Skip to main content

Növényszöveg

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
regénydarab (e)

Előzmények: később jönnek (de előbb a folytatás)

Meghoztam a pénzt, mondom a melles munkanadrágban, de ing nélkül ajtót nyitó, kezében húsdarálót lóbáló férfinak, de abban a pillanatban már tudom, hogy rossz helyen járok. Pedig utca, házszám, emelet, ajtó stimmel, névtáblát nem találok, de nevet nem is mondtak, nyilván konspiratív okokból, hogy ha elkapnának és vallatnának, ne árulhassam el, mert eleve feltételezték, hogy én az első pofonra már mon­danám is az összes titkos adatot, jelszót, ha lenne, például búzavirág vagy kankalin, nekem mindegy lenne, találkozóhelyet, ha lenne, és nem ők találnának meg mindig, mindenhol, én azt is rögtön mondanám, és elég lenne nekik ott lesben állniuk, csak elhúznak egy csatornafedelet, valaki lemászik, öten-hatan pedig körülállják, és húzzák kifelé, utána meg tolják befelé a kábelt, már meg is van a tökéletes álcázás, ők is néznek filmeket. Miért, talán hazafias alapon hajtom én végre az utasítást, hogy hozzam el ide a pénzt, megadott utca, házszám, emelet, ajtó alá? A megingathatatlan meggyőződésemet adom bele ebbe a szövevényes pénzügyi manőverbe, amelynek a másik végpontja ki tudja, talán még a kormánykörökig vagy ahhoz közeli körökig is elér? Nem, hanem csak az igazolványom kell nekik, akkor pedig tőlem ne várjanak különösebb helytállást, mint egy Oleg Kosevojtól, vallató pribékek leköpdösését vagy számlaszámok elhallgatását, mert az ráadásul még üzletileg sem lenne arányban azzal a csekély összeggel, amennyiért én az ügy ideiglenes hívének szegődtem a fenntartásaim folytonos hangoztatása mellett.

Tehát minden stimmel, nem kérdezek semmit, mert nekem nem az a dolgom, hanem csak hogy hozzak-vigyek, jelen esetben hozzak, történetesen pénzt, mégpedig sokat, én csak egy küldönc vagyok, egy lótifuti, hajtás-pajtás, lendkerék, apró csavar az örökmozgó gépezetben. Mondom, hogy meghoztam a pénzt, de valami belső megérzés, egy titkos hang vagy a közmondásos hetedik érzék máris azt súgja nekem, hogy itt valami tévedés lesz a dologban. És tényleg, a mellesnadrágos férfi szinte végig sem hallgatja szavaimat, hanem bizalmasan tegeződve rám rivall, hogy én elloptam a biciklijét, és szarházi vagyok, még ide merem dugni a mocskos pofámat.

Már épp mondani akarom, hogy akkor itt valami tévedés lesz, felejtse el, amit mondtam, csak vicc volt, hát nézzen rám, én és a pénz, na ugye, amikor két irányból, a lakásajtón és a mellette levő konyhaablakon át is meghallok egy női hangot, mely felszólítja a mellesnadrágost, hogy mondja el nekem, ő, mármint a női hang, holnap bemegy az önkormányzatba, és elintézi a dolgot. Hogy mi van, kérdez vissza a mellesnadrágos, aki a lakásajtóban az edénycsörömpölés miatt nyilván nem hallotta tisztán a női hangot. Ekkor kezdem el mondani, hogy akkor itt valami tévedés lesz, de nem jutok a végére, mert a női hang változatlan csörömpölés közepette részletezi, hogy folyamatban van a bérhátralék átütemezése, és ezt a mellesnadrágos mondja meg nekem nyugodtan. Érdekes módon most, úgy tűnik, a mellesnadrágos megérti az elhangzottakat, és visszaszól maga mögé, hogy én nem onnan jöttem, hanem az a szarházi gazember vagyok, aki ellopta az ő biciklijét Pomázon, de majd ő kiveri belőlem, fordul felém fenyegetőleg, a legmegfelelőbb fogást keresve a húsdarálón, ugyanakkor a küszöbről egy tapodtat se mozdulva, mintha tőlem várná az első lépés megtételét a a koponyám beszakítása érdekében.

Tévedés lesz, próbálkozom tovább a félreértés tisztázásával, úgy látszik, eltévesztettem az emeletet vagy a házszámot vagy még inkább az utcát, mert ezek szerint a Lobánci urat sem ismeri, mondom, hogy egy név említésével egy utolsó esélyt adjak neki és nem utolsósorban magamnak, de erről az utolsó esélyről is elvonja a figyelmünket a női hang, aki szerint a mellesnadrágosnak, a balfasznak, ahogy ő ne­vez­te, soha nem is volt biciklije, akkor mit akar. Ezt a mellesnadrágos elsőre szintén nem érti a csörömpöléstől, amikor azonban a női hang felszólítja, hogy jöjjön törölgetni, vagy üljön le a picsájára, akkor mégiscsak az előző közlésre tér vissza, mondván, hogy igenis volt neki biciklije, kéz alatt vette Buda­ka­lá­szon, és csak kipróbálni ment át Pomázra, de én el­loptam, és akkor még van bőr a pofámon, hogy idejöjjek, és ráadásul a Lobáncira hivatkozva, akinek ő velem együtt ki fogja tekerni a nyakát, mert kiforgatta őket mindenükből, és nyugodjak meg, hogy börtönben fog elrohadni ő is, mármint a Lobánci.

Ja, akkor mégiscsak jó helyen vagyok, fogok bele a visszakozásba, hogy szépen elmondjam, nekem ugyan az ő biciklijéhez, függetlenül attól, hogy volt-e neki, vagy nem, semmi közöm, tehát ott megmarad a fatális félreértés, de engem épp ez a Lobánci küldött hozzá, és akkor ezek szerint egy kárpótlásról van szó, egy jótéteményről, és én az összeg nagyságát ismerve úgy vélem, ezzel megoldottnak is tekinthető az ő problémája, mint ahogy más szempontból az enyém is. De megint nem tudom elmondani, mert a női hang közbeszól, hogy az nem Lobánci volt, hanem Korogvai vagy Kordovai, és a mellesnadrágost, a hülyét, így a női hang, nem kellett kiforgatni, mert ő saját magát forgatta ki mindenéből.

Hát akkor Kordovai, azt ő leszarja, mondja a válla fölött a női hangnak a mellesnadrágos, aki ezúttal elsőre megértette, mit mondott amaz, bár a csörömpölés nem hagyott alább, hogy aztán felém fordulva folytassa, hogy de az biztos, hogy ha ez a Kor­do­vai, vagy hogy hívják, ide meri dugni a pofáját, akkor a házból többen is agyon fogják verni, és puszta kézzel meg fogják fojtani, mert az gyerekeket is rabolt, hogy eladja őket szervkereskedőknek, és gondolja ő, hogy én a bűntársa vagyok, mármint a Kor­do­vainak, de most nem úszom meg szárazon.

Bocsánat, de Kordovairól nálam nem volt szó, kezdek tiltakozni kézzel-lábbal, és már venném is a búcsút, de ekkor a női hang megint kiigazítja a mellesnadrágost, hogy arról a gyerekről már rég kiderült, hogy csak az elvált apja vitte el sétálni, és most már fejezze be a hőbörgést a mellesnadrágos, az elmebeteg, a félkegyelmű, tette hozzá a női hang, küldjön el engem a picsába, ő pedig menjen be.

Engem nem is kell küldeni, mert megyek én, megyek magamtól, kapok a szón, és indulok el a lép­cső­ház felé, de ekkor a mellesnadrágos felteszi a váratlan kérdést, hogy álljak csak meg, milyen pénzről beszéltem az előbb. Ja, én, semmilyenről, fordulok vissza félelmemben, hogy ha a biciklilopás meg a gyermekrablás, szervkereskedelem és kannibalizmus nem is, de a pénznek a szaga hátha tettlegességre ragadja a mellesnadrágost, nem érdekes, csak vicceltem, hát mi vagyok én, a pénzespostás? Különben az a helyzet, hogy csak egy adatlapot kell kitöltenie valakinek a gyermekágyi segélyhez, illetve a bölcsődei visszatérítéshez, de majd én megkeresem a kedves anyukát, nem kell segíteni, bizonyára a szomszéd házban lakik, vagy elköltözött, legjobb lesz, ha megkérdezem az anyakönyvi hivatalban, a viszontlátásra, mondom, és most már tényleg nekiindulok, nézem, hány lépés van még a lépcsőházig.

Nem úgy van az, hanem jöjjek csak vissza, hová megyek ilyen sietősen, ő megkínálna engem valamivel, hallom a mellesnadrágos hangját, de azzal egyidejűleg a női hangot is, hogy oda ne hívjon be senkit a mellesnadrágos, még csak az hiányzik, tudhatná, hogy milyen emberek vannak, mennyire kell vigyázni, és neki meg különösképp, mármint a mellesnadrágosnak, amilyen ostoba, elmebeteg, idióta, hogy mindenkinek az első szóra elhisz mindent.

Ekkor én már a lépcsőházban rohanok lefelé, de az első lépcsőfordulóban utolér a megvilágosodás, hogy hát persze, nem ötös szám, harmadik emelet, rosszul emlékeztem, hanem hármas szám, ötödik emelet, illetve várjunk csak, mert az egész utcában nincs ötemeletes ház, akkor mégiscsak ötös szám, hiszen mondták is, hogy erkélyes, nagykapus, omló vakolatú, de akkor második emelet, vagy még az első is szóba jöhet, az ajtó számában viszont egészen biztos lehetek, azt könnyű megjegyezni, hatos, gondoljunk csak a dobókockára vagy a hintóra, ami elé minden nagyobb koronázáskor hat lovat fognak be. Jó, akkor második emelet, határozom el magam, de most már óvatosabb leszek, nem rontok ajtóstul a házba.

Meghozták a gyereket, kérdezi a fiatal nő, aki a kopogásomra ajtót nyit, és első dolga, hogy a hátam mögé nézzen, meg jobbra, balra a gangon, hol a gyerek? Ja, akkor tévedés, nézek én is széjjel ösztönösen, az nem én vagyok, én más ügyben vagyok itt, ha tetszik érteni, mire gondolok. Hogyhogy más ügyben, néz rám értetlenkedve a nő, akinek hosszú haja a sárga pulóverére hull, reggel elvitték alkalmassági vizsgálatra vagy valamilyen ellenőrzésre, miért nem hozták még vissza, ő ebbe beleőrül. Márminthogy kik vitték el, teszem fel az egyetlen logikus kérdést, amit ilyen helyzetben fel lehet tenni, bár részemről ez is teljesen értelmetlen, mert mit nyerek azzal, hogy megtudom, kik vitték el, hát én senkit nem ismerek, aki gyerekeket szokott elvinni, kivéve a Kordováncit vagy Korgovait, de őt is csak említés szintjén, akiről rögtön az is kiderült, hogy elvált apuka, és sétálni vitte a gyereket, nem vizsgálatra, tehát itt nem jöhet szóba. Különben is, engem most csak a pénz érdekel, az a kétmillió-háromszázezer forint, amitől sürgősen meg kell szabadulnom. Az önkormányzattól jöttek, világosít fel a fiatal nő, nyilvánvalóan abban reménykedve, minden józan belátás ellenére, hogy akkor én tudni fogom, mit kell csinálni, hova kell fordulni, kit kell felhívni vagy lekenyerezni, de lehet, hogy gyámügyisek voltak, kerületiek, mert lobogtattak valami papírt, de ő azt el se olvasta, annyira fel volt háborodva, hogy csak úgy idejönnek hárman, és erőszakkal elviszik az ő fiát, akinek semmi baja, megmondta a főorvos is, a Csillebérci főorvos, hogy azt én ismerem-e, kérdezi váratlanul, mintegy keresztkérdésként, hátha kiderül, én is benne vagyok-e valami pro vagy kontra összeesküvésben, holott én teljesen másban vagyok benne, és engem inkább az érdekelne, hogy abban ő benne van-e, vagy megint eltévesztettem a címet, mert nézem közben az ajtón a névtáblát, Drametár Ernő, az nekem valahonnan ismerős, akkor olyan nagyon nem lehetek eltévedve, hacsak nem a véletlenek furcsa játékával állok szemtől szemben.

Sajnos a Csillebérci főorvos úrhoz még nem volt szerencsém, vallom be töredelmesen a keresztkérdés súlya alatt, és folytatnám a saját kérdésemmel, hogy viszont őneki a Drametár úr hozzátartozójának tetszik-e lenni, de ekkor idegesen közbeszól, hogy akkor honnan jöttem, mert ő mindjárt megőrül, egyik cigarettát szívja a másik után, mondja, és tényleg, mindjárt elő is vesz egy cigarettát a pulóvere zsebéből, és meggyújtja egy öngyújtóval, elmenni itthonról nem mer, folytatja aztán, mert hátha éppen akkor hozzák vissza a fiát, a szomszédok pedig mind megbízhatatlanok, sőt, gyanítja, hogy ők tettek bejelentést a fiáról, pedig mi közük hozzá, semmi, mindenki törődjön a maga dolgával. Éppen ezt akarom elmondani, próbálom a szomszédok helyett inkább magamra és a honnan jövünk, hová megyünk, kinek a megbízásából vagyunk itt kérdésre terelni a figyelmet, ugyanis látom, hogy a Drametár úr közeli hozzátartozójának tetszik lenni, feltételezem, hogy a lányának vagy az unokájának, és ebből gondolom, hogy talán akkor a Lobánci urat is ismeri, aki engem egy bizonyos ügyből kifolyólag megkért, hogy jöjjek ide, és adott esetben adjak át valamit.

Ja, hát a Drametárnak a táblája csak úgy kintmaradt, szívja továbbra is idegesen a cigarettáját a fiatal nő, és nézeget kétfelé a gangon, de már régen meghalt, vagy az is lehet, hogy disszidált, még annak idején, mindenesetre ő nem ismerte, bár valóban a hozzátartozója, de nem a valódi apja volt neki a Drametár, hanem még a mostohája se, csak az anyja révén került ő vele kapcsolatba, amikor még kicsi volt, de most ezzel mit akarok, miért kérdezem őt ki, ha nem az önkormányzattól vagyok, se állítólag a gyámügytől, mert igenis, vegyem tudomásul, hogy mi az, hogy nincs apja a gyereknek, hát az ő gyerekének nem is kell, mert attól is csak mit tanulna, meg az összes férfitól, csak az alkoholt meg a pénzt, meg vannak bolondulva a pénzzel, csak arról tudnak beszélni. Akkor ezek szerint a Lobánci nevűt se ismeri, mondom kitérőleg, miközben már azon gondolkodom, hogy tegyek-e próbát az első emeleten, vagy elég volt mára a szociális problémákból, a halmozottan hátrányos helyzetűekből, a megalázott és bús pesti népekből, akiknek én szívem szerint akárhány milliót odaadnék, csak látnám legalább némi kis halvány jelét annak, hogy hallottak valamit harangozni az áfakörről vagy a vámorgazdaságról.

A Jenőt ő hogyne ismerné, mondja a fiatal nő, ezzel egyben bizonytalanságban is hagyva engem, hogy vajon jól értette-e a Lobáncit, nem értett-e helyette valami mást, Lovasit, Lovászt vagy Nyer­ge­sit, persze, hogy ismeri, sajnos, azt kell hogy mondja arról is, csak ő most annyira idegeskedik a kisfia miatt, hogy el is felejtette, hogyne, hát a Jenő mondta neki, hogy majd jön valaki, de miről is van szó, mert a Jenő is csak jön-megy, rohan állandóan a pénz után, semmit nem magyaráz el neki.

Na ez az, hogy nekem sincs pontosan elmagyarázva, hagyom én is nagy lélekjelenléttel bizonytalanságban őt, amíg ki nem derül, hogy tényleg jó helyen járok-e, csak azt tudom, hogy valami tujákról van szó, növénynemesítésről, magokról, amik esetleg a Lobánci urat érdekelnék, illetve meg van vele beszélve, de ha nincs itthon a Lobánci úr, mondom lassan, tagoltan, akkor én nem is tudom, mit csináljak, teszem hozzá, hogy legyen meg az elvi lehetőségem a gyors távozásra is, ha úgy adódik. A Jenőt hogyne érdekelné, mondja határozottan a fiatal nő, bár ahogy ő tudja, tujákkal nem foglalkozik, mert azokra is valami vámot vagy illetéket vagy micsodát vetettek ki, csak most nincs itthon, illetve nem is lakik itt, hanem csak jön néha, és most is jöhet bármikor, ő legalábbis nagyon várja minden pillanatban, hátha tud valamit a fiáról, vagy segítségre tud lenni, és mondta is neki a Jenő, igen, már emlékszik, hogy ha keresné őt valaki, amikor ő nincs itt, akkor csak hívja be az illetőt, aki feltétlenül várja meg őt, de itt is hagyhatja, amit hozott, csak előtte számolja meg, mármint ő, a fiatal nő.

Hát, ha minden pillanatban, akkor én inkább visszajönnék egy kicsivel később, pár perc múlva, vagy egy órával, mondom, úgyszóván pánikba esve a lelepleződéstől, mintha tárva-nyitva lenne az aktatáskám, vagy egy röntgengép mutatná ki benne a pénzjegykötegeket, és még sípolna is, vagy szirénázna, hogy álljon meg a menet, itt valami rendellenesség van, kóros elváltozás, benne felejtett olló, a kórház tulajdona, ne engedjék meglógni, fogják meg az ápolók, altassa el a portás, ugyanis volt egy kis probléma a bankban, kapaszkodom bele az utolsó szalmaszálba, elkérték a személyi igazolványomat, sokáig vizsgálgatták, elvitték egy hátsó szobába, közben a biztonsági őrt odaállították mellém, illetve jött az magától, már amikor odaléptem a pulthoz, aztán valami cégpapírokat kértek volna tőlem, kérdezgettek a káeftéről, de én arról mit tudtam volna mondani, tehát ha nem haragszik, vagy jó, gondolom meg magamat, mert végül is hová mehetnék ennyi pénzzel, amit aztán nagy nehezen mégiscsak kiadtak, de ezt nem kell tudnia senkinek, vissza nem vihetem, mert az rettentő gyanús lenne, és akkor villamoson utaztassam, amíg ott ne felejtem valamelyiken, és azzal is egy jegy nélkül utazó járna jól, vagy melyik pályaudvar csomagmegőrzőjébe adjam be, ahol nem dézsmálják meg rögtön, hiszen mindenhol ki van írva, hogy felelősséget nem vállalnak, de persze gyúlékony vagy robbanékony anyagot beadni nem szabad, mert a maguk életét, azt féltik, azért minden eszközzel vállalják a felelősséget, nem törődve azzal, hogy másokkal mi lesz, ha csak egyetlen köteg is hiányzik a megadott összegből. Vagy jó, akkor megvárom a Lobánci urat, egyezem bele az elkerülhetetlenbe, és várom, hogy a fiatal nő sürgősen beljebb tessékeljen, mert a ház lakóinak, gondolom, máris feltűnt, hogy egy aktatáskás járja végig az emeleteket, és ki tudja, mit gondolnak, nyilván felrémlik előttük az egyházi adó, amit már hosszú évek óta nem fizetnek, és inkább templomba se járnak, nehogy a miséről kilépve útjukat állja egy számlás ember, mert akkor nincs apelláta, gyóntak, áldoztak, de legalábbis a prédikációt meghallgatták, azt nem lehet meg nem történtté tenni, azért fizetni kell, vagy eszükbe jut a békekölcsön, hátha az aktuális megszorítások részeként újra bevezették, nem kötelezően ugyan, de segélyre se várjon, aki nem jegyez minimum egy minibálbérnek megfelelőt, de ez még hagyján, mert ha valami ügy­nök­nek néznek, akkor képesek a rendőrséget is kihívni, de a fiatal nő egyelőre csak a kezét tördeli két cigaretta közt, és csak amikor többször is megemelintem a táskámat, akkor vet még egy pillantást a lépcsőház felé, és fordul aztán sarkon, és nyomulok be én is mögötte a konyhába.

Jaj, hát neki már mosogatni sincs türelme, mondja odabent a fiatal nő, miután feltételezhette, hogy nem kerülték el a figyelmemet a konyhát elborító szennyes edények, mert mióta elvitték a fiát, ő csak azt lesi, hogy mikor hozzák vissza, reggel óta mást se csinál, csak rohangál ki a gangra, ha meghall valamit a lépcsőház vagy az udvar felől, de néha akkor is, ha nem hall semmit, és azt se tudja, hogy engem mivel kínáljon, mert nincs itthon semmi, nyitogat ki néhány szekrényajtót, talán hogy megbizonyosodjon vagy nekem is szemléltesse, hogy tényleg nincs itthon semmi ital, aztán inkább rágyújt. Bármikor jöhet a Jenő, fújja fel a füstöt a plafonra, a Jenő, az olyan, hogy bármikor jöhet, és ha valami dolga van, akkor biztosan jön is, csak nem lehet tudni, hogy pontosan mikor, főleg hogy most vannak ezek a csőtörések mindenhol a városban, de ha akarom, akkor ő átmegy a szomszédba, és a szomszédnak a mobiljával felhívja a Jenőt, vagy ha úgy gondolom, akkor hagyjam itt a pénzt, majd ő odaadja a Jenőnek.

Ja, nem, ne fáradjon, tartóztatom fel, némileg az útját is elállva, inkább várok egy kicsit, ha tényleg bármikor jöhet a Lobánci úr, mondom, és közben töröm az agyam, hogy mi lehet a keresztneve a Lobáncinak, mert ez a sok jenőzés már-már gyanús, hiszen Lobánciból lehet rengeteg, még akkor is, ha, tegyük fel, jól hallotta a nevet, és tényleg egy Lobáncival van neki valamilyen kapcsolata, aki még akár a gyermek apja is lehet miattam, de vajon az én Lobáncimat Jenőnek hívják-e, az itt a kérdés. Kis időre, néhány szippantás és rám vetett lapos pillantás erejéig belenyugodni látszik, hogy akkor itt fogunk várakozni, a konyhában álldogálva, kezemben az aktatáskával, de aztán a cigarettát sebtében elnyomva közli, hogy mégis inkább átmegy a szomszédba, mert úgy látszik, nem jön a Jenő, megpróbálja felhívni, és mielőtt még jobb belátásra bírhatnám, vagy karomat széttárva megakadályozhatnám, kisiet.

Hát jó, gondolom, jöjjön, aminek jönnie kell, meg akinek, nekem most már mindegy, én elhoztam a pénzt, mint egy marathoni futó a fáklyát, mondván, hogy megcselekedtük, amit megkövetelt a haza, nekem már nincs más dolgom, csak várnom kell, legfeljebb próba-szerencse alapon még körülnézek itt a konyhában, nincs-e valami fénykép a falon vagy a koszos tányérok, poharak és fazekak között megbújva, hogy x-nek és y-nak szeretettel: Lobánci, de így a felszínen nincs, mélyebbre menni pedig most nem lehet, mert az csörömpöléssel jár, rögtön rájönnének, hogy bizonyítékot keresek. Aztán meghallom az egyik fal túlsó oldaláról a halkan átszűrődő üvöltözést, hogy te büdös kurva, inkább törődtél volna többet a fiaddal, ha most annyira idegeskedsz, ütötted-verted, itthagytad napokra, miközben te isten tudja, hol csavarogtál, meg kurválkodtál, akkor ne csodálkozz, de nem várom meg a végét, hanem előbb pánikszerűen kilesek a gangra, látom, senki, a fiatal nő a hang irányából ítélve a másik szomszédba ment, nem a lépcsőház felőlibe, kisurranok, futólépés, trappolok le a lépcsőházban, kiesek a kapun, aztán nyugalmat erőltetve magamra elsétálok jó messzire.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon