Prugberger Tamás

Nyomtatóbarát változat

Polónyi Istvánnak, a Debreceni Egyetem Köz­gaz­da­ság­tudományi Kara professzorának a Beszélő 2006/10. számában fenti címen megjelent tanulmánya komoly vissz­hangot váltott ki tudományos körökben, sajnos azonban csak közbeszédi szinten, nem pedig a tu­do­má­nyos / szakmai folyóiratok hasábjain. Ma sokan a Magyar Tudományos Akadémia jelenlegi formájának felszámolása mellett törnek lándzsát, főleg kormányzati körökben, amihez jelentős támogatást kapnak a tudomány művelői és a felsőoktatásban dolgozó vezető oktatók (tanárok és docensek) köréből is. Polónyi István írása is igen erőteljesen kritizálja az MTA és az akadémiai kutatóintézeti hálózat jelenlegi struktúráját, valamint tudományos címadományozási rendszerét. Írása azonban nem mindezek radikális felszámolását, hanem gyökeres megreformálását tűzi ki célul. Elismeri ugyanis, hogy „az Akadémiának… fontos tudományszociológiai szerepe van”. Elismeri azt is, hogy „az Akadémia nélkül a tu­dományos értékrend sokkal zavarosabb lenne”. (39. o.) Azzal, hogy az MTA szervezeti, kutatóintézeti hálózati, valamint az akadémiai tagsághoz és tudományos fokozat-, ill. címrendszeréhez kötött honoráriumadási rendszere erőteljes reformra szorul, messzemenően egyetértek, azonban bizonyos fokig differenciáltabban nyúlnék hozzá ahhoz.

Abból indulnék ki, hogy a társadalmi intézményeket megreformálni, valamint a társadalmat átrendezni akarók az élet egy-egy területére jó elképzelésekkel állnak elő, de hajlamosak azok általánosítására, és olyan területekre is kiterjeszteni, ahol azok nem válnak be. Vagyis nem lehet minden rendszert abszolutizálni, mechanikusan mindenre átültetni, mivel az visszaüthet. Tipikusan ez a helyzet áll fenn a magánosítás terén, amelyet Polónyi a liberális felfogásnak megfelelően abszolutizál írása bevezetéseként, utalva arra, hogy az Akadémia struktúrájához hasonlóan a Magyar Posta és a MÁV ma is „de facto” köztestületi őskövületként fungál a hazai közéletben, és ugyanezt mondja a magyar egészségügyi és oktatási-felsőoktatási rendszerről is. Azt, hogy a privatizációt is differenciáltan kell bevezetni, és nem lehet azt mechanikusan minden te­rü­leten alkalmazni, mutatja, hogy az Egyesült Király­ságban a vasút-privatizációt a súlyos vasúti balesetek megszaporodása követte, és amíg a Magyar Posta szervezetéhez nem nyúltak hozzá, nemzetközileg is elhíresülve tökéletesen működött. Ugyancsak problematikusnak látom az egészségügy mindenre kiterjedő differenciálatlan abszolút magánosítását, nyereségorientált vállalkozói jellegűvé való tételét, és hasonló a nézetem a felsőoktatással kapcsolatban is. Léteznek ugyanis olyan szolgáltatási formák, amelyek olyan közösségi szükségletek kielégítésére irányulnak, amit dezorganizáció és szociális konfliktusok nélkül a köz javára a verseny- és nyereségorientált magánszférában megfelelően kielégíteni nem lehet. Ahogyan túlzás volt a szocializmusban, valamint a szociális piacgazdaság túlhajtásaként a public service-t kiterjeszteni a gazdasági termelés és szolgáltatások olyan szféráira, amelyet a privátgazdaság nyereségorientált versenyszférája jobban el tud látni, ugyanígy túlzás az is, ha olyan szol­gáltatási területeket is a nyereségorientált, individuális jellegű privat service területére kívánnak átutalni, ami jobban működik a public service nonprofit jellegű keretei között. Mindezek alapján álláspontom az, hogy a public service-hez objektív ismérvek alapján tartozó intéz­mé­nyeknél nem a magánosításra, hanem olyan nonprofit jellegű, rentábilis működés elérésére kell törekedni, amely mellett a hozzárendelt közösségi feladatokat optimálisan képesek megvalósítani. Ez a szociális fe­szültségek kiküszöbölése szempontjából alapvető fon­tosságú. A reformkoncepciók árnyalt ke­ze­léséhez az is hozzátartozik, hogy tekintettel kell lenni a public és privat service között elhelyezkedő köztes intézményi megoldásokra is, vagyis arra, ahol mind a két szer­vezési elv együttesen, kombináltan alkal­maz­ható. Az egész­ségügy és a felsőoktatás ilyen terület. Megítélésem szerint ilyen szemléletben lehet közelíteni az akadémiai reformhoz is.

Polónyi tanulmánya három nagy területet ölel fel: az első az MTA és kutatóhálózatának szervezeti fel­építése, a második az akadémikusi előjogok és tiszteletdíjak kérdése, a harmadik pedig a doktori cím és a vele összefüggő privilégiumok problémája. Követve ezt a rendszert, igyekszem a magam álláspontját – Poló­nyié­val összevetve – kifejteni.

1. Ami az MTA-nak a magyar társadalmi életben betöltött helyzetét illeti, teljesen egyetértek Polónyinak azzal a megállapításával, hogy az MTA a többi posztkommunista állam akadémiájához hasonlóan a Szak­szer­ve­zetek Országos Tanácsához (SZOT) hasonló minisztériumi státusszal a tudomány főhatóságaként működött, és működik részben még ma is (40. o.). Polónyi ezt egy­értelműen dokumentálja a többszörösen módosított 1949. évi Alkotmány 70/G §-ának és az 1994. évi Aka­dé­miai törvény idézett szakaszainak szövegével. Ugyan­akkor a mai társadalomtudományi viszonyok és kö­ve­tel­mények között anakronizmus lenne az Akadémia eredeti egyesületi, tudományos társasági felfogásához visszatérni. Ennek bizonyítékául – bár más kontextusban – maga Polónyi utal az Osztrák Tudományos Akadémiára, amely egyesületi formában működve „18 intézetet, 4 kutatóhelyet, 34 tudományos bizottságot működtet”. Ez „az Akadémia az egyetemen kívüli kutatások legfőbb letéteményese, összességében kutatóhelyein 700 kutató és adminisztratív munkatárs dolgozik” (42. o.).

Hazánkban az MTA az OTA-hoz hasonlóan szintén „az egyetemen kívüli kutatások legfőbb le­té­te­ményese”, kiegészítve még azzal, hogy az MTA az egyetemekre is szervez kihelyezett kutatóhelyeket. Ez abból a szempontból hasznos, hogy – különösen a társadalomtudományok területén – olyan alulról jövő információkkal gazdagodhat az adott tudományterület kutatási bázisa, amelyek az akadémiai kutatóinté­ze­teknek az egyetemekhez képest a társadalom szélesebb rétegeitől való nagyobb távolsága miatt általában nem érhetők el. Ezért az egyetemekre kihelyezett és az ottani vezető oktatók által működtetett kutatóhelyeken folyó kutatás az akadémiai intézeti kutatásokat jelentősen megtermékenyítheti, de ugyanez áll fenn fordítva is. Az egyetemi kutatóhelyeken keresztül ugyanis egy koordinált tervszerűség és együttműködés mellett folyhat és szélesedhet ki a kutatás, amely nemcsak az alapkutatások, hanem az alkalmazott kutatások eredményességét is erősíti. Ugyanakkor ezen a rendszeren keresztül a természettudományok területén az aka­dé­miai intézetek által folytatott és az MTA által koor­di­nált kutatásokba bevonhatók az egyetemek labora­tóriumai és laboreszközei, feltéve, ha az ún. „konvergenciacsomagba” elhelyezett felsőoktatás-politika költ­ség­ve­té­se biztosítja a működésükhöz és a fenntartásukhoz szükséges pénzeket.

Itt azonban negatívumként meg kell erősítenem annak az MTA berkeiben fennálló szubjektivizmusnak a jelenlétét, amelyről Polónyi is ír, és amely az én terhemre is megnyilvánult. A Miskolci Egyetem munkajogi tanszékén ugyanis 1997 és 2002 között egy kihelyezett akadémiai kutatóhelyet vezettem, a Rudolph von Jehring Kutatóhelyet, amelynek működése során több tanulmány és egy, az addigi kutatásokat összefoglaló könyv (Prugberger: Érdek és érdekérvényesítés a jogban. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2001) született meg. Ezek hatására a kutatóhely működésének lejárta előtt külön telefonfelhívást kaptam, hogy pályázzak újra. Akkor még a történész Glatz Ferenc volt az MTA elnöke. Az időközben bekövetkezett elnökcsere folytán azonban a természettudományok kerültek előtérbe, így – miként erről bizalmas értesülést kaptam – kutatóhelyem pénzét a természettudományi kutatóhelyek bővítésére fordították. Azt is visszásnak tartom, hogy az eredeti el­kép­zelésekkel és gyakorlattal ellentétben, miszerint az egyetemekre telepített kutatóhelyek vezetői csak akadémikusok vagy akadémiai doktorok lehettek, egyre több olyan kandidátusi és PhD-fokozattal rendelkező vezető oktatót és kutatóhely-vezetőt lehet találni, akinél ezt kimagasló tudományos eredmény nem mindig alapozza meg. Ugyanez tapasztalható a nem akadémikus köztestületi tagoknak az MTA testületi szerveiben történő képviseleténél is, ahol igen sok esetben nem akadémiai doktorokat, hanem kandidátusokat, ill. PhD-fokozattal rendelkező köztestületi képviselőket lehet találni. Az itt jelzett mindkét irányú fellazító gyakorlaton sürgősen szükséges lenne változtatni, mivel az valóban a Kálmán C. Györgytől átvett, Polónyi által kipoentírozott „húsosfazék”-szindrómát alapozza meg.

Visszatérve azonban az eredeti témakörhöz, vagyis az MTA szervezeti felépítéséhez és a szervezeti felépítésével összefüggő kutatóhálózat-fenntartáshoz és kutatás-, kutatóhálózat-koordináláshoz: ahogy az egyetemeknek is jó, ha külső cégekkel – ha pedig van nekik kutatóbázisuk, akkor azzal együtt – dolgoznak, és e cégek kutatási pénzeinek bevonásával közös kutatásokat folytatnak, ez jót tesz, illetve nagyobb volumenben alkalmazva jót tenne az akadémiai kutatóintézeteknek is. Sőt: főleg a természettudományokban, de pl. a jog-, a közgazdaság- és a szociológiai tudományok területén is elképzelhető akár hármas, akadémiai intézeti, egyetemi és vállalati közös kutatás is, mindhárom szektor kutatásokra fordítható pénzeinek közös felhasználásával. Mindennek a koordinálása meg­íté­lé­sem szerint igényli azt, hogy az MTA-nak a jelenleg kialakult ügyintézői-ügyviteli adminisztratív struktúrája alapjaiban fennmaradjon. Ez azonban nem jelenti, hogy ne lenne szükség egyszerűsítésre. Igaza van Polónyinak abban, hogy a jelenlegi, 11 osztályból álló osztálystruktúra túldimenzionált. (44. o.) Ez még valóban a rend­szerváltás előtti állapotokat tükrözi, amikor szűk gazda­sági ágazatok és alágazatok szerint nagyszámú minisztériumi, illetve ágazati főhatóság működött, amelyet nagy létszámú minisztertanács fogott össze. Ez a túltagolás a modern állam- és gazdaságszervezés fejlett polgári államokban alkalmazott szemléletének meg­fele­lően megszűnt, illetve egyszerűsödött. Ezt figyelembe kellene venni az akadémiai osztálystruktúra kiala­kításánál is az egyes rokon osztályok összevonásával. Az osztályokon belül azonban a szükséges belső tagolódás tagozatok létesítésével megoldható lenne, amelyeket tagozatbizottságok kis létszámú, esetleg közös ügyintézői-ügyviteli apparátus segítségével működtetnének. Így az akadémiai ügyintézés és irányítás közelebb kerülhetne az egyes érintett tudás-kutatói társadalmi csoportokhoz, ami jelentősen csökkenteni tudná az akadémiai „bürokrácia” elidegenedését az érintett kutatói társa­dalmi csoportoktól. Ennek érdekében nagyobb sze­re­pet kaphatnának az egyes akadémiai területi bi­zottságok is oly módon, hogy a területi munkabizottságok egyes munkacsoportjai az osztályokkal is szorosabb kapcsolatot alakíthatnának ki.

2. A másik nagy kérdéskör az akadémiai tagság és a járadékszerűen járó akadémikusi tiszteletdíj, valamint az akadémiai doktorok csoportja és az akadémiai doktori tiszteletdíjak. Abban sok igazság van, amit Polónyi mond, és mások is hangoztatnak, hogy az Akadémia rendes és levelező tagjai az idősebb korosztályhoz tartoznak. Polónyi ezt statisztikai adatokkal alá is támasztja. Abban is sok igazság rejlik, hogy az akadémikusoknak van egy olyan rétege, amelyik maga már nem kutat, nem is publikál, vagyis a saját szakmáját illetően a tudomány fej­lő­déséhez a saját eredményeivel és azok közrebocsátásával nem járul hozzá. Abban az esetben viszont, ha kutatóhelyek munkáját irányítja, a doktorképzésben részt vállal, és saját és mások korábbi kutatási eredményeinek az átadásával elősegíti azt, hogy tanítványai saját tudo­mányos munkásságukkal előrevigyék szakmájuk fej­lődését, akkor is aktívnak kell minősíteni, bár ő maga már nem kutat. Ezek az iskolateremtő akadémikusok meg­érdemlik az akadémikusi tiszteletdíj folyósítását akkor is, ha ő maguk már nem vagy csak keveset produkálnak. Hasonlóképpen aktívnak indokolt kezelni az olyan akadémikusokat is, akik a tudományszervezésben vállalnak meghatározott, olyan volumenű szerepet, amely mellett a közfelfogás szerint elfogadható, hogy ők maguk csökkent volumenben vagy esetleg egyáltalán nem vesznek részt a tudományos kutatásban. Más a helyzet az olyanok esetében, akik sem nem kutatnak, sem nem publikálnak, a tudósképzésben sem vesznek részt, és érdemi tevékenységet sem fejtenek ki az MTA különböző szer­vezeteiben. A pusztán csak az ülésekre eljáró akadé­mi­kusokat nem tartom olyanoknak, akik aktív szerepet vállalnak a köztestület munkájában. Mindez vonatkozik szerintem az ugyancsak rendszeres akadémiai tiszteletdíjban részesülő akadémiai doktorokra is.

Azzal teljesen egyet lehet érteni, hogy a teljesen passzívvá vált akadémikusok és akadémiai doktorok akadémiai tiszteletdíjban ne részesüljenek. Ennek érdekében helyes lenne bevezetni, hogy minden akadémiai rendes és levelező tagtól, valamint akadémiai doktortól az MTA évenként tudományos tevékenységi jelentést kérjen be, és ennek arányában történjen az akadémiai tiszteletdíjak folyósítása, esetleges csökkentése vagy megvonása a következő évre. Amennyiben az illető az azt követő évben újból teljesít, akkor a tiszteletdíj folyósítására egyévi időtartamra újból sor kerülne. Az elbíráló bizottság az MTA pénzügyi tisztviselőiből, illetve a közgyűlés által megválasztott rendes és levelező tagjaiból, valamint doktoraiból fele-fele arányban, az utóbbin belül pedig 1/3-1/3-1/3 arányban állhatna össze. E bizottság tiszteletdíj-elvonó határozatát indokolni lenne köteles, és e határozattal szemben meg kellene adni a bírósághoz való fordulás jogát. E kérdésben nem lenne szabad, hogy érvényesüljön az akadé­miai autonómia.

Elő lehetne írni a köztestületi szabályzatban azt is, hogy a köztestület különböző szerveibe 75 éven felüli akadémikus vagy akadémiai doktor ne legyen meg­választható. A gerontológiai destruktív döntéshozatal így jelentős mértékben csökkenthető volna.

Azt is sokan problémának tartják, hogy nagyon sok habilitált oktató a nyugdíjkorhatárhoz közeledve jelent­kezik be doktori védésre – igen gyakran meglehetősen gyenge előhabitussal és meglehetősen gyenge érte­ke­zéssel. És azt is felvetik, hogy a már meglévő akadé­miai doktorok közül azok esetében, akik hosszabb idő óta nem produkálnak, a tiszteletdíj folyósítását meg lehetne szüntetni. Ennek egy egyszerű mechanizmusa az lehetne, ha az újonnan védésre jelentkezők doktori fokozatuk megszerzését követően nem részesülnének doktori tiszteletdíjban, a produktív akadémiai doktorokat pedig a jelenlegi akadémiai tiszteletdíjuk megtartása mellett átsorolnák akadémiai tanácskozó tagoknak. Ily módon nem állna fenn diszkrimináció az akadémiai doktorok között. A régi passzív és az új aka­démiai doktoroknak viszont meglenne az esélyük arra, hogy újabb, illetve folytatódó további aktív munkával tiszteletdíjas tanácskozó tagokká váljanak. Ebben az esetben nem csökkenne a nagydoktorok száma, lehetne akadémiai doktori címet sikeres védés alapján adományozni, és nem állna fenn annak a veszélye, hogy nem lenne kellő számú színvonalas akadémiai doktor, nem kerülnének válságba doktori iskolák és egyetemekre kihelyezett kutatóhelyek, mivel csak habilitált egyetemi tanárok állnának rendelkezésre. Ez esetben azok adnának be doktori értekezést, akik erre komolyan képesek, és akiket nem a pénzszerzés, hanem a tudo­mányos ambíció motiválna, és ekkor az értekezések színvonala is visszaállna a korábbi időszak magasabb szintjére.

Többek, sőt a hivatalos tudománypolitika részéről is felmerült, hogy helyes lenne felszámolni a jelenlegi rendszert, miszerint a doktori iskolák működésének feltétele, hogy meghatározott számú akadémiai doktor álljon rendelkezésre. Figyelemmel arra, hogy egy kis országban nagy a személyi összefonódások kialakulásának és negatív befolyásának veszélye, helytelennek tartanám ennek az ideának a megvalósítását. Az pedig beláthatatlan fellazuláshoz vezetne, ha az a radikális el­képzelés valósulna meg, mely a habilitáció esetleges eltörlésének a következményeként csak a PhD-fokozatot és csak az ilyen fokozattal rendelkező egyetemi tanári beosztást követelné meg a doktori iskolákban történő részvételként. Visszanyúlva Kosáry Domokos javaslatához, azt el tudnám képzelni, hogy az MTA doktori tanácsa és a Magyar Akkreditációs Bizottság közösen habilitálna, tudományos értekezés megvédése, valamint próbaelőadás alapján. Az így szerezhető Dr. habil cím „magába szívhatná” a jelenlegi MTA doktori címet, ami nemcsak az egyetemi docensi és professzori, hanem az akadémiai intézeti kutató professzori ki­ne­ve­zés feltétele lenne. Ebből látható, hogy a ku­tató­inté­zeti beosztási, illetve a címrendszer is ennek meg­fele­lően átalakulna: a PhD előtt tudományos segédmunkatárs, azt követően az itt említett habilitációig tud. munka- vagy főmunkatárs beosztás érvényesülne. Magáról az új habilitációs eljárásról a következő pontban szólok bővebben.

3. Az egyik legneuralgikusabb kérdés az MTA doktori cím megszerzésével kapcsolatos eljárás. Évekkel ezelőtt három publikációban (Az MTA új doktori szabályzatának néhány kritikus pontja. Magyar Tudomány, l998/7., Kritikai észrevételek az MTA új doktori és ideiglenes szabályzatához. Magyar Felsőoktatás, l988/8., Az aka­dé­miai doktori cím megszerzésének a kérdése. Magyar Felsőoktatás, 2002/10. és 2003/1­–3.) leírtam a doktori szabályzattal és a doktori eljárással kapcsolatos kritikai észrevételeimet. Összefoglalva ezeket, mind a szabályzat, mind pedig az annak alapján lebonyolításra kerülő eljárás korlátlan lehetőséget ad a negatív és a pozitív diszkriminatív eljárásra. Ez megjelenik már a habitus vizsgálatánál, amit csak arra kellene redukálni, hogy az MTA illetékes szak­osztálya megvizsgálná, van-e összefüggés a jelölt előzetes tudományos munkássága és a disszertáció között, ami alapján valószínűsíthető, hogy az értekezés az ő saját munkája. Ha ugyanis a védés nem formálisan zajlik, akkor a védés során kiderül, hogy az ér­te­kezés a jelölt munkája vagy sem. A szűrő jellegű habitusvizsgálatot az ottani továbbengedő vagy gátló szavazással együtt el kellene törölni. Ami pedig a védési eljárást illeti, helyes lenne, ha a bíráló bizottság, valamint a végső döntést meghozó doktori tanács tagjai a titkos szavazásukat a szavazócédulán lennének kötelesek röviden megindokolni és borítékolni, amit csak panasz esetén az ügyrendi bizottság nézhetne meg, valamint ha perre kerülne sor, a bíróság.

Ezzel kapcsolatban jegyezném meg, hogy a habitusvizsgálat és a védés során hozott bizottsági ha­tá­rozatokkal kapcsolatos jogorvoslati eljárás elégtelensége az egyik legproblematikusabb kérdés. A mostani gyakorlat értelmében az ügyrendi bizottság csak az iratokat vizsgálja, amelyek néha kozmetikázottak, és nem a valóságot tükrözik. Tudok olyan esetről, ahol a jelölt azután kérte a doktori eljárás megindítását, hogy tudo­mány­területének szakelőadójától levél útján tudakolta meg, miszerint a témájával összefüggő publikációinál impaktfaktor vagy értékszám az irányadó. A dokumentálható válasz az utóbbi volt. Az érintett jelölt a szükséges érték tízszeresével rendelkezett. Annak érdekében, hogy elszeghessék az érdekeltek az illetőt a védésre kerü­lés­től, gyorsan, formális szavazás nélkül (amire nem is ke­rül­hetett volna sor határozat­képtelenség miatt), a bizottság elnökének aláírásával módosították a fel­té­teleket, előírva az impaktfaktor figyelembevételét, ami a kérdéses ügyben képtelenség volt, mert a jelölt témáját érintő folyóiratok nem impaktfaktorizáltak. Az igazság kiderült volna, ha az ügyrendi bizottság meghallgatta volna az „álszavazáson” résztvevőket, akik közül az egyik jelen volt akadémikus kifogásolta is az eljárás mi­kéntjét. Ettől azonban az ügyrendi bizottság illetékese elzárkózott, miként annak ki­mondásától is, hogy fo­lyamatos ügyben elnehezítő módosítás visszamenőleg nem alkal­mazható. Mindez személyes tapasztalatom: informális módon egy barátom ügyében igyekeztem nem hiva­ta­losan eljárni, mert mélységesen igazságtalannak éreztem az elintézésnek ezt a módját. Hasonló viss­zás­ságokat a doktori ügyek intézésével kapcsolatban a már említett három írásom közül harmadikként említettben leírtam. Ezért szükségét látnám, éppen az MTA és a doktori cím reputációja érdekében, hogy a doktori ügyekben az ügyrendi bizottság döntését követően bíró­sághoz lehessen fordulni, és ne lehessen a tudomány autonómiájának az elvével takarózni. Ugyanakkor azt is jogellenesnek, azaz az MTA részéről jogalap nélküli gazdagodásnak tartom, hogy a doktori eljárási illetéket arányosan nem fizeti vissza az MTA akkor, amikor védésre bocsátásra a habitusvizsgálati eljáráson történő visszautasítás vagy rábeszélé­ses visszavonás miatt nem is kerül sor.

Mindezek alapján úgy látom, hogy a jelenlegi habi­li­­tációs eljárás, akadémiai doktori eljárás sem mentes a szubjektivizmustól. Ezért is volna jó, ha egy egyetemi és egy akadémiai oldalról megválasztott paritásos képviseletű doktori tanács és tudományágak szerinti szakbizottságok, az előbbiek az MTA illetékes testületeinek, az utóbbiak pedig a Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB) és oktatási ágazatok szerinti szakbizottságainak a kiválasztása (választással) alapján állnának össze, és ilyen összetételű bíráló bizottság járna el a habilitációs doktori védés során. Az ennek során megszerezhető tudományos cím „Dr. habil SC” lehetne.

Összegzésül: igazuk van azoknak, akik az MTA szervezetét és működését olyannak látják, hogy sok benne a bürokratizmus, a szubjektivizmus, a húsos fazék és a tűz körüli sütkérezés, ezen kívül pedig a megszolgálás nélküli pénzkifizetés. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az MTA-t egy tudományos egyesületté kellene visszaformálni. Megreformálni szükséges, de a mai bonyolulttá vált élet megkívánja, hogy továbbra is megmaradjon a kutatásokat koordináló, köztestületi jelleggel bíró szerepe.

A szerző egyetemi tanár, az MTA doktora.

• Visszabeszélő

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges