Skip to main content

Növényszöveg

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Regénydarab (d)

Előzmény nélküli időbetét

Á-á-á-á-á-há-há-há-he-he-he, hogy vagyunk, hogy vagyunk, hallom egyszer csak a saját, külön bejáratú állópultom túlsó feléről, és amikor idegesen felnézek, látom ám, hogy a Horváth és a Németh urak, illetve elvtársak állnak ott, de hogy pontosan micsodák, azzal én nem foglalkozom, és az is lehet, hogy fordítva hívják őket, Németh és Horváth, vagy Lakatos és Kő­mű­ves, nekem mindegy, inkább arra figyelek, hogy már a poharukat is letették a pultra, hogy jelezzék az egész világ előtt, innen őket márpedig senki el nem üldözheti, mert ők ezzel mintegy kitűzték a zászlót a bércek ormára, ez a terület mostantól az övék, és akinek ez nem tetszik, az elmehet, vagy csinálhat, amit akar, csak előbb még megkérdezik tőle, hogy vagyunk, hogy vagyunk, mert ne tévesszen meg senkit a látszat, ők valójában nem egy pusztai vándornép, egy kiműveletlen lovasnemzet, hanem vizitáló orvosok, akik önhibájukon kívül voltak kénytelenek mind ez idáig ide-oda vándorolni, és falvakat, városokat dúlni-fosztogatni, nőket megbecsteleníteni, és csirkecombbal dobálózni, de most végre megtalálták azt a helyet, ahol békében gyakorolhatják hivatásukat, a hogylétről való érdeklődést, miközben már úgyis tudják napra pontosan, hogy az illetőnek mennyi ideje van hátra.

Engem ne kérdezzenek, hárítom el udvariasan a boncolásra szóló meghívást, mert én magukat nem ismerem, sose láttam magukat, se szóba nem elegyedtünk sehol, és nem is fogunk, igyák meg a fröccsüket, és viszontlátásra.

Há-há-há-he-he-he, forgatja a fejét az egyikük, a Horváth vagy a Németh, aki a magyar hangja, úgyszólván a Láng Józsefe a párosnak, mert a másik, a Németh vagy a Horváth, az jobbnak látja, ha egyelőre csak bólogat mindenre, mintha ez az egész kocsma egy hatalmas kalaptartó lenne, mi pedig mindannyian műanyag kutyák, és az lenne az egyedüli dolgunk, hogy bólogassunk, de csak ő veszi komolyan. He-he-he, présel ki magából a Horváth vagy a Németh még egy nevetésfélét, megpróbálván eljátszani a szép számú közönségnek, hogy ő ezt a dolgot milyen könnyedén veszi, annál is inkább, mert mi más lehetne ez, ha nem egy csattanós tréfa, hogy én őket nem ismerem, amikor pedig, ripacskodik tovább, hogyhogy nem ismerem meg őket, hát ők nekem mindketten távoli rokonaim, mi együtt játszottunk az Iluska néni kertjében, amikor még porbafingó gyerekek voltunk, he-he-he, nevet fel, és a pult fölött átnyúlva még rá is csap a vállamra, majdnem pontosan úgy, ahogy egy távoli rokon vállára szoktunk rácsapni, akivel porbafingó gyerekként együtt játszottunk, de mégsem teljesen úgy. Hogy én ne szórakozzak vele, mondja bizalmasan, miután látta vagy feltételezhette, hogy a vállra csapás nem tévesztette el a hatását, most már a kocsmai közönség úgy könyvel el bennünket az agyának egyik hátsó fiókjában, hogy mi igenis rokonok vagyunk, és csak azért nem hasonlítunk egymásra, mint három tojás, merthogy meg lett mondva, hogy távoliak. Hogy neki nincs kedve viccelni, most jött ki a kórházból hasnyálmiriggyel, ahol háromórás műtétet végeztek rajta, és azt mondták, hogy van rá esély, hogy felépül, de nem biztatják semmivel, enni semmit nem ehet, és inni is csak legfeljebb egy kisfröccsöt, és láthatom, hogy mit iszik éppen, tehát nyugodtan elhihetem neki. És ő ezek után csak beszélgetni szeretne még egyet valakivel, megbeszélni az élet problémáit, a nőkről, pénzről, a jobb életről, mert ami most van, az beláthatom, hogy nem az igazi, hiszen senki nincs, aki ne panaszkodna állandóan, én is csak öntsem ki előtte a lelkemet, mert gondolja ő, hogy a megbecsülés ugyanúgy hiányzik nekem is, mint neki, aki éjt nappallá téve dolgozik, és nem ismer olyat, hogy szabadnap vagy hétvége, hát akkor nem is csoda, iszik bele keserűen a fröccsébe a Horváth vagy a Németh, míg a másik, a Németh vagy a Horváth dacosan nem iszik a sajátjából, hanem egyre csak bólogat, mintha együtt feküdtek volna a műtőben, egyik asztalon az egyik, a másikon a másik, és a professzor úr szimultán sakkozóként felváltva operálta volna őket, és közben panaszkodott volna.

Ja, ha csak erről van szó, iszom ki a fél barackomnak az alját, akkor rossz helyen tetszenek kereskedni, mert én beszélgetésre már régóta nem vagyok fogható, én tulajdonképpen egy növény vagyok, csak álldogálok itt, felveszem az éltető tápanyagot, és kibocsátom a mérgező szén-dioxidot, arzént, ciánt, hát akkor mit akarnak velem beszélgetni?

Beszélgetés, lép oda a pulthoz egy pohárral Schlosser bácsi, ja, akkor ő nem is zavarna minket, látja, hogy itt fontos megbeszélés folyik, de különben neki amúgy is mennie kell haza, az asszonyhoz, mert mit csináljon, ha rájött ez a dolog hirtelen, kacsint rá mindhármunkra külön-külön, ezt megissza még valahol máshol, majd egy másik pultnál, és már megy is, nehogy útközben történjen valami baleset, csak még azt kérdezné meg tőlem, néz rá a két másikra, hogy mit iszok, mert akkor ő a nevemben máris intézkedne.

Nem, dehogyis, á, ugyan, há-há-há, kezdi újra a színészi játékot a Horváth vagy a Németh, mint egy érdemes művész, he-he-he, még hogy megbeszélés, hát csak távoli rokonok ők velem, há-há, ugyan, ők velem szegről-végről, és csak egy szomorú hírt jöttek közölni velem, a Tibit, hogy hallottam-e, hogy mi történt vele, biztosan emlékszem rá, hát hogyne, ugyan, harsogja nemcsak a Schlosser bácsinak, hanem a Schlosser bácsi feje fölött a szomszéd pultoknál álldogálóknak is, akik erre újra kihúzzák agyuknak azt a bizonyos hátsó fiókját, és beletesznek képletesen egy „rokonok" feliratú üllőt vagy kalapácsot.

Én nem iszok semmit, szerelem le Schlosser bácsi előzékenységét, még mielőtt amazokat is végigkérdezné, csak a szomorú esetre tekintettel egy barackot, teszem hozzá, amiben egy kis számítás is rejlik, elvégre ők hozták szóba a Tibi nevűt, aki nekem vagy rokonom szintén, vagy nem, minden­esetre valami szomorú dolog történt vele, akkor talán egy esetleges számlarendezéskor a hozzá kapcsolódó barackkal, sőt, ha ez a Tibi neadjisten meghalt, akkor több barackkal sem lesznek szűkkeblűek.

Én azért csak ne búsuljak, tűnik el a Schlosser bácsi, hogy egy pillanat múlva már elém is tegye a fél barackot, hanem nyugodjak bele Isten akaratába, mondja, és a poharával együtt elindul haza, az asszonyhoz.

Szóval hogy mi az, hogy növény, hajol ismét hozzám a Horváth vagy a Németh, miközben a másik, a Németh vagy a Horváth a megkönnyebbüléstől mégiscsak a poharához nyúl, és egy hajtásra kiissza, hát miket beszélek én itt? Hiszen ők éppen ezen iparkodnak, és neki személy szerint úgyszólván már csak ez lebeg a szeme előtt, hogy nekem a hónom alá nyúlni, a szükséges támogatást megadni, segíteni, hogy vissza tudjak kapaszkodni az életbe, tehát legelőször is, mert ők bizonyos tekintetben pszichológusok is, néz rá a másikra, mire az beletörődve bólint, legelőször is a nemi kapcsolatot kell rendbe tenni, ugyanis történetesen tudják, hogy az én barátnőm, a Tünde, az engem elhagyott a Palicsek Laci kedvéért, márpedig a Palicsek Laci, az kicsoda? Egy szarkeverő, hát azt akarom én védeni? Miután ők azt is tudják, de én azért ne keseredjek el, hogy engem ismeretlenek valamilyen ügyből kifolyólag megvertek a sötét utcán, de nekem nem kell félni, mert hívjam őket bármikor, mutassak rá bárkire, és majd ők kézbe veszik az ügyet, és garantálják, hogy én az illetőt legközelebb járógipszben fogom viszontlátni. Vagy gondoljak bele abba, hogy én tanult emberként nem érdemelnék-e mást, többet az élettől, mint hogy agyba-főbe verjenek, és egész nap csak itt iszogassak ebben a kocsmában, amivel mellesleg, de erre majd még visszatérnek, a közveszélyes munkakerülést is megvalósítom. Hát vajon ezzel indultam én neki a pályának? Vagy az hogyan is volt, amikor a főiskolán én szűk baráti körben valamiféle kijelentést tettem Che Guevaráról, hogy milyen tankokkal kellett volna neki Bolíviába menni, illetve később, szintén szűk baráti körben, hogy azokkal a tankokkal nem is Bolíviába, hanem Erdélybe, és nem is Che Guevarának, hanem kinek?

Most ez nem tudom, hogy jön ide, kaparok elő a nadrágzsebemből egy cigarettát, mire a másik, a Németh vagy a Horváth nagy pszichológiai érzékkel már kattintja is az orrom előtt a külföldi reklámöngyújtóját, aztán pedig, mint aki nem kíváncsi a cáfolatra, begyűjti a poharaikat, és a söntéshez lép utánpótlásért, hogy jön ide, fújom fel a plafonra a füstöt, hiszen ha mondtam is ilyesmit viccből, amire nem emlékszem, de akkor is, az már milyen régen volt, hát akkor én még milyen fiatal voltam, egy zabolátlan vadvirág, egy gizgaz, egy vadhajtása annak a baráti légkörnek, ahol mások ennél sokkal vadabb dolgokat mondtak italos állapotban, aminek a körülményét nálam is figyelembe kell venni. És mi az, hogy közveszélyes, iszom ki gyorsan a barackomat, hogy időt nyerjek, vagy munkakerülés, hát én a hónap elején munkába állok, meg van beszélve, hogy egy barátom bevisz az István Kórházba kézbesítőnek, nekem ahhoz már csak egy orvosi papír kell, hogy nincs fertőző betegségem, mert jól is nézne ki, hogy járok egyik osztályról a másikra, intenzív meg járóbeteg, és sorban hullanának el az emberek, és csak a huszadik után derülne ki véletlenül, hogy eltitkolt bárányhimlőm van, hát ezt akarják? Na ugye, hiszen én most is a rendelőből jövök, vagy mit gondolnak, miért van rajtam tiszta ing, csak nem volt ott az illető orvos, mert elhívták egy spontán vetéléshez, a nővérke meg nem akarta kiadni az igazolást.

Az István Kórházat ő nem hiszi, veszi el a Horváth vagy a Németh köszönet vagy bármiféle biccentés nélkül a másiktól a féldecis poharat, mert úgy látszik, megkívánták tőlem a barackot, de rám persze nem gondoltak, sőt, ki van zárva, mert a kézbesítő egy bizalmi állás, azt egy ilyen priusszal, ami nekem van, nem lehet betölteni. Gondoljak csak bele, bevisznek oda egy pártembert vagy olimpiai sportolót, hát annak a leletei szigorúan titkosak, azokról senki nem tudhat meg semmit, még egy vérnyomást se, az orvosok fel vannak esketve, az ápolónők mind megbízható káderek, hát micsoda nemzetközi botrány lenne abból, ha én ezeket a leleteket az alsónadrágomban kijuttatnám, és másnap már be is mondaná a Szabad Európa.

Ja, bocsánat, akkor ő nem is zavarna minket, állít be elém a Schlosser bácsi egy újabb fél barackot, miután telepatikus úton nyilván kiderítette, hogy megittam a korábbit, látja, hogy itt szabad a gazda, ő meg úgyis indul haza, az asszonyhoz, mert hiába, a vén kecske is megnyalja a sót, nem igaz, kérdezi a két látogatómtól, de a választ nem várja meg, hanem a söntéspult felé kerülve már indul is haza.

Á, he-he-he, há-há, szóval ez a szegény Tibi, mondja megemelt hangon a Horváth vagy a Németh, szinte utánakiáltva a Schlosser bácsinak, bizony szomorú eset, ki gondolta volna, élete teljében, na de hát… mit csináljunk, csuklik bele a hangja a barackpálinkába, ilyen az élet.

Nekem, csapja le tegeződve, fojtott hangon az üres pohárkáját a Németh vagy a Horváth, a hallgatag statiszta, aki a másik darabban, úgy látszik, mégis szeretne szólni egy mondatot, nekem végem van, ők engem kibeleznek, kinyuvasztanak, az én sorsom meg van pecsételődve, hiába minden, jobban teszem, ha nem ellenkezek velük.

Na igen, néz körbe lopva a Horváth vagy a Németh, hogy a pecsét emlegetése nem váltott-e ki feltűnést a közönség körében, mert ők hiába akarnak nekem segíteni, ha énbennem nincs meg a jóindulat, az együttműködési készség, hogy a felém nyújtott kezet elfogadni és valamivel meg is hálálni. És ha így áll a dolog, mármint hogy nem tapasztalják nálam a jóindulatnak a legkisebb jelét sem, akkor sajnos ők sem tudnak megálljt parancsolni a dolgok törvényes menetének, aminek könnyen az lehet a következménye, hogy börtönben fogok elrohadni. Vagy talán azt gondolom, hogy az a valutacsempészési ügy, amibe belekeveredtem, az egyszerűen le van zárva azzal, hogy megrovás, és kész, mintha az nem is szerepelne azután már sehol? Hiszen tudhatnám, hogy a megrovás mindig csak valamilyen feltételekkel érvényes a jövőre nézve, és bármikor merülhetnek fel újabb szempontok, amiket alaposabban is ki lehet vizsgálni, például hogy kinek a megbízásából, kinek a számára, milyen ellenszolgáltatásért, és abból akár egy kémkedési ügy is lehet, vagy államellenes szervezkedés, amit össze lehet kapcsolni azzal a másikkal, mert hiába hogy csak egy vaskályháról volt szó, de nem ám akárhonnan, hanem a Geodéziától, aminek a stratégiai jelentőségét talán én se vonom kétségbe, és akkor az máris szigorúbb vizsgálódás alá eshet, nem pedig csak sima köztulajdon. Hogy na, ehhez mit szólok, mert ahogy engem elnéz, a testalkatomat, a börtönben majd nem én fogom megerőszakolni az állandó edzésben levő köztörvényeseket, hanem inkább ők engem.

Ja, ha csak erről van szó, merítek erőt az egész fél deci barackomból, bennem aztán megvan a jóindulat, felőlem mindenki azt csinál, amit akar, én nem szólok bele, például a Schlosser bácsi is, akit mindig itt látok, ha néha bejövök ide, és nézem, keze, lába megvan, akkor leszázalékolva se lehet olyan nagyon, de én nem firtatom, mert mi vagyok én, egy harmadfokú bizottság, egy kórboncnok vagy netán egy szakszervezeti beteglátogató? Vagy ott van a Ramedál úr, őt nem tudom, ismerik-e, akinek már ez alatt az idő alatt is többször jól hallhatóan nem volt semmi baja senkivel, de bizonyosakkal mégis, nála se teszem fel a kérdést, hogy miből issza mindig a legdrágább konyakokat, de az biztos, hogy külföldi rokonai vannak, mert olyan italokat szokott emlegetni, amiről még senki se hallott. Vagy talán az urak ittak már Heinekent, most hogy csak egy konkrét példát hozzak?

Mi tagadás, issza ki az utolsó cseppet a pohárkájából a Horváth vagy a Németh, amivel egyben jelet is ad a másiknak, hogy indulhat a söntéshez egy újabb italért, volt már dolguk vele, és ha én meglátogatnám őket majd egyszer az ő legénylakásában, akkor engem is megkínálnának vele, vagy amire csak gusztusom támad, Napóleon, Finlandia, van ott minden, és közben nyugodt körülmények között elbeszélgetnénk a nőkről, például az én Tünde nevű barátnőmről, akiről tudják, hogy nekem egy fájó pont a Palicsek Laci miatt, aki szintén megéri a pénzét, nemcsak amiatt, amit velem tett, meg az üzleti ügyei, amikről szintén van tudomásuk, hanem főleg hogy amilyen alakokkal barátkozik, mert biztosan hallottam már arról, hogy Örmény Üdvhadsereg, vagy nem?, nézi meg a Németh vagy a Horváth által a pultra tett három darab barackot és három pohár sört, amiket én úgy értelmezek, hogy azokból egy-egy darab meghívásos alapon az enyém, és a barackkal, még mielőtt bármi kiderülhetne róla, nem is vacakolok sokat, a korty sörtől viszont rögtön vizelési ingerem támad. Merthogy, jár el fordított sorrendben a Horváth vagy a Németh, tehát előbb félig kiissza a sörét, aztán nyalint egyet a barackból, ugyanis a Palicsek Lacinak igazoltatták az egyik barátját biciklivel, de nem volt nála előírás szerint a bicikliigazolvány, bevitték, megmotozták, és találtak nála egy balatoni képeslapot ezzel az aláírással, hogy Örmény Üdvhadsereg, na arról én mit tudok mondani, hallottam-e azt korábban emlegetni a Palicsek Lacitól, úgymint hogy kik tartoznának még bele, mit terveznek, mikor, hogyan. Ugyanis ne higgyem azt, hogy ez csak valami tréfa, mert nekik az örmények vagy a románok vagy bármelyik testvérország érzékenységének a sértése meg a titkos szervezkedés egyáltalán nem tréfa, ha értem, mire gondol.

Hát hogyne érteném, gyújtatom meg a Németh vagy a Horváth kattintós öngyújtójával az újabb cigarettámat némi bonyodalmak után, mert a keze már eléggé kileng, de én azt nem hiszem, hogy az örmények a Balatonnal akarnának valamit kezdeni, ők inkább Törökország egy jelentős részére tartanak igényt mint ősi örmény földre, tekintve hogy az örmények is a legrégebbi népek közé tartoznak, tudtommal egyenesen Ábrahámtól származtatják magukat, de még az is lehet, hogy már Ádámban is volt egy kis örmény beütés, de ha most egy kicsit megbocsátanak, hörpintek egy korty sört a poharamból, és rögtön lépnék is el az illemhely felé.

Ők engem kicsinálnak, ragadja meg a pulóverem ujját a Németh vagy a Horváth, aki, ahogy láttam, nem is figyelt az én kis ismeretterjesztésemre, hanem mereven az arcomba bámult, ők engem sárba tipornak, lenulláznak, de előbb hadd öleljen meg, mert én az ő drága barátja vagyok, boruljak a keblére.

Há-há, he-he-he, hát igen, a régi emlékek, rángatja el nagy lélekjelenléttel a Horváth vagy a Németh a másiknak a kezét a karomtól és a vállamtól, bizony, bizony, van mire emlékezni, hiába hogy annyi év eltelt azóta, úgyhogy ők, fordul hozzám bizalmasan, a problémáimra vonatkozólag csak azt tudják tanácsolni, hogy beszélgessek el a Palicsek Lacival, mint férfi a férfival, elsősorban is a Tündéről, hogy azzal hogy volt, mik a tervei, mennyire komolyak, szóval így őszintén kipuhatolózni mindent, de egyéb vonatkozásban is, például azzal, hogy nincs-e valami eladnivalója, vagy külföldi látogatót vár-e, hogy attól esetleg valutát, vagy üzbégeket, örményeket szóba hozni, hát ne kelljen ezt itt neki magyarázgatni.

Hogyne, hogyne, hagyom rá, mert már nagyon mennék könnyíteni magamon, csak az a baj, hogy én már nem szoktam beszélgetni senkivel, hát egy ilyen növényi alapon élő, az miről beszélgessen, anyagcseréről vagy miről? És nőkről meg pláne nem, mert én azokban csalódtam, és időközben az ivartalan szaporodás híve lettem, úgyhogy most igazán nem tudom, hogyan segíthetnék, de ha eszembe jut valami, majd jelentkezem.

Én csak ne jelentkezzem, emeli rám a barackospoharát a Horváth vagy a Németh, hogy még egy ideig visszatartson a sürgős dolgom elintézésétől, hanem majd ők üzennek nekem, hogy mikor és hol lesz a temetés, mert nekem rokoni kötelességem, hogy azon egy kisebbfajta koszorúval és legalább egy gyászszalaggal a karomon megjelenjek.

Hát hogyha rokoni, akkor természetesen, biccentek vissza neki a poháremelésre, és a másikra, az üveges tekintettel maga elé meredő Némethre vagy Horváthra ügyet sem vetve elvonulok az illemhelyre, ahol előbb gyorsan elvégzem a dolgomat a piszoárba és a közvetlen környékére, és csak utána leszek figyelmes az egyik fülkéből kihallatszó sírásra és nyöszörgésre. Óvatosan kinyitom az ajtót a lábammal.

Menjen innen, menjen innen, nyöszörgi Schlosser bácsi a vécékagyló és a fülke fala között kuporogva, lehajtott fejjel, lecsúszott nadrággal, ami, ahogy látom, nem nagydolognak köszönhető, hanem annak, hogy a gumírozott nadrágtartója az öblítőtartály csövéről lóg le elszakadva, hagyjon engem békén, mindenki hagyjon engem békén, mindenki menjen a picsába, nyöszörgi egyre dühösebben, úgyhogy mit tehetnék, békén hagyom, visszatérek a sörömhöz. A pultomnál senki. Egy darabig még erősen foglalkoztat a kérdés, hogy ezek vajon az én cehhemet is kifizették-e, de aztán az is mindegy lesz, fő, hogy elmentek, gondolom, és nem kellett nekik sehogy se köszönni. Hagyjanak engem is békén.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon