Szijj Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Előzmények: Később jönnek

Elsétálok gyorsan a parkba, ott keresek egy üres padot, leülök, kifújom magam. Akkor ez nekem most már mindegy, gondolom kifújás közben, kész, vége, nekem már nem kell mást csinálni, csak várni, úgyis megtalálnak, és az lesz az első, hogy leütnek vagy lelőnek, esetleg megfojtanak egy zongorahúrral, és elszedik a pénzt, pedig én az első szóra odaadnám nekik, hiszen én mit csinálhatnék vele, melyik országban kezdhetnék új életet más néven, plasztikai műtéttel, hamis személyivel, kitalált élettel, hogy milyen tragédiák értek engem máshol, ötszáz kilométerre innen, feleség, család, jobb erről nem is beszélni, mit gondolnak, miért vagyok én ilyen hallgatag, csak annyit mondok, hogy vonatbaleset, expresszvonat, viadukt, de az emlékek szinte elnémítanak, hiába akarnak meghívni valami italra, az sem könnyít a dolgon, legalábbis eddig így volt, de azért lehet próbálkozni, nem bánom, de álljon meg a menet, hiszen én nem tudok idegen nyelveket, teljesen némán pedig hogyan tudnám meghívatni magam, hogy ne legyen feltűnő. Akkor mindegy.

Ölembe veszem az aktatáskát, óvatosan kinyitom, körülnézek, aztán megmarkolom a nyulat a nyaka és a háta találkozásánál, ahogy kell, és kidobom a fűre. Hadd menjen. Néhány pénzköteget meg­rágcsált, de mit számít az? Nem vagyok én állatvédő aktivista, hogy még arra is gondoljak jó előre, hogy egy nyúlnak állandóan rágnia kell, különben túl hosszúra nőnek a fogai, és ezzel egyidejűleg ürítkeznie is kell, aminek nyilván szintén megtalálnám a nyomát, ha volna most kedvem beletúrni a táskába. Hadd menjen, egyen, szarjon és szaporodjon, népesítse be ezt a parkot, és majd évek múlva érthetetlenül áll a riadóztatott tűzoltóság a jelenség előtt, hogy miért nyüzsögnek ebben a parkban a házinyulak, akik minden füvet lelegelnek, minden fának a kérgét megrágják, és talán még a kutyákat is megkergetik. Nem baj, ledobom a pad mellé a nyulat, ugrik néhányat, nekiáll legelészni. Nem mer elszaladni, mert ebben a pillanatban hangos gyerekzsivaj hangzik fel, és tudjuk, hogy a gyerekekkel neki rossz tapasztalatai vannak. Nézem, honnan jönnek a gyerekek, de sehol nem látok sétáló óvodásokat, sehol egy játszótér, sehol egy gyerek. A park túlsó végében három férfi áll körül egy fát, nézegetik, mintha azon törnék a fejüket, hány koporsó jönne ki belőle, hány első osztályú, vastagabb, díszesebb, és hány másod-, kevésbé vastag, kevésbé díszes, és harmadosztályúból hány, olyanoknak, akik erre különböző megfontolásokból nem akarnak áldozni. Aztán elhalkul a gyerekzsivaj, végül meg is szűnik. Na menjél, mondom a nyúlnak, szabad vagy, fussál, ha kedves az életed.

És akkor mi van, kérdezi a nyúl. Hogyhogy mi van, nézek körül megint, de látom, hogy nem jöhetett máshonnan a kérdés, mint amerről ténylegesen is hallottam, tőlem ilyet ne kérdezzél, mert én nem fogok itt veled beszélgetni, hát te nem tudsz beszélni, azt csak én képzelem, ami nem is csoda ilyen zaklatott lelkiállapotban, amilyenbe én kerültem. Itt van a táskámban kétmillió-valahány forint, nem tudom, mennyit hagytál meg belőle, de az valaki másé, aki most bizonyára égre-földre keresi, mert számított rá, meg is van már, gondolom, a helye, és akkor az milyen dühös lehet rám, akire rá lett bízva, nyilván már forralja ellenem a bosszút, már javában azon gondolkodik, hogyan tegye minél gyötrelmesebbé a halálomat, mert a leütés, lelövés vagy a zongorahúr őszerinte mégiscsak túl kíméletes volna, tehát akkor sósavval teli kádba tetessen-e, vagy megnyúzzon-e elevenen, vagy, ha van benne egy kis pszichológiai érdeklődés, zárjon-e ketrecbe egy nyúllal, mert esetleg hallotta, hogy nekem meg a nyulakkal vannak rossz tapasztalataim. De nekem a három közül mindegy, mert én egy növény vagyok, én a halálról előre nem gondolok semmit, én csak úgy elvagyok, amíg lehet, vegetálok, nézelődöm közömbösen, elnézem ezt az állati nyüzsgést, a szüntelen szerzésnek, gyűjtögetésnek, vadászásnak, rablásnak, harapásnak, rágásnak, evésnek, emésztésnek és ürítkezésnek ezt a kavalkádját, a földi javaknak a hajhászását és ezzel egyidejűleg az úgynevezett erényeknek a dicsfénybe állítását, a kereskedést és az attól elválaszthatatlan üzleti háborúskodást, az érvényesülést és mások legázolását, mások becsületének sárba tiprását, a jótékonykodást és a kíméletlen önzést, a vak szeretetet és az elevenbe vágó gyűlöletet, az építést és a rombolást, a kultúrát és a népművelést, a szórakoztatást, a hitegetést, a politikát és az ország elveszejtését, a globális felmelegedést és a kozmológiai állandót, mindez engem már régóta nem érint, én életemnek egy jól meghatározható pontján kiszálltam ebből az atavisztikus ösztönök és kifinomult manipulációk által vezérelt világból, feladtam a céltalan versenyt, nem akarok semmit. Illetve volt még bennem nem is olyan régen valami halovány szándék, valami kis maradék erőkésztetés, hogy feliratkozni, még ezen az utolsó listán rajta lenni, legalább egy névvel, egy talán nem is valóságos névvel részt venni egy képzeletbeli fordulóban, az elrontott sorsok komolytalan .piramisjátékában, de most már ez se érdekel, most már, a hátralevő kis időmben, csak egy kis napfényt szeretnék, még egy kis sugárzó meleget az arcomra, és hát mit csináljak, közben önkéntelenül is nézelődöm, ki jön errefelé, ki lopakodik netán a hátam mögött, de én mindenkinek megbocsátok, előre és vissza, egészen a születésemig, a fogantatásomig, sőt, még azelőttre is visszamenőleg a családi és nemzeti történetben, egészen Emese álmáig, azt is megbocsátom, és a jövő tekintetében, hát mondjuk a teljes elgépiesedésig, a robotok világuralmáig. Tehát tőlem ilyet ne kérdezzél, mondom a nyúlnak, mármint úgyszólván a nyúlnak vagy úgyszólván mondom, mert ahogy elnézem, ahogy egykedvűen legelészik, mégiscsak képzelőd­hettem, amikor felőle hallottam a kérdést, tőlem ne kérdezd, hogy mi van, vagy hogy mit tudsz kezdeni a szabadságoddal, ami számodra ugyanolyan ismeretlen dolog, mint mindannyiunk számára, akik fájdalommal szüljük meg magzatunkat, és arcunk verejtékével keressük meg a mindennapi kenyerünket, például ahogy azok az emberek, szedett-vedett munkásru­hában, akik a park túlsó végében számban hirtelen megszaporodva most már több fát is körülállnak, és erősen nézik őket innen is, onnan is, és az egyikük már egy motoros fűrésznek az indítózsinórját is rángatja egy ideje, csökönyösen, mintha csak a rángatáson múlna, hogy beindul-e a fűrész, miközben más munkásruhás emberek a park más részei felé tartanak, illetve onnan jönnek visszafelé, feltehetőleg valami üzenettel, de lehet, hogy valami olyan feladattal, aminek a pontos mibenléte csak később fog kirajzolódni előttük.

Mit fogsz csinálni, hallom most megint a nyúl felől, sőt, a nyúl belseje felől, és ahogy rám néz, valóban, még a száját is mozgatja, mint egy dublőr egy operafilmben, akinek csak annyit mondtak, hogy ne törődj semmivel, csak mozgasd a szád, forgasd a szemed, és a szinkronban majd énekelnek helyetted, egy világhírű operaénekes, de ő sajnos a forgatáson nem tud részt venni, illetve az az igazság, hogy nagyon kövér, ezért alkalmatlan a szerepre, és ugyan te is kövér vagy, de így legalább jól passzoltok egymáshoz.

Hogyhogy mit csinálok, mondom a nyúlnak, pontosabban nem is neki, hanem a szinkronhangjának, hát mondom, hogy semmit nem csinálok, csak várok, vagy miért, mit csinálhatnék, inkább arról beszélhetnél, ha ilyen okos vagy, mert hiába rendelem ide telefonon a kormányfőtanácsos barátomat, annak most már mutatnom kéne valamit, legalább egy írásos tervezetet valamelyik ötletemről, az óriási tojásról például, a tízemeletesről, aminek lifttel fel lehet menni a tetejébe, és kilátóként is működik azon kívül, hogy ilyen még nincs sehol a világon, nekünk, magyaroknak kellett jönnünk, hogy egy ilyen világraszóló és világelső dolgot kitaláljunk, amit majd a világ nyolcadik csodájaként fognak emlegetni száz év múlva, és jönnek csapatostul a turisták, veszik számolatlanul a belépőjegyet és a szuvenírt, és hamarosan megjelennek az utcai zenészek, a koldusok, a zsebtolvajok és a taxisok. Csak azt akkor le kellene írni, és mellékelni valami vázlatot, látványtervet meg, gondolom, egy hozzávetőleges költségvetést, de erre nekem most nincs időm, az én időm meg van számlálva, mint azé a fáé ott, ha körülnéznél egy kicsit, amit éppen most döntenek el, hogy aztán nekies­senek megint a motoros fűrésszel meg baltákkal, és felaprítsák és pozdorjalemezt csináljanak be­lőle, közvetítem az időközben felgyorsult munkálatokat a nyúlnak, aki az egésszel mit sem törődik, csak tépi és rágcsálja a füvet egykedvűen, vagy ott van az a virágágyás, aminek épp most megy neki egy buldózer, amott meg, nézek megint másfelé, ha jól látom, az egyszerűség kedvéért robbantani fognak dinamittal, mert egy gödröt ásnak, de az is lehet, hogy budi lesz ott, mert minden nagyobb munkánál az az első, hogy budit kell csinálni a munkásoknak, és ezek szerint ma már az a szabvány, hogy a munkaterület közepén, hogy sürgős esetben mindenhonnan gyorsan elérhető legyen. De várjál csak, intem türelemre a nyulat, aki éppen egy következő fűcsomóhoz ugrik át, mert jön valaki a hátam mögül, és úgy látom, mielőtt lesújt, kérdezni akar valamit, talán egy nevet vagy egy összeget.

Az enyém-e a nyúl, kérdezi a férfi, aki egy szintezőkészülékkel a kezében a pad elé kerülve megáll, és a békésen legelésző nyúlra mutat. Ja, ez?, fogom meg az aktatáskát és nézek meglepetten a nyúlra, hogy egyértelművé tegyem, ha hallott is korábban valamit tőlem, én nem a nyúlhoz beszéltem, hanem csak úgy, magam elé motyogtam, mint egy olyan valaki, aki itt ül a padon egy kopott aktatáskával, amiben mi lehet, hát legfeljebb a tízóraim, vagy legfeljebb körző, vonalzó, legfeljebb sarló, kalapács, és élvezi a napsütést, és semmivel sem törődve motyog maga elé, ez nem az enyém, nicsak, nem is láttam eddig, tagadok le mindent, és még a lábamat is meglendítem, hogy arrébb riasszam a nyulat, ne hozza rám a kíváncsiskodókat és a környékbelieket és végül egy névtelen telefon nyomán az állatkerti ügyeletet szirénázó sintérkocsival, amiből kiugrik a két ápoló, rávetik magukat a nyúlra, közben az ügyeletparancsnok már veszi is fel velem a jegyzőkönyvet, lefoglalnak mindent, amit találnak nálam, aztán előveszik a zongorahúrt.

Dehogynem, mondja a nyúl, aki a rúgással való ijesztésre csak a farát tette arrébb, de a megkezdett fűcsomóhoz továbbra is váltig ragaszkodik, és csak úgy foghegyről veti oda a cáfolatot, lerombolva a szavahihetőségemet, sőt, mondhatni, a becsületemet, porba tiporva az önérzetemet, de hát ez nem lehet, gondolom, ezt én csak képzelem, nem lehet, hogy más is hallja beszélni ezt a nyulat, és tényleg, a férfi vagy nem hallotta, vagy nem akadt fenn az ellentmondáson, és inkább arról beszél, hogy ő ilyen nagy nyulat még sohase látott, de nemcsak beszél, hanem mutatja is egy másik férfinak, aki pár lépéssel lemaradva követhette őt egy darab rozsdás dróttal, ami fojtogatáshoz, ahogy nézem, túl vastag, de mit lehet tudni. Ez a másik is megáll a pad előtt, és csóválja a fejét.

Na és mi lesz itt, próbálom elterelni a figyelmüket a nyúlról, annál is inkább, mert már egy harmadik férfit is látok közeledni egy ügyes, kézbe simuló gallyazóbaltával, de ez már a nyúlnak is sok, amikor a baltás már csak pár lépésre van tőlünk, ő néhány ugrással a pad mögött terem, és ott, a biztos fedezékben legelészik tovább, hiszen ha valami bajom történne, a támla miatt még ráesni sem tudnék.

Ja, itt, néz körül a geodéta, mintha a nyúlhoz képest a fák kiirtása és a park földjének a kiforgatása nem lenne érdekes, itt lesz az egzotikus növények versenye. Oda készül egy dísztribün, mutat a park túlsó vége felé, mert jön az angol királynő. Annak állítólag mindene az egzotikus növények.

Azt ő másképp tudja, kapcsolódik bele a beszélgetésbe a frissen érkezett baltás, mert tudvalevő, hogy az angol királynőt csak a lovak érdeklik, lovakkal kel és fekszik, ha teheti, a királyi ménesben tölti az egész napját, személyesen felügyeli a tenyésztést, a gondozást, a futtatást, mindent, és persze nincs olyan lóverseny, amit kihagyna, tehát ő nem hiszi, hogy ide ő eljönne, mert növényekkel nem foglalkozik.

A lovak és az egzotikus növények, ez a kettő neki a hobbija, makacskodik a geodéta, elsősorban a lovak, de emellett olyan kertészete van neki a windsori kastély kertjében melegházzal és pálmaházzal, hogy messze földről a csodájára járnak, filodendron, rododendron, kaktuszok, tuják, amit csak akarnak a többiek, és a szavaira egy újabb munkástól vár megerősítést, aki talán nem is akart hozzánk jönni, el akart menni mellettünk a bozótvágó késével egy közelben kivágott fa felé, de a geodéta szinte kiprovokálta, hogy odajöjjön, valósággal nekiszegezte a kérdést, hogy nem igaz-e, aztán el is magyarázta, hogy az angol királynőről van szó, akinek itt dísztribünt építenek.

Azt ő nem hiszi, nézegeti érdeklődéssel a bozótvágó kését a férfi, és majdhogynem meglengeti, nyilván égve a vágytól, hogy végre kipróbálja, hiszen már régen megvette valakitől kéz alatt, csak eddig nem volt alkalom, ott lógott a szobája falán, de majd most, mert most hallotta, nézi meg ezúttal az aktatáskámat, mintha azt mérlegelné, hogy aktatáskás jelenlétében kiadhat-e bizalmas információt, hogy nem is lesz megtartva ez a növényfesztivál, mert nem nyertük el rá a támogatást a nemzetközi növényszervezettől, hogy is hívják, mindegy, de ő úgy tudja, hogy már hívták is telefonon a Lobáncit, hogy állítson le itt mindent, vissza az egész.

Ja, hogy ezek szerint maguk ismerik a Lobánci urat, kérdezem, aztán javítok, hogy ismerik önök, hiszen én a társaság java részének még meg se szólaltam, beleértve az újabban csatlakozott további két munkást is, akiknek egyike egy fatörzsvontató láncot, másika egy láncfűrészt tart a kezében, tehát nem vagyunk még olyan bizalmas viszonyban, és hátha megsértődnek.

Milyen Lobáncit, néz rá a geodéta a bozótvágó késesre, majd pedig az aktatáskámra, ők a Lobáncit nem ismerik, sose látták, azt se tudják, ki az, vagy hol lakik, se a telefonszámát, mert nem szokott az kijönni, hanem egy közvetítőn keresztül adja ki az utasításokat, de most az sincs itt, és ők megcsinálják, amit mondanak nekik, mással nem foglalkoznak, az nem az ő dolguk, hanem inkább az lehet, néz körbe a padom körül álldogáló csoporton, mert néhányan már mögém kerültek, és a nyulat piszkálják a lábukkal, ki akarják ugrasztani a pad alól, ahová a lábak elől bemenekült, az lehet, hogy a lakók szóltak a környezetvédőknek a fák kivágása miatt, meg aláírást gyűjtöttek, petíciót írtak a polgármesteri hivatalba, és amiatt van, hogy esetleg egy időre le kell állítani a munkát, de lehet, hogy örökre, a lakók miatt, néz rám, mintha számukra, akik ott állnak körülöttem, egyre szorosabban, zord arckifejezéssel, fenyegetően, és nyilván­va­lóan egy követ fújnak, számukra a lakó minden gonoszság forrása lenne, aki nem elég, hogy lakó, de egyben még apeh-ellenőr is, munkaügyi ellenőr, jövedéki ellenőr, bkv-ellenőr, vpop, rendőrség.

Sajnálom, mondom sértődötten, amiért ilyesmikkel gyanúsítanak engem, én ugyanis a Lobánci úrral személyes ügyben akartam volna beszélni, mondom, és fogom a táskámat, hogy jelezzem, én ilyen ellenséges hangulatban egy percig sem maradok tovább, inkább elmegyek.

Hohó, és abban a táskában mi van, kérdezi a baltás, és közelebb lép az aktatáskámhoz, mintha már maga a kérdés feljogosítaná, hogy személyesen nézzen bele a táskába. Az ám, mondja a geodéta, mint­egy cselekvésre biztatva a baltást, vagy a többiek közül bárkit, csak üldögélünk itt, fejti ki a másik rövidre fogott kérdését, illetve inkább vádját, várunk valakire vagy valakikre, netán hasonszőrűekre, aztán meg csak úgy elmennénk, és magunkkal vinnénk azt is, ami ki tudja, kié, vagy honnan van, és legfőképpen mi van benne, azt ők szeretnék látni.

Ja, ebben semmi, csak az uzsonnám, nem érdekes, maguknak adom, én nem vagyok éhes, mondom, és látván, hogy a nyúl ebben a pillanatban kiugrik a pad alól, és eliramodik a még ki nem vágott fák felé, a körülöttem állók pedig önkéntelenül utánanéznek, magam is futásnak eredek, de az ellenkező irányba, a házak felé. Visszamenekülök az emberek közé, mindegy, folytatódjon a hajsza.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges