(Szalai Pál)

Nyomtatóbarát változat

1. Örvendek, hogy a „Beszélő” szerkesztősége Tamás Gáspár Miklós barátom (politikailag: ellenfelem) egy cikkével kapcsolatban végre leszögezi, hogy a cikket vitacikknek tekinti. E tény figyelembevételével vagyok bátor a cikk némely állításaival vitatkozni, ámbár Tamás Gáspár Miklós cikke ezúttal nem jobb- és baloldal, szocializmus vagy kapitalizmus, hanem Németország, illetve a német–magyar viszony kérdéseivel foglalkozik.

2. A címben idézett dalt 1944 csúf karácsonyán szerettem énekelgetni, olyképpen, hogy „Hitler azt megsiratja”. Én ugyanis azt vártam, hogy Debrecenből jön a magyar hadsereg, és az fog engem felszabadítani. Sok más üldözött társammal ellentétben, kik megkínzatásaik közepette is mélyen sajnálták, hogy a snájdig és stramm német hadsereget kedvelnünk lehetetlenné vált, ki nem állhattam a „Lili Marleen” című érzelgős slágert (azóta kiderült, hogy nem is a nácik találták ki). No már most. A debreceni magyar hadsereg nem jött, azonban – bármely megdöbbentő – Németország és Magyarország között jogilag háború van. 1944. XII. 19-én Németország megtámadta Magyarországot, ennek figyelembevételével a debreceni kormány (legalitása vitatható, de a Szálasi-kormányénál nagyobb volt) 1944. XII. 28-án Németországnak hadat üzent. E – pusztán formálissá torzult – háborút békekötés nem zárta le. A hadiállapotot a magyar „parlament” 1955-ben megszűntnek nyilvánította, azonban az 1955-ös parlament legitimnek aligha tekinthető. Németország egyesülése után sürgetően szükségessé vált, hogy az immár legitim kormányzattal bíró Magyar Köztársaság békét kössön Németországgal.

3. E békekötés során, illetve után mindenekelőtt az szükséges, hogy Németország kérjen bocsánatot Magyarországtól, és fizessen jóvátételt 500 000 magyar faji üldözött, nemkülönben számos politikai fogoly elpusztítása miatt. A Szabad Demokraták Szövetsége joggal követel bocsánatkérést a Szovjetuniótól az 1956. XI. 4-i beavatkozásért és annak „következményeiért”: hasonló bocsánatkérést kell követelni Németországtól az 1944. III. 19-i agresszióért és annak még sokkal súlyosabb következményeiért. Természetszerűleg a mai Németországnak semmi köze nincs a hitlerihez, azonban a gorbacsovi Szovjetunió sem tekinthető azonosnak a sztálini–hruscsovi–brezsnyevi Szovjetunióval, mivel a többpártrendszer deklarálásával átlépte a diktatúra és a demokrácia közötti választóvonalat (bár szabadon választott kormánya még nincs).

4. Az, hogy azokat a németeket, akik 1941-ben német nemzetiségűnek vallották magukat, 1945 után az országból kiűzték, azok között a körülmények között nem tekinthető az emberi jogok sérelmének, mert 1941-ben a német nemzetiség „megvallása” a hitlerizmus melletti állásfoglalást jelentett. Az azonban igenis az emberi jogok sérelmének tekinthető, hogy ezt – legalábbis egy ideig – kiterjesztették a magukat német anyanyelvűnek valló magyar állampolgárokra is: ezért Németország joggal követelhet Magyarország részéről bocsánatkérést és jóvátételt is. Németellenes pogromokra azonban Magyarországon nem került sor ebben az időben, úgyhogy ezek a sérelmek nem említhetők egy napon mindazokkal a terrorcselekményekkel, melyeket a hitlerizmus és annak csatlóskormányai Magyarországon 1944. III. 19. és 1945. IV. 4. között elkövettek.

5. Higgye el Tamás Gáspár Miklós barátom: semmi különösebben termékeny dolgot nem csinál, mikor az 1945–47 (nem 1948) közötti magyar demokratikus kísérletet már nem tudom hányadszor önti le piszokkal. Ezzel legfeljebb a magamfajta vén szamarakat izgatja, akik szívesen emlékeznek vissza a ’45-ös május elsejére, vagy néha énekelgetik a „Sej, a mi lobogónkat” kezdetű indulót. A mai fiatalságnak érzelmi szempontból eléggé mindegy, hogy a „kommunista” diktatúra 1945-ben, 1947-ben vagy 1949-ben kezdődött, ugyane fiatalság történelmi ismereteinek összezavarása azonban nem kívánatos, mint ahogy az se volna célszerű, hogy arra törekedjünk: ez a fiatalság ne tisztelje Bibó István, Kéthly Anna, Kovács Béla vagy Kovács Imre emlékét. 1945–47 között kísérlet történt egy demokratikus Magyarország megteremtésére, egy idegen megszállás nehéz körülményei között.

6. Hogy mennyire volt előnyös vagy hátrányos a magyar kultúra túlgermanizáltsága, ez hosszabb történetbölcseleti viták tárgya lehet, ezeknek azonban aktuálpolitikai vonatkozása nincs. A magyar politika egyoldalú német orientációja 1914-ben és 1941-ben mindenesetre két katasztrófába rántotta bele Magyarországot. Németország politikai kultúrája 1871 után a legsúlyosabb módon elferdült, és ez az elferdülés 1945-ig egyre fokozódott. Bízni bizonnyal bátran lehet abban, hogy a Bismarck–II. Vilmos–Hitler-vonal 1945-ben végérvényesen lezárult, és hogy az új Németország immár nem fog „ellenségképet” keresni magának sem Franciaországban, sem Angliában, sem a szlávokban, sem a zsidókban.

7. Többek között ezért sem érzem tartalmasnak, hogy Tamás Gáspár Miklós a magyar–német barátság fejében különböző, nem túl konstruktív feltételeket kíván szabni a német külpolitika számára: mindenekelőtt azt, hogy Németország legyen szovjetellenes. Nem látom, hogy ha a gorbacsovi demokratizálási és konfederalizálási tervek sikerülnek, az így átalakult Szovjetunió miért ne illeszkedhetne be egy békés világrendbe? Kelet-Európa csak akkor kerülne bajba, ha a német és a szovjet imperializmusok támadnának fel és barátkoznának egymással – 1939-es módra.

• Visszabeszélő