Skip to main content

Fegyverrel a szabadságért

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Eörsi László: Corvinisták 1956


Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc egyik legizgalmasabb és még eddig kellő alapossággal fel nem tárt kérdése: kik vettek részt az október 23. és 29. közötti fegyveres harcokban? Kik voltak azok, akik a drámai napokban fegyvert fogtak azzal az elhatározással, hogy fegyveres felkeléssel szerezzenek érvényt az ifjúság pontokba foglalt követeléseinek? Azokról van szó, akiket Gerő Ernő és az MDP vezetői a forradalom első napjaiban, majd később a kádári propaganda csőcseléknek, fegyveres fosztogató fasiszta bandáknak nevezett. Fiatal emberekről, munkásokról, katonákról, akik – mint a bibliai Dávid, aki parittyával vette fel a harcot Góliáttal szemben – kézifegyverekkel, benzinespalackokkal harcoltak a szovjet páncélosokkal. Ők voltak azok, akik győzelemre vitték a forradalmat az októberi napokban. Ugyancsak ők voltak, akik Kádár november 4-i árulása után a reménytelen helyzetben is felvették a harcot a Vörös Hadsereg alakulataival.

Sokat hallottunk a harcokról, a Life magazin különszámában az utókorra maradt és a rendszerváltás után különböző hazai lapokban publikált fényképeken, eredeti filmfelvételeken és sok-sok mostanában előkerült korabeli fényképen láthatók a felkelők, a harcok nyoma, az iszonyú pusztítás, amelyet a szovjet tankok, ágyúk, fegyverek lövedékei okoztak a pesti utcákon. De, hogy milyen méretűek voltak ezek az összecsapások, milyen veszteséget szenvedett a szovjet hadsereg az utcai harcokban, és hányan haltak hősi halált a felkelők közül, nem tudjuk.(Eörsi adatai szerint október 23. és 28. között 20-25, november 4. után 15-20 szovjet páncélost lőttek ki.)

Eörsi László, az ’56-os Intézet munkatársa hosszú évek óta foglalkozik a különböző fegyveres csoportok tevékenységével. Most a Corvinisták 1956 című 645 oldalas könyvében arra vállalkozott, hogy periratok, a Történelmi Hivatalban megtalálható személyi dossziék, levéltári források, a résztvevők visszaemlékezései és más dokumentumok alapján áttekintő, ugyanakkor részletekre is kiterjedő képet adjon a Budapest VIII. kerületében szerveződő és harcoló fegyveres csoportok tevékenységéről, azok személyi összetételéről. A könyv címe kissé megtévesztő, hiszen korántsem csak a Corvin köz fegyvereseinek tevékenységét dolgozza fel, hanem a Corvin köziekkel kapcsolatban lévő fegyveres csoportokét is. Így többek között a Kilián laktanyai, a Práter utcai, a Kisfaludy utcai, a Vajdahunyad utcai forradalmárok csoportjai mellett még tizenegy egység harcaival foglalkozik.

Adódik a kérdés: az utókor, a történettudomány számára mennyire fontosak az apró részletek, a fegyveres csoportok napi tevékenységének feldolgozása, a felkelők politikai céljainak, világról alkotott felfogásának feltérképezése. Azt hiszem, nagyon is fontos. A revizionisták, az egyetemi hallgatók, a különböző forradalmi szervezetek politikai programjai és szándékai ismertek. De végül is a hatalmat mégiscsak a fegyveresek kemény ellenállása kényszerítette kompromisszumra, a konfrontáció békés feloldására, a válság politikai eszközökkel történő megoldására. Gondolok itt Nagy Imre október 28-i beszédére, a fegyverszünet bejelentésére, a kommunista párt monopol helyzetének feladására.

Természetesen a könyv középpontjában a Corvin közi felkelőcsoport áll. Nem véletlenül és nem érdemtelenül, mert a Corvin köziek jelentették a legjelentősebb fegyveres erőt, és ők jutottak olyan pozícióba a harcok eredményeként, hogy a hatalom kénytelen volt velük tárgyalni, a velük való megegyezést keresni. A szerző foglakozik a csoport önszerveződésének történetével. Az októberi napokban a harcok irányítója Iván Kovács László volt, aki határozott politikai elképzelésekkel rendelkezett, s ő volt az, akit tárgyaló partnerül fogadott el Nagy Imre és környezte éppen úgy, mint a katonák. Pongrátz Gergely csak az októberi forradalmi harcok után, a fegyverszünet napjaiban, november 1-jétől lett a parancsnok. A harcok bemutatása plasztikus, részletekre kiterjedő. A rendelkezésre álló források alapján ismerteti a két fél veszteségeit, megrajzolja a harcok lefolyását, s azt a folyamatot, ahogyan a felkelők – korántsem vita nélkül, de – fokozatosan betagozódtak a forradalmi karhatalmi egységekbe, a nemzetőrségbe.

A könyv nagy értéke, hogy a szerző 261 életrajzot, életrajzi vázlatot közöl a fegyveres felkelőkről, nemzetőrökről, a katonai tanácsadókról. Kizárólag olyanokról, akiknek az anyaga levéltéri forrásokból (periratokból, személyi dossziékból) került elő. Publikálja a csoportok rekonstruált névsorát és a VIII. kerületi fegyveresek peradatait. Összesen 89 per (vádlottak, bírók, ülnökök, ítéletek), 154 felkelő és nemzetőr adatait ismerhetjük meg. Végül egy szomorú statisztika a kerületben a halálos áldozatok számáról: az októberi harcokban 218-an, a novemberiekben 203-an hunytak el. Összesen 1002 névvel találkozhatunk a könyvben!

A levéltári anyag feltárása és a közölt névsorok és adatok alapján azt mondhatjuk, hogy a VIII. kerület fegyveres csoportjai szinte keresztmetszetét adták a korabeli pesti társadalomnak. Voltak közöttük honvédtisztek, orvosok, egyetemisták, diákok, ipari tanulók (a tizenéves pesti srácok) és döntő többségükben fizikai munkások. A felkelők többsége – még a szó marxista értelmében is – a munkásosztályból került ki! Teljesen hazug az a kádárista állítás, hogy nagyszámban voltak közöttük börtönből kiszabadult bűnözők és lumpen elemek. Az igazság, hogy a börtönből szabadultak nagy része politikai elítélt volt. A lumpennek minősítettek pedig a társadalom legszegényebb rétegeiből kerültek ki, akik azért fogtak fegyvert, mert nem akartak tovább embertelen körülmények között, nyomorúságban élni. A fegyveres csoportok összetételének szociológiai vizsgálata ezzel együtt megérne egy nagyobb terjedelmű tanulmányt.

Eörsi könyvében képet kapunk a fegyveres felkelők és vezetőik politikai nézeteiről. Többpártrendszert, nemzeti függetlenséget, demokráciát akartak, és a szovjet csapatok azonnali távozását követelték. Csak elvétve akadtak olyanok, akik az 1945 előtti társadalmi viszonyok visszaállításáról álmodoztak. Persze a több mint ezer felkelő korántsem vélekedett egyformán a forradalomról, a várható politikai fejleményekről, de az kétségtelen: a szélsőjobboldali nézetek nem voltak meghatározók közöttük.

Eörsi László több fontos és vitatott kérdést is tisztáz. Nevezetesen a csoport katonai-politikai vezetőinek szerepét. Nagyrészt Pongrátz Gergely memoárja megjelenése után az ő neve eltéphetetlenül összekapcsolódott a Corvin köziek harcaival, s a közvélemény őt tekinti a legsikeresebb felkelő-parancsnoknak. Nos anélkül, hogy Pongrátz Gergely érdemeit bárki is csökkenteni akarná, tény, a forradalom győzelméig a csoport első embere, legjelentősebb egyénisége Iván Kovács László volt. Ő már a forradalom első óráitól részt vett a fegyveres harcokban, szervezője volt a csoportnak, amikor pedig sor került az első tárgyalásokra a katonákkal és a kormánnyal, ő fogalmazta meg a felkelők politikai követeléseit, és partnernek bizonyult a véres konfrontációból a forradalmi rend megteremtéshez vezető úton. Pongrátz az utcai harcokban bizonyult találékonynak, és vált ki társai közül – állítja a közelmúltban adott egyik interjújában Márton András, a Zrínyi Akadémia parancsnoka, aki többször is járt annak idején a Corvin közben. Míg Iván Kovácsban több volt a politikai realitásérzék, addig Pongrátz bizalmatlan volt a hatalommal szemben, és kérlelhetetlen a vele szemben állókkal. Kettőjük konfliktusa legélesebben a honvédelmi miniszter leendő személye körül bontakozott ki. Iván Kovács Malétert, míg Pongrátz Márton Andrást szerette volna a tárca élén látni.

A november elsejei parancsnokválasztás után a Corvin köz első embere már egyértelműen Pongrátz volt, de Iván Kovács megőrizte tekintélyét, és fontos feladatot kapott a nemzetőrség szervezésében. A forradalom egyik tragikus eseménye Pongrátz és Iván Kovács november 4-ei hajnali konfliktusa, ami Iván Kovács foglyul ejtéséhez vezet.

A Corvin köz történetének második szakaszát azonban nem ez, hanem a forradalom győztes napjai jelentik, amikor megkezdődik a nemzetőrség szervezése: ekkor nő meg ugrásszerűen a fegyveres csoportok létszáma. Ez az az időszak, amikor a járőrözők embereket vesznek őrizetbe. Ahogyan a kádárista propaganda és párttörténet állította: „fejvadászok garázdálkodtak az utcákon”. Kétségtelen, hogy a bizalmatlanság, a gyanakvás légkörében voltak őrizetbe vételek, többnyire lakossági bejelentések és feljelentések alapján fogtak le ÁVH-s tiszteket, de atrocitásokra csak elvétve került sor. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem – erre a Jelcin-dosszié irataiban is van utalás –, hogy az ÁVH és a szovjet titkosszolgálat a forradalom első napjaitól mozgósította ügynökeit, akik közül többen beépülhettek a felkelő csoportokba. A forradalom napjaiban – és ezen nem lehet csodálkozni – az ÁVH-sok elleni gyűlölet egyébként is elérte a tetőfokát.
A Köztársaság téri eseményekkel kapcsolatos perekben több corvinistát ítéltek el, koncepciós alapon, bizonyítékok nélkül.

A fegyveres felkelők napi ellátását, élelmezését a pesti és vidéki emberek szolidaritása biztosította. Szinte csodálatos, ahogyan megszerveződött a sebesültek ellátása és a harcoló fiatalok élelmezése. S hogy a küzdelem harci sikerekkel járt, abban nagy szerepük volt a képzett katonáknak, katonai szakértőknek. De mint a forradalmak történetében általában, itt is születtek katonai tehetségek, akik ösztönösen éreztek rá a páncélosok elleni harc törvényszerűségeire.

Eörsi László könyvének történelmi, tudományos értékét, hitelességét azok a források, iratok hitelesíthetik igazán, amelyek az archívumokban találhatók meg, és csak másod- vagy harmadsorban a résztvevők több évvel az események után papírra vetett vagy magnószalagra rögzített vallomásai, emlékezései. A kérdés az, hogy mennyire tekinthetők valósnak a bírósági jegyzőkönyvekben rögzíttet vallomások, ön- és tanúvallomások. Ez annál is inkább fontos kérdés, mert az 1956-os forradalmat követő megtorlások perei azt a célt is szolgálták, hogy igazolják a párt értékelését az ellenforradalomról, a garázdálkodó fegyveresekről, a bandákról tudatosan kialakított képét. Eörsi László előző hasonló témájú munkáiban legtöbbször fenntartás nélkül fogadta el tényként a periratokban rögzítetteket, támaszkodott a jegyzőkönyvek adataira. Ez most is részben így van, de amennyiben lehetősége volt, használt más forrásokat is, és összevetette a visszaemlékezéseket a peranyagban rögzítettekkel. Másrészt egy-egy eseményre vonatkozóan több írott dokumentumot használt és vetett össze. Ez a módszer eléggé meggyőző, és történelmileg hitelesítheti a szerző rekonstrukciós koncepcióját. Ugyanakkor úgy érezzük, a személyi dossziék későbbi pejoratív elmarasztalásai a társadalom perifériájára sodródott szerencsétlen emberekről alaposabb forráskritikát, elemzést igényeltek volna. Mert így az életrajzi vázlatokban néhány olyan dolog is bennmaradt, aminek igazságtartalma erősen vitaható: Eörsi szándéka ellenére is tetten érhető bennük az ügynöki jelentések koncepcionált jellege is.

A szerző megpróbálta rekonstruálni a pesti fegyveres harcok történetét, a pesti srácok harcait. Ez a könyv kétségtelen nagy értéke. A másik, ami talán ennél sokkal jelentősebb, a peranyagok legfontosabbjainak publikálása, a névsorok nagy gonddal történő összeállítása, a forrásfeltáró munka.

A történész, ha ezt a könyvet kezébe veszi, indíttatást érez, hogy fellapozza az 1957-ben kiadott Fehér könyvek füzeteit, és újraolvassa a Corvin közre vonatkozó oldalakat. Annyi szennyet és mocskot senkire sem kentek rá Kádár propagadistái, mint a corvinistákra. Most a dokumentumok perelnek a párt igazságnak hirdetett hazugságaival. Ezt azért is fontos megjegyeznünk, mert sokan vannak olyanok, akik a fegyveres felkelőket ma is szadista kegyetlenkedőknek tartják.

A könyvben újabb megerősítést és részletekbe menő argumentációt nyer, hogy a Corvin köziek, a felkelő csoportok az 1956-os forradalomban meghatározó szerepet játszottak. Noha természetesen tudjuk, nem csak a Corvin köz jelentette a forradalmat. 1956 forradalma nemzeti felkelés is volt, amelyben a fegyveresen harcolók mellett a forradalom meghatározó tényezői voltak a vidéken (városokban és falvakban) megalakult forradalmi bizottmányok, nemzeti tanácsok, megyei munkástanácsok, azok vezetői, a sztrájkoló munkások és a nemzetőri szolgálatot fegyverrel is vállalók. Elérkezett az ideje, hogy a politika forradalmát feldolgozó munkák után az utca forradalmára is ráirányuljon a figyelem. Mert róluk érdemtelenül kevés szó esett az 1956-ról szóló történeti irodalomban. Csak általában szoktunk beszélni a pesti srácok hősiességéről, bár róluk is inkább csak az egykori harcostársak. Még akkor is, ha olykor úgy tűnik, a szerző szándékosan deheroizál, elsőrendű képet kapunk a fegyveres csoportok valós történetéről, mert valójában az eseményeket nem ő, hanem az általa felhasznált és közölt dokumentumok fosztják meg az idők során rájuk tapadt mitikus héjuktól. Hiszen a valóság mindig más, mint a forradalmi romantika.

Eörsi László könyve a VIII. kerület forradalmi, fegyveres harcainak krónikája, sőt több annál, történetük oknyomozó feldolgozása. A szereplők bemutatását példásan egészíti ki a publikált képanyag – még ha sok esetben gyenge minőségű amatőr felvételekből áll is –, amely igazán emberközelbe hozza, szinte megérinthetővé teszi 1956 fegyveres felkelőit. Azokat az embereket, akik a forradalom napjaiban a legelszántabbak voltak, akik a győzelemért a legtöbb személyes kockázatot vállalták. Akiknek maguknak, ha itthon maradtak, többnyire csupán a meghurcoltatás, a társadalomból való kirekesztés, később pedig a még inkább fájó közöny vagy felejtés jutott osztályrészül.

Eörsi László: Corvinisták 1956. Budapest 1956-os Intézet, 2001. 645 oldal, 2950 Ft.





































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon