Skip to main content

Mucsa vagy Európa? / Tisztelt Szerkesztőség!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Mucsa vagy Európa?

Egy nappal a választások előtt a Beszélő 1990. március 24-i számában Tamás Gáspár Miklós „Új reformkor vagy új Horthy-korszak” című írásában egy újabb választás elé állítja a kampány során amúgy is megviselt olvasót. A reformkorral, illetve a Horthy-korszakkal vont párhuzamból – történelmi elemzés és bizonyítás mellőzésével – arra a következtetésre jut, hogy „…Ha nem az SZDSZ győz a választásokon, megjósolhatjuk, hogy itt nem lesz jogainak birtokában lévő ellenzék, tehát nem lesz demokratikus kormány sem.” A választónak eszerint el kell döntenie, hogy vagy az SZDSZ-re szavaz, és ezzel bejuttatja Magyarországot az európai demokratikus országok közösségébe, vagy nem az SZDSZ-re szavaz, ezzel viszont hazáját a balkáni táborba taszítja. Tamás Gáspár Miklós ez utóbbi esetre még Auschwitzot, Recsket, Kolimát és a Duna–Fekete-tenger csatornát is kilátásba helyezi. Tömören: „Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség. Nincs harmadik út.”

Ha komolyan vesszük Tamás Gáspár Miklós sarkos jóslatát, akkor bizony szégyellheti magát, aki eddig azzal kacérkodott, hogy első szabad voksát valamelyik másik, demokráciát, szabadságot, nemzeti függetlenséget valló pártra adja. (Hogy kicsit gonoszkodjam, azok a pártok, amelyek nevükben a magyar szót is használják, ezt rögtön mucsaira módosíthatják.) Én azonban azt remélem, hogy Tamás Gáspár Miklósnak nincs igaza, és a pártba tömörült szabad demokraták sem gondolják azt, hogy a nagy nehezen – nem kis mértékben a demokratikus ellenzék közreműködésével – kivajúdott pluralizmus létjogosultsága csak az első szabad választásig tart. Ez ugyanis legalább akkora visszakanyarodás lenne, mint amivel a cikk szerzője az olvasókat fenyegeti. Tamás Gáspár Miklós cikke így a szintaktikai hasonlóság ellenére nem Petőfi múzeumkertbeli „rabok legyünk vagy szabadok” kérdését juttatja eszembe, sokkal inkább emlékeztet viszont a Pásztor fiúknak – ugyanott – a színes üveggolyó megszerzésére irányuló „einstand”-jára.

Végezetül nem hiszem – főleg bizonyítás nélkül –, hogy nincs harmadik út. Sőt biztos vagyok benne, hogy sokkal több út van, köztük olyanok is, ahol a demokráciát, szabadságot komolyan gondoló emberek – pillanatnyi pártérdekekre és választási esélyekre való tekintet nélkül – mind együtt haladhatnak Mucsáról a mindannyiunk által óhajtott szabad, demokratikus, európai Magyarország felé. Az utat pedig hadd válassza a nép.

Budapest, 1990. március 25-én

Amon Zsolt

párton kívüli választópolgár

Tisztelt Szerkesztőség!

Egy olyan dologról szeretnék írni, ami, azt hiszem, igazán felháborított mindannyiunkat. Olvastam Tamás Gáspár Miklós nagyszerű cikkét a 11. számban. És hallottam dr. Antall válaszát, melyben bolsevik vonásokat emleget.

Mindnyájan látjuk, hogy itt már nem elvi síkon folyik a vita: nem a szabadelvű liberálisok politikai programját támadják. Nem az én dolgom, hogy megvédjem a szabad demokraták lánglelkű ügyvivőjét – nem is szorul rá. Legfeljebb feltétlen támogatásomról biztosíthatom! Azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül.

Egy történetet szeretnék leírni inkább, a kialakult képet kiegészítendő.

20 éves miskolci egyetemista vagyok. Tavaly ősz óta az SZDSZ tagja. Természetesen tevőlegesen részt vettem a kampányban, barátommal az utóbbi hetek legnagyobb részét plakátragasztással töltöttük. Az egyik plakátunk közepére a következő – költői sorokat tartalmazó – fecnit ragasztották:

„A párt a régi, csak új a neve
BOLSEVIK a gyökere.”

Nem az háborított fel leginkább, amit ír ez a cetli – demagóg ellenfeleinkre jellemző.

Nem azon bosszankodtam főleg, hogy a plakáton nincs rajta a szervezet neve, amely ilyeneket ír, arra ez is jellemző.

Nem az bosszantott, hogy leragasztották plakátunkat – sajnos lassan ezt is megszokja az ember.

A mód háborított fel, ahogyan tették. Kb. 20 méterre tőlünk vártak, amíg felragasztjuk a plakátot, és kellően eltávolodunk. Ekkor odarohantak, pillanat alatt ragasztottak, autóba ültek és eltűntek. Természetesen mi gyalog voltunk, hiszen ösztöndíjunkból sem autóra, sem benzinre nem telik.

Kik lehettek ezek a primitív emberek? Nem mi vagyunk a hibásak, ha egy dologra gondolunk.

Egyik éjszaka magányosan sétáltam haza a miskolci éjszakában. Az egyik buszmegállóban a három férfi – ugyanazzal a fehér Zsigulival voltak – vadul tépkedte a Fidesz és a kisgazdák plakátjait. Helyükre a sajátjukat rakták.

Nem állhattam meg, hogy rájuk ne szóljak. Több percet beszéltem nekik, de nem reagáltak rá, hiába beszéltem etikáról, becsületről nekik. Végül én is eluntam magam, s egyiküknek ezt mondtam:

– Uram, ön negyvenéves és demokratának vallja magát. Nekem kell önt figyelmeztetnem? Tudja mit? Szégyellje magát, uram!

Ezt szerettem volna megírni, köszönöm, hogy elolvasták.

Miskolc, 1990. március 26.

Kocsis László















































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon