(Szalai Pál)

Nyomtatóbarát változat

Meg kell jegyeznem, hogy a történelem „elmaszatolása” persze nem jó, de a dolgok „fekete-fehér”, „angyal-ördög”-szerű ábrázolása sem jó. Az ilyenfajta ábrázolást a kommunisták abbahagyták 1961-ben, mikor felfedezték, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”, és ettől kezdve sok mindent „elmaszatoltak” ugyan – különösen az 1953 utáni történelemből –, ugyanakkor számos, inkább korábbi történelmi probléma megvitatását egyre inkább lehetővé tették. 1989 óta viszont nagyon sokan úgy képzelik, hogy bizonyos problémákat (pl. 1956-ot) egyáltalán ne lehessen megvitatni.

Azt, hogy 1956-ban jobboldali ellenforradalom is volt, nemcsak én mondom. Ezt mondta a felkelés napjaiban Németh László és Losonczy Géza, de – mindenkinél nyíltabban – a talán Mink számára is makulátlanul nem kommunista és nem társutas Kéthly Anna is.

Mink „halkan megkérdezi”, hogy no és, mi lett volna, ha a választásokon „Mindszentyék” győznek, mi lett volna ebben a baj? Mire viszont én hangosan megkérdezem: talán átaludta Mink András az 1990–94 éveket? Mert ami akkor Magyarországon folyt, és ma – sajnos – újra folyik, az egy vidám házibuli volt ahhoz képest, ami akkor következett volna be, ha 1957 elején „Mindszentyék” nyerik meg a választást. Ami bizony csakugyan nem volt kizárt dolog, hiszen az ő kezükben volt az „antikommunizmus” ütőkártyája, mely akkor Magyarországon – érthetően – a legnépszerűbb kártya volt. Igaz; egy kártya volt a másik oldalon is: „Földet, gyárat vissza nem adunk.” Mivel azonban a két szempontot akkor nagyon nehéz lett volna civilizált módon konfrontálni, és – az 1989 óta eltelt évektől eltérően – az utcán fegyverek voltak, a dolog alighanem polgárháborúban folytatódott volna, nem tudom, melyik fél győzelmével. A polgárháború veszélye csakugyan fennállt, de – Faragó Vilmos állításával ellentétben – csakugyan nem a felkelők, illetve a sztálinisták és félsztálinisták között volt polgárháború, hanem a felkelés jobb- és balszárnya között következett volna be. Amire persze utólag sem jogos igény, hogy „hát akkor inkább Szerov”, a neosztálinista terror vagy akár az őszintétlen konszolidáció. Nem lehetne egyszer már azokból a rossz alternatívákból kimászni, melyek között ez az ország 1919 óta őrlődik? (N. B. egy egészen más értelemben ma is.)

Abban is téved Mink András, mikor gúnyosan azt írja, hogy 1990-ben az „önjelölt néptribunok” nyerték meg a választásokat. Hát nem. Ha nem is elsöprő fölénnyel, de azok nyerték meg, akik korábban nagyon jól ki tudtak jönni az egypárt-állammal, és – jócskán engedélyezett – „néptribunságukat” – a rendszer néhány rossz szociálpszichológiai következményének bírálatára, no meg a határon túli magyarok helyzetének egyébként jogos, de általuk eltorzított feszegetésére korlátozták.

Faragó Vilmos állításaiban csakugyan sok vitatható pont van (pl. nagyon lehet, hogy a csehek „bölcsebbek voltak”, de vajon felmondta-e 1968. VIII. 21. után a rendszerkonform magyar értelmiség a „játékot”?). Viszont mégis attól tartok, hogy Mink a maga – és a liberális tábor – ellenfeleit ebben a pillanatban (pillanat?) nem a legmegfelelőbb oldalon keresi.

• Visszabeszélő