkor az a dolga, hogy hátramenjen, és szakavatott mozdulatokkal elővegye a hordágyat, végül pedig a sofőr, akinek ilyenkor rá kell gyújtania, és beszélgetnie kell a nézelődőkkel, de ehelyett azt látjuk, hogy a Lobánci vagy Losonci vagy netán Be­he­rov­kai nevű úriember száll ki a mentőautóból, ami nem is mentő, hanem csak úgy néz ki, de „Do­nor­szál­lítás” van ráírva. Lovonci vagy Lozsnyiki úr vet egy pillantást a Kávásra, aztán int az autóból őutána kiszálló sárga mellényes férfinak, aki egy parafadugós kémcsövet vesz elő a zsebéből, és mintát vesz a Kávás utolsó, már érintetlenül maradt pálinkájából. Bocsánat, szól oda a csapos Bezerédi úrnak, de még ez sincs kifizetve, a többivel együtt, az legalább há­rom­ezer forint, ki fogja neki azt megtéríteni, mert ennél, mutat vádlón a földön fekvőre, csak ötszáz forint volt, az is tízes-húszasokban, mondja, és bizonyítékul belemeríti a kezét a zsebébe, és Limanóci úr elé tár egy marék aprópénzt. Semmi probléma, néz a csapos szemébe Kassai úr, tudomást sem véve a tárgyi bizonyítékról, majd az illetékesek értesítik a hozzátartozókat, de megértheti a csapos, hogy ilyen esetben minden körülményt alaposan ki kell vizsgálni, ami a rosszullétet vagy itt már félő, hogy halál­esetet okozta, legelőször is, érthető okokból, amit az elhalálozott közvetlenül előtte fogyasztott, a többi majd később kerül sorra a rendőrség, a tisztiorvos, az áentéesz és az önkormányzat részéről, tehát ő nem akar a csaposnak tanácsokat adni, de az ő helyében előbb a saját portája előtt söprögetne. Hogyne, hogyne, akkor ő meg is nyugodott, mondja idegesen a csapos, és visszatömködi az aprópénzt a Kávás nadrágzsebébe, sőt, mintha még némi papírpénzt kevert volna az apró közé, de lehet, hogy csak azért, mert ez az a ritka eset, amikor ő is tartozik régről valakinek, talán valami kártyaadósság, majd pedig megkérdezi Lovánci úrtól, hogy meghívhatja-e őt és a barátját valamire, de Lórétei úr csak rázza a fejét, hogy nem, köszöni, a barátja semmit, és ő is csak egy ásványvizet kér, azzal sarkon fordul, és lezökken az asztalunkhoz, miközben a barátja, aki a donorszállító autónak a sofőrje és legénysége is egy személyben, hozza a hordágyat.

Akkor kell még egy ember, közli Lokránci úr a Teknokol Karcsival, és kutató tekintettel rám néz, mintha már látott volna engem valahol, vagy talán ismerne is, csak épp a nevem nem jutna eszébe a rengeteg név közül, akikkel ő tuják, kerítések vagy temetések ügyében telefonon vagy személyesen beszélgetett, esetleg sajnálatosan már nem volt alkalma vele beszélgetni, de akkor meg mit keresek itt, láthatólag épen és egészségesen. Hát az kéne, még egy, az kéne, ember, az is kéne, bólogat szaporán a Teknokol Karcsi, de sem a jéghideg, citromkarikával díszített ásványvízzel villámgyorsan kiérkező csapos nem méltatja figyelemre, annál is inkább, mert itt közismerten nincs kiszolgálás, az, hogy ő valakinek kihozott valamit, csak egy kivételes gesztus a részéről, egy baráti, ami nem jogosít fel senkit semmire, főleg nem hitelre történő rendelésre, az eleve almás, ki is van táblázva, sem Labanci úr nem vesz tudomást az ő nagy szomjúságáról, rólam nem is beszélve, aki a kutató tekintet elől az üveg fenekére nézek. Hogy van-e nálam személyi, kérdezi Lóvári úr, miután leteszem az üres üveget, és nem vacakol a magázással vagy egyéb formalitásokkal, amik talán egy királyi udvarban szinte kötelezőek, de itt és most, egy ekkora vészhelyzetben, amikor élet és halál forog kockán, amikor láthatjuk, hogy egy eszméletlen vagy esetleg már tragikus hirtelenséggel elhalálozott embert, a Du­dást kell betenni a mentőautónak álcázott donorszállítóba, de mivel Lovonai úr barátja egyedül van, a vendégek közül kell valakinek teljesítenie em­ber­baráti kötelességét, méghozzá ezek szerint személyi igazolvánnyal felszerelkezve, amiből a megfelelő helyen, talán valami donorközpontban nyilvánvalóan kiírják majd az adatokat, hogy ha szükség lesz rá valamilyen okból, értesíthessék, és akkor tisztán, megfürödve, éhgyomorral meg kell jelenni. Lopva a Ká­vás­ra nézek, de látom, hogy már munkára fogták a Je­nőt, ő fogja a hordágyat a Kávás lábánál, úgy viszik a Laborai úr barátjával ketten, akkor lehull a kő a szívemről, és mondom, hogy van.

Na jó, majd akkor ők felvilágosítanak engem, veszi át a szót a Németh, aki eddig csak megfontolt bólogatásokkal jelezte, hogy a szájából vette ki minden alkalommal a szót a Horváth, de most kihasználja, hogy mi a Horváthtal azt figyeljük, hogyan teszi be a pincér és egy vendég az ájult férfit egy temetői hullaszállító autóba, ami az imént hangos fékezéssel és gyors rükverccel beállt a kerthelyiség bejáratához, mi­vel, mint a csaposnak az asztalunkhoz elhallatszó szavaiból kiderült, a mentőautó elakadt valahol, úgyhogy ő a temetőbe szólt át, hogy küldjenek ide egy kocsit, amivel az illetőt beszállíthatják a legközelebbi kórházba, arról ő nem tehet, hogy ez volt éppen szabad, felvilágosítanak, mondja a Németh, hogy miféle horderejű ügyről van itt szó, amiben én meg akarom tagadni a segítséget, és őket szarban akarom hagyni, de nem is csak őket, mert gondoljak bele, hogy rendszer elleni izgatás és államellenes szervezkedés előkészülete, az nem bolhafing, azt nem lehet elintézni azzal, hogy ja, bocsánat, összevesztem az asszonnyal, akkor mindegy, haladjon minden a maga útján, legyen, aminek lennie kell, hanem ott a gyanú igazolódása esetén könyörtelenül oda kell csapni, hadd hulljon a férgese, emeli fel a hangját a Németh a felbőgve induló hullaszállítóval egy időben, és láthatólag csak azért nem csap oda a vaslemez asztalra, mert a csapos, a pincér és az asztaltársaság maradék tagjai indulnak vissza a bejárattól az elhagyott asztal felé.

Igen, mert ne higgyem, iszik egy nagyot a söréből a Horváth, mielőtt még a kollégája odacsapna, nehogy azt higgyem, hogy őnekik máshonnan nincsen információjuk az egész ügyről és az abban részt vevő személyekről, de ők titokban azt a reményt táplálták magukban velem kapcsolatban, hogy majd tőlem nyerhetik a legfontosabb, úgyszólván kulcsfontosságú értesüléseket, amik mellesleg nekem is hasznomra válnának annyiban, hogy a Palicsek Laci mint vetélytárs nem állna egy jó darabig az utamba, de úgy látszik, ezek szerint, hogy csalódniuk kellett bennem, tehát ennek alapján én azt a kis javadalmazást vagy jutalmat sem érdemeltem volna meg, amit korábban említettek, de amelynek az átvételi elismervényét mégiscsak alá kellene írnom, különben ők hogyan számoljanak el vele, hiszen tanúja lehettem, hogy legfőképpen az én védelmemben adták oda a pincérnek, mert munkahelyről ugyebár még mindig nem tudok konkrétan beszámolni, és ha én így állok hozzájuk, akkor ők gondoskodnak róla, hogy még egy jó darabig erre ne is legyen kilátásom. Tehát akkor, nyúl bele több zsebébe is a Horváth, és néz aztán a Némethre, aki erre csak megvonja a vállát, akkor tehát, úgy látszik, otthon felejtettem, de nem baj, itt van a boríték, elég, ha azt aláírja.

Lokvenci úr előbb a borítékokat osztja ki a Teknokol Karcsinak és nekem, és ezzel némi hivatalos, majdhogynem jogi jelleget kölcsönöz a dolognak, hogy nem csak úgy a zsebünkbe gyűri az ellenszolgáltatást, mintha a piacon lennénk, vagy tüzéptelepen, hanem egyenesen belgyógyász orvosoknak érezhetjük magunkat, vagy legalábbis tűzvédelmi el­len­őrnek, de aztán a borítékokat, miután ki-ki gyorsan kivette belőle a maga kétezer forintját, visszakéri, mondván, nem kell, hogy valaki ilyesmit lásson meg nálunk, mert ezzel magunk provokálunk ki egy lopást vagy rablást, egy zsebünkből kikandikáló borítékkal úgyszólván világgá kürtöljük, hogy pénz állt a házhoz, jöjjön valaki, és üssön le bennünket, aztán kiteregeti elénk a papírokat, amiket alá kell írni több példányban, szigorúan személyiigazolvány-számmal együtt, cégszerűen és erős garanciával, hogy ezzel az egésszel a jövőben nekünk semmi dolgunk nem lesz, emiatt minket senki nem fog keresni, rajtunk számon kérni nem fog senki semmit, akár el is felejthetjük őt is meg ezt a kis betéti társaságocskát is, a nevével együtt, miszerint Euro-Cash 2000, amit most ha­mar­jában megalapítottunk, de másfelől a Lobroveci úr azt sem ajánlaná, hogy mi őt keressük valahol valamilyen ürüggyel, főleg pénzürüggyel, mert akkor nagyon megüthetjük a bokánkat.

Égre-földre bólogatunk a Teknokol Karcsival, és biztosítjuk Lobotomaji urat, aki összekapkodja a papírokat, és már indul is a rá várakozó donorszállító mentőautóhoz, hogy részünkről megkeresés nem fog előfordulni, bennünk megbízhat, mi hallgatunk, mint a sír, a Karcsi máris megesküdne rá, hogy ő már el is felejtette a céget, csak a kétezerre emlékszik, ami pedig nála nem is kétezer, mert azt az egy sört is hitelből itta, tehát ha akar még egyet, akkor kettőt fizet, egyet kap, de nem számít, mert valamire, mondjuk egy fröccsre, annál semmiképp se többre, majd én is meghívom, hadd örüljön.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges