(dr. Bóc Imre), (Pless Zsuzsa)

Nyomtatóbarát változat

Kezdetben volt az MDF-választási jelszó: Tavaszi nagytakarítás. Aztán jön a hatalomgyakorlás valósága, amit a népnyelv „nyári nagymosásnak” nevezett el. A közvélemény elégedetlen: minden marad a régiben?

Kezdődjék hát az össznépi játék: Kitől mit vegyünk el, kit hová tegyünk el?

Olvasóink is ehhez a témához szólnak hozzá örvendetes konkrétsággal.





Tisztelt Szerkesztő Úr!

Mint érdekelt egyetértőleg szólok hozzá a kiemelt nyugdíjak folyósításának szabályozásáról, ill. megvonásáról szóló cikkéhez. Kérem, ne lepődjön meg, érdekelt vagyok annak ellenére, hogy 82 esztendős édesanyám a Szocialista Hazáért Érdemrend kitüntetettje. Kitüntetését a fasizmus elleni tevőleges harcáért kapta. 1942-ben a Batthyány-örökmécses előtti tüntetést követően letartóztatták, börtönre ítélték. (Tudom, a Beszélő szerkesztői, olvasói tudják, mit jelent egy demonstrációt követő rendőrattak és megtorlás!) De érdekelt vagyok abból a szempontból is, hogy az az idős asszony, ki engem, a budapesti gettóból kiszökött kisgyereket heteken keresztül a fáspincéjében rejtegetett, jelenleg nemzetgondozott. Úgy gondolom, mindketten megérdemlik, hogy öreg napjaikat a nemzet tisztelete övezze. Ugyanígy érzek a kiváló és érdemes művészek, valamint az olimpikonokkal kapcsolatban, akiket nem lehet azonosítani az egykori vezetők, a 100 százalékos nyugdíjfolyósítást élvezők kategóriájával.

Ebben a kérdésben különben is heves érzelmek feszülnek bennem. Mindazok, akik önérdekből a nemzet érdekei ellenében tettek vagy léptek, a pohár vizet nem érdemlik meg, nemhogy a kimagasló juttatást. Nemcsak az ún. „nagy halakra”, a magasabb állami és párt-tisztségviselőkre gondolok, de mindazokra, kik jó érzékkel ráhasaltak a langyos áramlatokra, pontosan tudták, hol a „melegedő”, miközben a tisztességes dolgozó embert – akár átvitt, akár közvetlen értelemben – hidegre tették.

S bizony mind a mai napig közöttünk élnek az olyanok is, kik jóllehet nem „büszkélkedhetnek” semmilyen pótjavadalmat biztosító kitüntetéssel, ám a réges-régi összeköttetéseiknek köszönhetően, ott dekkolnak a jó nyugdíj mellé folyósított jó mellékjövedelemért a legkülönbözőbb vállalatok, intézmények, szervezetek szélárnyékos szegleteiben.

Égbekiáltó igazságtalanságnak tartom, hogy olyanok (is) élvezik a régiek vendéglátását az új rendszeren belül, kiknek asztalánál mindenki, ki korábban nem azonosult nyomban vagy később a parancsszóval, nemkívánatos személynek nyilváníttatott.

Látom, hallom, tapasztalom, hogy a rendszerváltás szellőcskéin nem kevesen vigyorogva ejtőernyőznek át. A „legjobb elvtársak” lettek hirtelenében a „legjobb szakemberek”, minek következtében a munkahelyek légköre tán rosszabb a voltnál, mivel kisstílű emberek kicsiny kezében még a régi és hangsúlyozom rossz (!) ellenőrzéstől független hatalmak összpontosulnak! Míg az egykori nexusok nem szabdaltatnak szét, a rendszerváltás demokráciája nem tud begyűrűzni a munkahelyek légkörébe.

S hogy ez miként kapcsolódik a bevezetőben felvetett kérdéskörhöz? Nos, kérem szépen, míg egy helyütt a fiatalabbakat leépítik, esetleg korkedvezményes nyugdíjba küldik, az összlétszám változatlan vagy alig változik, esetleg csak annyiban, hogy a mellékállást betöltőket nem kötelező bejelenteni a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságnál. A volt apparátus vagy más cég(ek) (még mindig életerős) nyugdíjasai maradnak; munkát sem igen várnak tőlük, legföljebb a havi jövedelmükért fáradnak a pénztárhoz egy hónapban egyszer. Nincs társadalom, nem is lesz, mely a teljes egyenlőséget megvalósítaná. A társadalom nem is ezt óhajtja. Úgy gondolom, az igaz hősöknek továbbra is szó nélkül meg lehet szavazni azt a bizonyos per fő 35 forintot. De nem az utóvédharcosoknak, még kevésbé a szájhősöknek!!!

Bp., 1990. július 7.

Üdvözli

Pless Zsuzsa
Bp. III., Harrer P. u. 16. 1033

Azonnal?

Július 7-i számukban újból felvetik a kitüntetésekkel járó „különleges juttatásokat”, nem téve különbséget – a művészek és olimpikonok (?) kivételével – a kitüntetés alapjául szolgáló „érdemek” között. Úgy vélem, ez így kissé sommás. Annak előrebocsátásával, hogy amikor a fasizmus tébolya ellen felvettük a fegyveres harcot, ezt nem azért tettük, hogy valamiféle anyagi elismerésben részesüljünk. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy az Európához tartozás részét képezi a fasizmus elleni harc jogosságának elismerése. A cikk listájában szereplő „partizánok” 1312 fő, akik átlagosan 1594 forint nyugdíj-kiegészítésben részesülnek, többségükben fegyverrel harcoltak a fasizmus ellen, és köztük sokakat részben emiatt is hátrányos megkülönböztetés ért. Mint pl. Sárközi Zoltán nyugalmazott főlevéltáros bajtársamat, aki 1944 őszétől közkatonaként vett részt a Görgey Artúr Partizánzászlóalj harcaiban (HVG, 1990. febr. 17.), mert hozzá akart járulni az ország szenvedéseinek, pusztulásának mérsékléséhez, a Szálasi-féle rémuralom bukásához, a háború megrövidítéséhez. E zászlóalj tagjainak egy része hadifogságba került, akiket pedig 1945-ben felvettek a Magyar Partizánszövetség tagjai sorába, onnét 1951-ben ki is zárták. Néhányan 1956 után visszakerültek. Sárközi Zoltánt politikai okokból többször az utcára tették, így semmi kivetnivalót nem látok abban, ha 64 éves korában, mikor nyugdíjba ment, elfogadta a „horribilis” összegű nyugdíj-kiegészítést. Véleményem szerint nem a „pártérdem” kategóriájába tartozik az antifasiszta harc, akárha valaki a Budai Önkéntes Ezredben, a Táncsics zászlóaljban, a SZIR csoportban vagy külföldön harcolt. A magam „európai” példájáról csak annyit, hogy Franciaországban majd egy évig harcoltam fegyveresen egy városi gerillacsoportban, ahová a Magyar Függetlenségi Mozgalom küldött. Franciaországban ezt a tevékenységemet teljes mértékben elismerték, elsősorban erkölcsileg, de szimbolikusan anyagilag is. A francia honvédelmi miniszter „Az ellenállás önkéntes harcosának keresztje 1938–1945” kitüntetést adományozta részemre, majd Villeurbanne város – ahol egységünk a megszállók elleni felkelést vezette – díszpolgári oklevelével tüntettek ki. 65 éves korom óta a francia kincstár, mint az antifasiszta harc volt hadviseltjének évi 2100 francia frank nyugdíj-kiegészítést utalványoz, mely összegében ott ugyan jelentéktelen – bár több, mint a hazai 1300 forint lenne –, de szintén az elismerés kifejezése kíván lenni. (Mellesleg a kincstár ezt az összeget az éves inflációs rátával korrigálja.)

A fasizmus igája alól – az iga még érvényes! – felszabadult európai országokban az antifasiszta harc résztvevőit több-kevesebb elismerésben részesítették és részesítik. Ez nálunk sem volt másként. 1946-ban alapították a Magyar Szabadság Érdemrendet, érvnek ezüst fokozatával tüntetett ki 1946. máj. 10-én (figyelem! 1947. dec. 31. előtt!) „a magyar szabadság fegyveres kivívásában szerzett érdemek elismeréséül” Nagy Ferenc, a Magyar Köztársaság kisgazdapárti miniszterelnöke. Nem hinném, hogy ezen bármi szégyellnivaló lenne. Ezt a kitüntetést kapta két, Lyonban 1944-ben agyonlőtt bajtársunk, Goldberger István és Weisz Tibor is. Sírjukat a franciák évente megkoszorúzzák. Úgy vélem, nem hiába haltak meg. Nem voltam mártír, de franciaországi tevékenységem miatt 1951-ben elbocsátottak, majd 1956-os Forradalmi Bizottsági Tagságom, november 4-e utáni állásfoglalásom miatt „jutalmaztak” hasonlóan, és azért, mert nem kívántam belépni az MSZMP-be. Mindezt csak azért írom, mert a „partizánok” gyűjtőskatulyában ilyenek is akadnak. És minden skatulyázás veszélyes.

Bp. 1990. július 10.

dr. Bóc Imre közgazda

• Visszabeszélő