Sándor Iván

Nyomtatóbarát változat

Az első terem: a terror. A második: a meghamisítás. A har­madik: a kisajátítás. A negyedik: a szembenézés.

Hány terem nyílik még?

Éles, ám szerény hozamú vita zajlott le a Beszélőben a Kazamatákról Teslár Ákos és Vári György között a dráma „mögötteseiről”, ötvenhat valóságáról, tradíciójáról, hatásairól (2006. október, november, december).

Az elmúlt fél évben súlyos írások-könyvek jelentek meg minderről. Némelyek közvetlenül (Radnóti Sándor, Margócsy István), némelyek nem közvetlenül (Kende Péter, Eörsi László, Mink András, Ludassy Mária, Komoróczy Géza, Ungváry Rudolf és mások) foglalkoztak azzal is, ami a Kazamaták kapcsán napirendre került.

Új horizont nyílt ötvenhat és a história, a forradalom mint múlt és a korszak mint jelen kapcsolatairól, illetve a művészi megjelenítés „tekintetéről”.

A negyedik, a szembenézés termében volnánk.

1.

A francia forradalomról 200. évfordulóján is vitáztak. Miért meglepő, ha a magyar forradalomról az 50. évfordulón is összecsapnak a nézetek?

Amikor François Furet nem a polgárságot, hanem a nemesi-polgári elitet nyilvánította a forradalom vezető ré­te­gének, nemcsak korábbi interpretációkat tagadott meg, de szakított a forradalom történetének csaknem két év­szá­za­dos hagyományával. Nem kizárólag a francia, de az an­gol, ame­rikai történettudományt is akti­vizálta. Ám az új meg­­köze­lítések közepette azért mindazon irányzatok képviselői is tovább tevékenykedtek, akik másképpen vélekedtek.

Tudjuk, az elmúlt negyedszázad történettudományának önmaga előzményeit is megkérdőjelező egyik alaptétele, amit Gyáni Gábor így foglal össze: „A múltnak egynél több olyan története van, amely történelemként igazolható módon előadható... vajon kétségbe kell-e esni, ha úgy találjuk, hogy történeteink nem az egye­düli igaz beszámolók a valóságról?...”

Több esemény utal rá, hogy az 50. évforduló határpont volt. Ebben, azon túl, hogy a múlt nem kizárólag egyetlen narratívában értelmezhető, két másik esemény is közrejátszott.

Az egyik az elmúlt év végének erre az esztendőre is átnyúló zavargássorozata és következményei. Igazolják a gondolatot, mely szerint a történelem értelme a jelenben keresendő. Azok közé tartozom ugyan, akik nem hiszik azt, hogy a történelemben értelmet fedezhetünk fel, ám az elfogadható, hogy a történelem értelemhiányossága a mindenkori jelenben fedezhető fel legélesebben.

A másik esemény az, hogy közölték és bemutatták a Kazamatákat, amelyben annyira radikális az alkotói provokáció, hogy újabb megközelítéseket, értelme­zé­se­ket, ütközéseket, a gyökerekig való visszabontás igé­nyeit hívta elő a minimális nemzeti önismeret érdekében.

A históriára vetett pillantásnak, a gondolkodás tör­té­netének organikus velejárója a korszakok változásával együtt járó látásmódváltozás.

A „csak azt látom, amit akarok” történeti-kulturális korszakában a láthatón túlira vetett tekintet fedezheti fel, hogy a „titkok” mögött mindig találhatók újabb titkok.

2.

Bibó István ír arról, hogy a francia forradalom az európai történelemnek egyszerre a legsikeresebb és a legsikertelenebb forradalma. „A legsikeresebb azért, mert a társadalomnak olyan mértékű racionális átszervezését tette lehetővé, amekkora mértékű átszervezést az azelőtti forradalmak nem csináltak, és a legsikertelenebb azért, mert egy olyan méretű félelmet keltett fel, amelyből a nyugati világ azóta sem tudott felépülni.”

Az újabb korszaktapasztalatok alapján az ilyen gondolatok segítségünkre lehetnek a (rá)látás változásaiban.

Első kérdéskör: hol nem keltettek a forradalmi változások a társadalomba, az emberi lélekbe beépült (külön­böző indítékú) félelmeket? Ezt a kérdést azért is ér­demes feltenni, mert továbbvezet az európai forradalmak organikusságaihoz, illetőleg az organikusságok hiányaihoz.

Különbözött a francia forradalom „párját ritkító sikerétől és párját ritkító kudarcától, terrorba fulladásától” az a folyamat, fejti ki Bibó, amelyben lényegében az egész társadalom fordult szembe a királyi hatalommal, „illetve a nemesség által a királyi hatalomtól már régebben ki­csikart alkotmányos jogokba az egész polgárság és bi­zo­nyos értelemben az egész társadalom belenőtt”. Ez a folyamat zajlott, mondja, elsősorban Angliában, és hosszú lejáratra ez bizonyult a legtermékenyebbnek, mert az egyoldalú hatalmi gócok felszámolását és az egész társadalom szabadságigényének a megnövekedését hozta. A holland és az angol forradalom – régebben a svájci forradalom – „organikusan nőtt ki a középkori alkotmá­nyosság kategóriáiból”.

Az előbbiek értelmében ötvenhat forradalma nem volt organikus. Nem előzte meg az olyan nyugatias fej­lődés, amely korábban az egyoldalú hatalmi gócok felszámolását és az egész társadalom szabadságigényének megnövekedését hozta volna létre. Ezért a forradalom cél­kitűzései mint a társadalom átszervezésének racionális igényei vagy meg sem tudtak fogalmazódni, vagy bennük (Bibó tervezeteiben is) a szocialisztikus, a polgári, a munkás-önkormányzati hatalmi súlypontok, illetőleg a hozzájuk illeszthető tulajdonviszonyok egymással üt­közve, egymást gyengítve együtt kavarogtak.

Azt azonban mulasztás volna figyelmen kívül hagyni, hogy a forradalom rövidsége, gyors eltiprása semmilyen kibontakozásra nem hagyott időt.

A félelem, amelyről Bibó úgy beszél, hogy belőle a nyugati világ a francia forradalom óta nem tudott kigyógyulni, nemcsak a Nyugat érzésvilágába kapcsolódott bele. Abban is megnyilvánult, hogy ötvenhat tavaszától-nyarától a Rákosi-féle vezetéssel szembeforduló szellemi elitben, és nemcsak a reformkommunistákban, de a polgári gondolkodás reprezentánsaiban sem merült fel a forradalom gondolata. Tanúja voltam, hogy még az október 23-át megelőző napokban, sőt 23-án estig sem kívánták a mérvadó-hiteles előkészítők a fegyveres harcot.

Sem az egyetemisták radikalizálódását elindító szegedi hallgatók, sem az Írószövetség, sem a Petőfi Kör vezetősége. Az Írószövetség elnöksége a 23-i felvonulással sem értett egyet, a Petőfi Kör tárgyalásokat kívánt a legfelsőbb vezetéssel, a Műegyetem udvarán felsorakozottak csendes-méltóságteljes felvonulásra indultak, és közülük többen 1990 után is elmondták: nem számoltak azzal, hogy megszólalnak a fegyverek.

Távolság volt tehát a „fent” és a „lent” között, az ér­telmiség, a szellemi előkészítők és az utca, a pesti srácok, az ellenálló fegyveres csoportok között.

A pesti srácok, a Corvin köziek, a Széna tériek, a többi harcoló osztag (miközben közöttük sem volt zavartalan az összehangolódás) és az írók, újságírók, politikusok, magas beosztású katonai parancsnokok (miközben őközöttük sem volt zavartalan az összehangolódás) „párhuzamosainak” találkozása váratott magára.

Néhányan próbálták az egymás mellett futó törek­vé­seket, a „fent”-et és a „lent”-et összekapcsolni. Ők ka­to­nák voltak. Rendelkeztek hatáskörrel. Nagyobb részük a szellemi előkészítőkhöz, majd Nagy Imre kormány­kö­réhez tartozott. Közülük való volt Maléter Pál, Kopácsi Sándor, Marián István. Más példa: a műegye­temisták közül is csak néhányan vettek részt a harcokban. A többiek a nemzetőrségben, a rendfenntartásban vállaltak szerepet.

A „fent”-hez nemcsak a reformkommunista elő­ké­szítők, de Kéthly Anna szociáldemokratái, Tildy Zol­tán, Kovács Béla Kisgazda Pártja, a Parasztpártból lett Petőfi Párt vezetői, az értelmiségi forradalmi bi­zottságok és sok tekintetben a munkástanácsok is hozzátartoztak. Közös cél volt a Rákosi–Gerő-féle hatalmi csoport eltávolítása. Közös cél volt, hogy ha a szovjet katonai beavatkozás miatt nincs más út, akkor a szabadságot fegyverrel kell kiharcolni. Ám az útkeresésekbe, miként az európai történelem legtöbb szabadgondolkodó ellenállójáéba, be volt kódolva az a félelemtapasztalat is, amire Bibó rámutatott.

Az események sodrában, a mindenórás változásokban (természetszerűen) kavarogtak a kibontakozás lehető­ségei. Nem volt kitapintható, hogy a szabadság forradalmi úton való növelésének milyen formái valósulnának meg az illúziókban megjelenő siker esetén. Olyanok ke­zében is fegyver volt – ezt nemcsak az utókor tudományos kutatásai tárták fel, de látták-érezték az események részvevői is –, akikről feltételezhető volt, hogy azokat az általános szabadság korlátozására is felhasználhatják.

3.

A nyugati és a középső európai régió társadalom­fejlődése közötti különbözőségek részei a szabadság­harc-forradalom összekapcsolódásának-szétválásának változatai. Az alá-fölérendeltségi, a tulajdonviszonyok, a társadalom szerkezetének forradalmi megváltoztatása és ezzel együtt járóan az idegen elnyomó elleni nemzeti szabadságharc teljesen, majdnem teljesen hiányzik a nyugatias társa­da­lom­fej­lődésből.

A magyar történelemben azonban organikusan jelen van. Nemcsak ötvenhatban, ezernyolcszáznegyvennyolc–negyvenkilencben is így volt. A szabadságharc tekintetében egységes a fellépés. A forradalom lehetőségei-szükségessége-céljai tekintetében korántsem (Kossuth, Görgey, Széchenyi, Batthyány, Szemere, Deák, Vasvári, Petőfi, Vörösmarty, Jókai stb. nézetkülönbségei, vitái, egymással való szembefordulásai).

Ama 1789 óta megjelenő félelmek is szerepet játszottak ebben. És mivel a magyar történelem nem ismer győztes szabadságharcot-forradalmat, a bukásokat kö­ve­tő megtorlások, ellenforradalmak terrorja felerősítette a félelemszindrómát.

Az, hogy a vezetésen belül, a vezetés és a harcolók, a szellemi elit és az utca között a szabadságharc és a forra­dalom tekintetében korántsem hasonlóak az egyet­értések és különbözőségek, meghatározta a tömegek helyét és szerepét is. Más, áttekinthetőbb, irá­nyíthatóbb a szer­vezett hadviselés körülményei (eredményes toborzás, önkéntes jelentkezés, az irányítás rendeletszerűen végrehajtandó utasításai-parancsai) között, más a (minden) forradalomra jellemző káoszban, egyez­te­tés­hiányokban, az öntevékeny, akár önös érdekeket szolgáló fegyveres csoportok küzdelmeiben.

Szabadságharc és forradalom összekapcsolódásának-szétválásának kérdésköre ötvenhatban még nem kellőképpen átvilágított a magyar történettudományban. Pedig nélküle nem lehet a lehetőségek szerinti mértékben transzparenssé tenni a história mélyáramlatait és a kísérő mentalitásváltozatokat. Amelyekből sokszor a mindenkori, a mai jelen dilemmái is erednek. Százötven éve fo­lyamatosak az önmagunkra való rákérdezés helyén a félrenézések-eltakarások-hamisítások-illúziók. Hiányzik a „minimális nemzeti önszembenézés, ami nélkül nincs országépítés”.

Ezt Balassa Péter írta tizenöt éve. Még egy idézet Balassának a magyar múltat-közelmúltat idéző soraiból: „...a történet ma ijesztően rólunk szól a maga archaikus, meghökkentő modernségében: éjszakánk éppen azért közös, mert közöttünk, magyar és magyar között, nem pedig idegen és magyar között húzódik láthatatlan, megfoghatatlan közös folyamként... (s mindez) nagyon is emlékeztet valamire, ami – ha akarjuk, ha nem – egészen a sajátunk.”

Ötvenhat és mai utóélete kapcsán érdemes felidézni, hogy miképpen kísérte a gondolkodás, a politika tör­té­­ne­tében az (ön)szembenézési törekvéseket egyfelől a gyanú, másfelől az önkorlátozás. A gyanút többnyire a nemzeti büszkeség, az álmodozó illúziógyártás helyezi szembe az autonóm személyiség felismeréseivel. Az önkorlátozás oka a tizenkilencedik század közepétől a végső kérdésekkel való szembesülésben megpillantott szakadékok átjár­ha­tatlansága. Mindkét változat a legitimációs alapok elbizonytalanításával-porladásával járt, a tudás-felismerés csonkult változataival, a mentalitástorzulásokkal.

Ötvenhat utókora(i)ban Nagy Imre és mártírtársai 1989-es újratemetéséig a forradalom vállalása egyúttal olyan önkorlátozással is járt, amely szemet hunyt afelett, ami ötvenhatban a forradalom híveiben is jogos ellenérzéseket-félelmeket keltett. Az elmúlt másfél évtizedben viszont az ezeket is feltárók hiteles törekvései előhívták a „nemzetietlenség” gyanúját. A másfél évszázados trend e tekintetben is tovább él. Együtt járt 2006 őszén (azóta is) az árpádsávos zászlókat lobogtatók randalírozásaival, a szélsőjobboldali, magukat „ötvenhat örököseinek” kiadók utcai megmozdulásait felerősítő (európai) parlamenti képviselők viselkedéstanával. Orbán Viktor és társai egy évtizede próbálják kisajátítani ötvenhatot. Elszánásukból mára csak az anarchiához vezető lépések és az árpádsávos zászlóknak a nemzeti lobogóval való összemosása maradt.

4.

A Camus utáni, sőt Beckett, majd Bernhardt utáni irodalmi művek javában megjelennek a kultúrakorszak változásaival együtt járó látásmódváltozások. Rámutatnak az európai, különösképpen a régiónk helyzetében bekövetkezett újabb „határvonalélményekre”. Ide­so­rolhatók a demokrácia, a szabadság–egyenlőség, a haladás–maradás ütközéseinek értelmezésére, a múlt feltárására irányuló újabb meg­közelítések.

Az irodalom számára a kérdések kérdése az, hogy a humanista kultúrakorszak elenyészése után – ide számítom a poszt-utániságot is – a piaci hatások, a médiacentrikus szimulációk idején miképpen hozhat hírt az emberben-társadalomban megbúvó mögöttesekről. Mi­képpen őrzi azt az – akár iróniában megnyilvánuló – komolyságot, amelyben a bennünk-körülöttünk lévő titkokig hatol le, és szembesít azzal, hogy minden titok mögött újabb titkok vannak.

Ötvenhat „titkai” mögött is.

Térey János a titokkeresők közé tartozik. A Papp Andrással írt Kazamatákban is. A mű körül felizzó viták nem minden esetben helyezték a drámát a Térey-művek folytonosságába. Holott ha figyelembe vesszük, hogy a Kazamaták nem egyszerűen „ötvenhatos darab”, hanem egy műsorozat folytatása, közelebb jutunk az irodalmon túli dilemmákhoz is.

Földényi F. László gondolta végig az előző dráma, a Nibelung-lakópark kapcsán, hogy Térey munkáiban a világállapot katasztrófaként jelenik meg. Az apokaliptikus dimenzióban még a mítosz láthatárán sem lát mást, mint a feltartóztathatatlan romlást. „...különféle csap­da­helyzeteket próbál ki, s figyeli, hogy az ellenfelek hogyan húzzák csőbe egymást, ki hogyan tudja hatékonyabban tönkretenni a másikat. Senkinek sem ad kiutat.”

A magyar irodalomnak, mondja Földényi, már szüksége van egy ilyen vérátömlesztésre. Annak, aki ezt mint (jogos) igényt képviseli, lehetnek reális sejtései, hiszen Földényi már akkor, amikor Téreyék (talán?) még nem is írták a Kazamatákat, ehhez hozzátette: „Téreyre vár a feladat, hogy az elmúlt évszázad magyar történelmét ugyanilyen illúziótlanul, egy szinte idegen bolygóról jött kutató szemszögéből vegye szemügyre és tegye mérlegre.”

Amikor jóval a Holmiban való megjelenése előtt János megmutatta a dráma akkori változatát, nehezen tud­tam leküzdeni meghökkenésemet. Minél tovább töp­reng­tem azonban (s nem azokon a pontokon, amelyeken egy-egy figurával, egy-egy jelenettel kapcsolatban próbáltam dramaturgiai javaslatokat adni), annál jobban megértettem, hogy a Kazamaták nem skatulyázható be az évfordulós darabok közé. Ötvenhatos témájú ugyan, de korábbi műveihez hasonlóan a huszonegyedik századi magyar és világállapot jelenik meg benne.

Azért sokáig maradtak bennem kételyek, miközben már az első olvasásnál nyilvánvaló volt előttem, amiről Földényi azt írta, hogy a magyar irodalomra ráfér a vér­­át­ömlesztés.

Beszélgettünk még néhányszor. János örömmel mondta el, hogy a Holmi vállalta a közlést, Zsám­béki Gábor pedig a bemutatást a Katona József Szín­házban.

Többen értelmezték azóta a művet. Ezúttal Radnóti Sándornak a tömeg szerepével, mozgásával-ütközéseivel foglalkozó gondolataira utalok. Okfejtése, miközben esztétikai dimenzióban tartja a kifejtést, érvényesül a történeti-politikai dimenzióban is.

A tömeg érzéki megjelenítése hozzákapcsolódik a forradalmak kaotikájába kerülő egyén sorssémáihoz. A forradalmaknak mint „eseményeknek” olyan „sémáihoz” is, amelyeket soha nem nélkülözött a forradalmakról szóló dráma-, netán regényirodalom.

A Kazamaták látás-megjelenítésmódja habár a Köztársaság térre fókuszál („Az egyik féltől nagyon fél a másik / S úgy látom, egyik fél sem ép egész”), továbbvezethet olyan művekhez, mint Büchner Danton halála, Az ember tragédiája párizsi színe vagy akár a méltatlanul elfeledett Csendes Don. A tekintetben, hogy az irodalom a forradalmat (a bibói félelemszindrómát is igazolva) mint káoszt mutatja, a Kazamaták, miközben meghökkentően új, a históriai „titkok” keresése értelmében hitelesen „tradicionális”.

De van még egy eddig (tudomásom szerint) nem érintett kérdésköre is. Csakúgy, amiként nem kellő­képpen kifejtettnek említettem a szabadságharc és forra­dalom összekapcsolódásának-szétválásának értel­me­zé­sét a tudományban. A Kazamaták megerősíti a szétválást. Azzal, hogy olyan színtér-figura arzenált választ, amelyben nem jelenik meg (nem jelenhet meg) a szabadságharc felemelő gondolata-érzésvilága egyik oldalon sem, hiszen „egyik fél sem ép egész”. Ugyan­akkor a forradalmi káosz közepén vagyunk, amelyben éppen a világirodalom idevágó műveihez hasonlóan mindkét fél megérett a pusztulásra.

Ama jéghideg közöny volna ez? (Ami különben a Térey-versekre nem, vagy egészen más modalitásban jellemző.)

Van azonban Térey korábbi műveitől ebben is el­moz­dulás. Amíg a Nibelung-lakóparkban a megjelenített világ olyannyira monolit, hogy az Elbeszélőt is magába szívja, a Kazamatákban a Szóvivő a híradóharang ércnyelveként búcsúzik: „Jajongtam, mindahányszor félrevertek...”

A közöny ötvenhatról a nézőben, a korszakban, leginkább az új nemzedékben van. A korábbi elhallgatások, megrágalmazások után az újabb kisajátítások, bemocskolások gyalázata láttán.

Megfigyelhető, hogy a közöny az iróniával talál­kozik.

Peter Weiss Marat/Sade-jának három – a korkultúra változataira utaló – előadása említhető. A negyven év előtti, nemzeti színházi bemutató a klasszicizáló-­konzervatív felfogást képviselte: az alullévők erkölcsi fölényét és elkerülhetetlen bukását. A híres kaposvári előadás a ma­gyar forradalom eltiprásának nyílt-heves kritikája volt. Az Új Színház közelmúltbeli előadásából a kiábrándulás, az ironikus távolságtartás áradt.

Az ötvenhattal kapcsolatos látásmódváltozásról szólva azért említettem három újabb eseményt, mert amellett, hogy (1.) vitathatatlan, hogy a múltnak egynél több szemlélete van, (2.) a jelen súlyos jelenetei alapján a múlt megvilágítatlanságait is jobban felderíthetjük, harma­dik­ként a művészet „titokkereső” hajlama, így a Kazamaták és a körülötte fellángoló viták is hozzátartoznak ahhoz, hogy az ötvenedik évfordulót határpontnak tekintsük.

A Beszélő-beli drámai vitát indító Teslár-írásban minden jó szándéka mellett sem fedeztem fel koherens gondolatsort. A Vári György ellenírására adott válaszban sem. Vári talán túlzott jelentőséget tulajdonított a Megvan, és mégsem című reflexiónak. Ami nem jelenti azt, hogy ne fejtett volna ki Válaszában fontos gondolatokat. Mindenekelőtt a „nemzeti egység” pontatlan definíciójáról, a „drámai igazságtevés” (vélt) hiányáról, mi­közben szélesebb horizont alá helyezte a „senkinek nem volt igaza – mindenkinek igaza volt” kérdéskört. Fontos az a drámát értelmező gondolata is, miszerint „ez az egy tér, vagyis ez a homogén tér, ami a felkelőket és a párt­házbélieket egyaránt magába öleli, a »sémák« (félelmek, frusztrációk, hamis tudatok), tehát a politikai hisztéria tere, a realitásérzék elvesztésének tere, hogy ’56 egyik legfontosabb hősét, Bibó Istvánt idézzem.”

5.

Ötvenhat sikerének esélye illúzió volt – írtam 2006. november 3-án az ÉS-ben –, ám az illúzióknak egészen más a helyük-szerepük demokratikus államrendszerekben, mint akkor, amikor a szabadság kiharcolását jel­képezik az elnyomással szemben. A forradalmakban el­vesznek a realitások. A szikra lángra lobbanásakor az illúzió: remény, hősiesség, példa. Ezért lehetett a magyar forradalom a szabadságvágy világraszóló kifejezése.

Ugyanakkor a forradalom értelmezésében, tanulságainak levonásában még hosszú út vár ránk. Talán nem kétszáz év, mint a francia forradalom esetében. Talán... Ötven év után a negyedik, a szembenézés, az újabb látásmódok, közben az újabb gyanúk és önkorlátozás termébe érkeztünk.

Kertész Imre írt nyolc esztendeje arról, hogy a totalitárius diktatúrák huszadik századában „az egyén meg­fosztatott nyelvétől, nyelvi paneleket kínálnak neki, nincs érvényes hangja... (az írónak) vissza kell vennie, újra fel kell fedeznie a nyelvét”.

Igen, ez így volt.

De a huszadik századi diktatúrák zsákutcás társadalmi folyamatai, a hamis helyzetek, a nyelvtől való megfosztottság az új században, a demokratikus körülmények között (nyugatabbra is) tovább élnek az újabb világ­helyzet újabb paneljeinek kínálataiban. Valamin úgy jutott túl az európai gondolkodás, művészet, hogy továbbra is keresni-vállalni kell az „érvényes hang”, a nyelv „visszavételét”. Szembeszállva a demokrácia entrópiájával, ami mindennapossá teszi a kaotikus folyamatokat, a politikai alvilág mobilizálódását, a parlamenten kívüli akcionizmust.

S ez a huszadik századi diktatúrák bukását követő szimulációs, a kulturális értékeket devalváló korszakban a nyelv újabb, más módon szubverzív „visszavételét” jelenti.

Az ötvenhatról szóló beszédben is.

Volna erre esély? A másfél évszázados magyar trend megváltoztatására?

• Visszabeszélő

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges