Szijj Ferenc

Vissza a főcikkhez →

Üres volt a tányér, nem ettél. Aztán később
mégis ettél, hoztad be a szobába a zsömlét,
s hogy én is kérek-e. Vannak ezek a híg szavakból
keletkező szörnyek, körös-körül. Vagy álmatlanságban
utazók, a véletlen és az elrontott idő furcsa keveréke,
nem létező mozdulatok.
Most egy hajszálat akarnak, most
beleket, belülről mindent kifelé, hogy hátha, de én
mentem utánad mindenhová, mert én okoztam,
nemcsak mondod, hanem vagyok, és akkor én,
nem voltam, de kérek, mindent a számba,
ott nincs, ne is legyen semmi, kétszer megrágom,
lenyelem, utolsó falat szörnyeteg, semmi test, csak a lelki
fájdalom, és azzal egy világ, úgy, ahogy van,
a pokoli esendőség nyári betakarítása,
hogy nem eszünk, nem iszunk,
mert egyetlen percünkön is képes elhatalmasodni,
nincs megállás. A minden másnak
a pusztítása van, és köszönöm, hogy én,
a saját teremtményeim, ehelyett
az ilyen vagy olyan test helyett,
amelynek sója, láza, és önszántából
hajtja a fejét, és gyűri vissza önmagába
minden nap a végtelenségig.

Mert ott se voltál. A tányérat, ennivalót kiraktad,
és elmentél, jól tudtam, hová,
és csak ettem, hogy kihez, mivégre,
mert énnekem itt már, ahogy a helyedre tódul
a napsütés, más feladatom nincsen,
és amikor volt, mindig nagyobb és közelebbi,
hogy szinte már nevetséges, ahogy próbálom
levetni. Szörnyű mozdulatok.
Te pedig éhesen, mert semmit nem veszel
magadhoz, vagy amit mégis, azt kihányod,
langyos vízzel, vérrel,
és abból értsek a távolból mindent,
ami nem is én és nem is te,
hanem hosszú sorban állnak,
és mindegyik másnak adja ki magát,
és azt kell elhinni, ha nem hisszük is,
hogy külön-külön legalább megmeneküljünk.

• Kultúra