Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc egyik legizgalmasabb és még eddig kellő alapossággal fel nem tárt kérdése: kik vettek részt az október 23. és 29. közötti fegyveres harcokban? Kik voltak azok, akik a drámai napokban fegyvert fogtak azzal az elhatározással, hogy fegyveres felkeléssel szerezzenek érvényt az ifjúság pontokba foglalt követeléseinek? Azokról van szó, akiket Gerő Ernő és az MDP vezetői a forradalom első napjaiban, majd később a kádári propaganda csőcseléknek, fegyveres fosztogató fasiszta bandáknak nevezett. Fiatal emberekről, munkásokról, katonákról, akik – mint a bibliai Dávid, aki parittyával vette fel a harcot Góliáttal szemben – kézifegyverekkel, benzinespalackokkal harcoltak a szovjet páncélosokkal. Ők voltak azok, akik győzelemre vitték a forradalmat az októberi napokban. Ugyancsak ők voltak, akik Kádár november 4-i árulása után a reménytelen helyzetben is felvették a harcot a Vörös Hadsereg alakulataival.
Sokat hallottunk a harcokról, a Life magazin különszámában az utókorra maradt és a rendszerváltás után különböző hazai lapokban publikált fényképeken, eredeti filmfelvételeken és sok-sok mostanában előkerült korabeli fényképen láthatók a felkelők, a harcok nyoma, az iszonyú pusztítás, amelyet a szovjet tankok, ágyúk, fegyverek lövedékei okoztak a pesti utcákon. De, hogy milyen méretűek voltak ezek az összecsapások, milyen veszteséget szenvedett a szovjet hadsereg az utcai harcokban, és hányan haltak hősi halált a felkelők közül, nem tudjuk.(Eörsi adatai szerint október 23. és 28. között 20-25, november 4. után 15-20 szovjet páncélost lőttek ki.)
Eörsi László, az ’56-os Intézet munkatársa hosszú évek óta foglalkozik a különböző fegyveres csoportok tevékenységével. Most a Corvinisták 1956 című 645 oldalas könyvében arra vállalkozott, hogy periratok, a Történelmi Hivatalban megtalálható személyi dossziék, levéltári források, a résztvevők visszaemlékezései és más dokumentumok alapján áttekintő, ugyanakkor részletekre is kiterjedő képet adjon a Budapest VIII. kerületében szerveződő és harcoló fegyveres csoportok tevékenységéről, azok személyi összetételéről. A könyv címe kissé megtévesztő, hiszen korántsem csak a Corvin köz fegyvereseinek tevékenységét dolgozza fel, hanem a Corvin köziekkel kapcsolatban lévő fegyveres csoportokét is. Így többek között a Kilián laktanyai, a Práter utcai, a Kisfaludy utcai, a Vajdahunyad utcai forradalmárok csoportjai mellett még tizenegy egység harcaival foglalkozik.
Adódik a kérdés: az utókor, a történettudomány számára mennyire fontosak az apró részletek, a fegyveres csoportok napi tevékenységének feldolgozása, a felkelők politikai céljainak, világról alkotott felfogásának feltérképezése. Azt hiszem, nagyon is fontos. A revizionisták, az egyetemi hallgatók, a különböző forradalmi szervezetek politikai programjai és szándékai ismertek. De végül is a hatalmat mégiscsak a fegyveresek kemény ellenállása kényszerítette kompromisszumra, a konfrontáció békés feloldására, a válság politikai eszközökkel történő megoldására. Gondolok itt Nagy Imre október 28-i beszédére, a fegyverszünet bejelentésére, a kommunista párt monopol helyzetének feladására.
Természetesen a könyv középpontjában a Corvin közi felkelőcsoport áll. Nem véletlenül és nem érdemtelenül, mert a Corvin köziek jelentették a legjelentősebb fegyveres erőt, és ők jutottak olyan pozícióba a harcok eredményeként, hogy a hatalom kénytelen volt velük tárgyalni, a velük való megegyezést keresni. A szerző foglakozik a csoport önszerveződésének történetével. Az októberi napokban a harcok irányítója Iván Kovács László volt, aki határozott politikai elképzelésekkel rendelkezett, s ő volt az, akit tárgyaló partnerül fogadott el Nagy Imre és környezte éppen úgy, mint a katonák. Pongrátz Gergely csak az októberi forradalmi harcok után, a fegyverszünet napjaiban, november 1-jétől lett a parancsnok. A harcok bemutatása plasztikus, részletekre kiterjedő. A rendelkezésre álló források alapján ismerteti a két fél veszteségeit, megrajzolja a harcok lefolyását, s azt a folyamatot, ahogyan a felkelők – korántsem vita nélkül, de – fokozatosan betagozódtak a forradalmi karhatalmi egységekbe, a nemzetőrségbe.
A könyv nagy értéke, hogy a szerző 261 életrajzot, életrajzi vázlatot közöl a fegyveres felkelőkről, nemzetőrökről, a katonai tanácsadókról. Kizárólag olyanokról, akiknek az anyaga levéltéri forrásokból (periratokból, személyi dossziékból) került elő. Publikálja a csoportok rekonstruált névsorát és a VIII. kerületi fegyveresek peradatait. Összesen 89 per (vádlottak, bírók, ülnökök, ítéletek), 154 felkelő és nemzetőr adatait ismerhetjük meg. Végül egy szomorú statisztika a kerületben a halálos áldozatok számáról: az októberi harcokban 218-an, a novemberiekben 203-an hunytak el. Összesen 1002 névvel találkozhatunk a könyvben!
A levéltári anyag feltárása és a közölt névsorok és adatok alapján azt mondhatjuk, hogy a VIII. kerület fegyveres csoportjai szinte keresztmetszetét adták a korabeli pesti társadalomnak. Voltak közöttük honvédtisztek, orvosok, egyetemisták, diákok, ipari tanulók (a tizenéves pesti srácok) és döntő többségükben fizikai munkások. A felkelők többsége – még a szó marxista értelmében is – a munkásosztályból került ki! Teljesen hazug az a kádárista állítás, hogy nagyszámban voltak közöttük börtönből kiszabadult bűnözők és lumpen elemek. Az igazság, hogy a börtönből szabadultak nagy része politikai elítélt volt. A lumpennek minősítettek pedig a társadalom legszegényebb rétegeiből kerültek ki, akik azért fogtak fegyvert, mert nem akartak tovább embertelen körülmények között, nyomorúságban élni. A fegyveres csoportok összetételének szociológiai vizsgálata ezzel együtt megérne egy nagyobb terjedelmű tanulmányt.
Eörsi könyvében képet kapunk a fegyveres felkelők és vezetőik politikai nézeteiről. Többpártrendszert, nemzeti függetlenséget, demokráciát akartak, és a szovjet csapatok azonnali távozását követelték. Csak elvétve akadtak olyanok, akik az 1945 előtti társadalmi viszonyok visszaállításáról álmodoztak. Persze a több mint ezer felkelő korántsem vélekedett egyformán a forradalomról, a várható politikai fejleményekről, de az kétségtelen: a szélsőjobboldali nézetek nem voltak meghatározók közöttük.
Eörsi László több fontos és vitatott kérdést is tisztáz. Nevezetesen a csoport katonai-politikai vezetőinek szerepét. Nagyrészt Pongrátz Gergely memoárja megjelenése után az ő neve eltéphetetlenül összekapcsolódott a Corvin köziek harcaival, s a közvélemény őt tekinti a legsikeresebb felkelő-parancsnoknak. Nos anélkül, hogy Pongrátz Gergely érdemeit bárki is csökkenteni akarná, tény, a forradalom győzelméig a csoport első embere, legjelentősebb egyénisége Iván Kovács László volt. Ő már a forradalom első óráitól részt vett a fegyveres harcokban, szervezője volt a csoportnak, amikor pedig sor került az első tárgyalásokra a katonákkal és a kormánnyal, ő fogalmazta meg a felkelők politikai követeléseit, és partnernek bizonyult a véres konfrontációból a forradalmi rend megteremtéshez vezető úton. Pongrátz az utcai harcokban bizonyult találékonynak, és vált ki társai közül – állítja a közelmúltban adott egyik interjújában Márton András, a Zrínyi Akadémia parancsnoka, aki többször is járt annak idején a Corvin közben. Míg Iván Kovácsban több volt a politikai realitásérzék, addig Pongrátz bizalmatlan volt a hatalommal szemben, és kérlelhetetlen a vele szemben állókkal. Kettőjük konfliktusa legélesebben a honvédelmi miniszter leendő személye körül bontakozott ki. Iván Kovács Malétert, míg Pongrátz Márton Andrást szerette volna a tárca élén látni.
A november elsejei parancsnokválasztás után a Corvin köz első embere már egyértelműen Pongrátz volt, de Iván Kovács megőrizte tekintélyét, és fontos feladatot kapott a nemzetőrség szervezésében. A forradalom egyik tragikus eseménye Pongrátz és Iván Kovács november 4-ei hajnali konfliktusa, ami Iván Kovács foglyul ejtéséhez vezet.
A Corvin köz történetének második szakaszát azonban nem ez, hanem a forradalom győztes napjai jelentik, amikor megkezdődik a nemzetőrség szervezése: ekkor nő meg ugrásszerűen a fegyveres csoportok létszáma. Ez az az időszak, amikor a járőrözők embereket vesznek őrizetbe. Ahogyan a kádárista propaganda és párttörténet állította: „fejvadászok garázdálkodtak az utcákon”. Kétségtelen, hogy a bizalmatlanság, a gyanakvás légkörében voltak őrizetbe vételek, többnyire lakossági bejelentések és feljelentések alapján fogtak le ÁVH-s tiszteket, de atrocitásokra csak elvétve került sor. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem – erre a Jelcin-dosszié irataiban is van utalás –, hogy az ÁVH és a szovjet titkosszolgálat a forradalom első napjaitól mozgósította ügynökeit, akik közül többen beépülhettek a felkelő csoportokba. A forradalom napjaiban – és ezen nem lehet csodálkozni – az ÁVH-sok elleni gyűlölet egyébként is elérte a tetőfokát.
A Köztársaság téri eseményekkel kapcsolatos perekben több corvinistát ítéltek el, koncepciós alapon, bizonyítékok nélkül.
A fegyveres felkelők napi ellátását, élelmezését a pesti és vidéki emberek szolidaritása biztosította. Szinte csodálatos, ahogyan megszerveződött a sebesültek ellátása és a harcoló fiatalok élelmezése. S hogy a küzdelem harci sikerekkel járt, abban nagy szerepük volt a képzett katonáknak, katonai szakértőknek. De mint a forradalmak történetében általában, itt is születtek katonai tehetségek, akik ösztönösen éreztek rá a páncélosok elleni harc törvényszerűségeire.
Eörsi László könyvének történelmi, tudományos értékét, hitelességét azok a források, iratok hitelesíthetik igazán, amelyek az archívumokban találhatók meg, és csak másod- vagy harmadsorban a résztvevők több évvel az események után papírra vetett vagy magnószalagra rögzített vallomásai, emlékezései. A kérdés az, hogy mennyire tekinthetők valósnak a bírósági jegyzőkönyvekben rögzíttet vallomások, ön- és tanúvallomások. Ez annál is inkább fontos kérdés, mert az 1956-os forradalmat követő megtorlások perei azt a célt is szolgálták, hogy igazolják a párt értékelését az ellenforradalomról, a garázdálkodó fegyveresekről, a bandákról tudatosan kialakított képét. Eörsi László előző hasonló témájú munkáiban legtöbbször fenntartás nélkül fogadta el tényként a periratokban rögzítetteket, támaszkodott a jegyzőkönyvek adataira. Ez most is részben így van, de amennyiben lehetősége volt, használt más forrásokat is, és összevetette a visszaemlékezéseket a peranyagban rögzítettekkel. Másrészt egy-egy eseményre vonatkozóan több írott dokumentumot használt és vetett össze. Ez a módszer eléggé meggyőző, és történelmileg hitelesítheti a szerző rekonstrukciós koncepcióját. Ugyanakkor úgy érezzük, a személyi dossziék későbbi pejoratív elmarasztalásai a társadalom perifériájára sodródott szerencsétlen emberekről alaposabb forráskritikát, elemzést igényeltek volna. Mert így az életrajzi vázlatokban néhány olyan dolog is bennmaradt, aminek igazságtartalma erősen vitaható: Eörsi szándéka ellenére is tetten érhető bennük az ügynöki jelentések koncepcionált jellege is.
A szerző megpróbálta rekonstruálni a pesti fegyveres harcok történetét, a pesti srácok harcait. Ez a könyv kétségtelen nagy értéke. A másik, ami talán ennél sokkal jelentősebb, a peranyagok legfontosabbjainak publikálása, a névsorok nagy gonddal történő összeállítása, a forrásfeltáró munka.
A történész, ha ezt a könyvet kezébe veszi, indíttatást érez, hogy fellapozza az 1957-ben kiadott Fehér könyvek füzeteit, és újraolvassa a Corvin közre vonatkozó oldalakat. Annyi szennyet és mocskot senkire sem kentek rá Kádár propagadistái, mint a corvinistákra. Most a dokumentumok perelnek a párt igazságnak hirdetett hazugságaival. Ezt azért is fontos megjegyeznünk, mert sokan vannak olyanok, akik a fegyveres felkelőket ma is szadista kegyetlenkedőknek tartják.
A könyvben újabb megerősítést és részletekbe menő argumentációt nyer, hogy a Corvin köziek, a felkelő csoportok az 1956-os forradalomban meghatározó szerepet játszottak. Noha természetesen tudjuk, nem csak a Corvin köz jelentette a forradalmat. 1956 forradalma nemzeti felkelés is volt, amelyben a fegyveresen harcolók mellett a forradalom meghatározó tényezői voltak a vidéken (városokban és falvakban) megalakult forradalmi bizottmányok, nemzeti tanácsok, megyei munkástanácsok, azok vezetői, a sztrájkoló munkások és a nemzetőri szolgálatot fegyverrel is vállalók. Elérkezett az ideje, hogy a politika forradalmát feldolgozó munkák után az utca forradalmára is ráirányuljon a figyelem. Mert róluk érdemtelenül kevés szó esett az 1956-ról szóló történeti irodalomban. Csak általában szoktunk beszélni a pesti srácok hősiességéről, bár róluk is inkább csak az egykori harcostársak. Még akkor is, ha olykor úgy tűnik, a szerző szándékosan deheroizál, elsőrendű képet kapunk a fegyveres csoportok valós történetéről, mert valójában az eseményeket nem ő, hanem az általa felhasznált és közölt dokumentumok fosztják meg az idők során rájuk tapadt mitikus héjuktól. Hiszen a valóság mindig más, mint a forradalmi romantika.
Eörsi László könyve a VIII. kerület forradalmi, fegyveres harcainak krónikája, sőt több annál, történetük oknyomozó feldolgozása. A szereplők bemutatását példásan egészíti ki a publikált képanyag – még ha sok esetben gyenge minőségű amatőr felvételekből áll is –, amely igazán emberközelbe hozza, szinte megérinthetővé teszi 1956 fegyveres felkelőit. Azokat az embereket, akik a forradalom napjaiban a legelszántabbak voltak, akik a győzelemért a legtöbb személyes kockázatot vállalták. Akiknek maguknak, ha itthon maradtak, többnyire csupán a meghurcoltatás, a társadalomból való kirekesztés, később pedig a még inkább fájó közöny vagy felejtés jutott osztályrészül.
Eörsi László: Corvinisták 1956. Budapest 1956-os Intézet, 2001. 645 oldal, 2950 Ft.
- Kultúra [6]