Szijj Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Előzmények: Aranka férjének csontjai a szekrény tetejéről a fejemre estek – Temető, ebédidő – Az évszám hiányzó vége – Hol a hulla? – Üzenet Svájcból – Értékes nyeremények

Felcsapom az ajtót, mert nem vagyok én egy kopogtatóbogár, hogy mindenhol kopogjak, amikor már három ajtón kopogtam, és mindháromszor hiába, és hazajáró lélek se vagyok, hogy mindenkinek a házassági esélyeitől a totótippekig mindent becsületesen lekopogjak, miszerint egy koppantás értelemszerűen egyes, két koppantás kettes, három koppantás iksz, és mindez tizenhárom plusz egyszer, vagy most már eredményre is lehet tippelni, az egy gólzápornál micsoda munka lenne.

Már háromszor kopogtam, bejárati ajtón, következő ajtón, de semmi válasz, csak egy homályos folyosóra jutottam, ahol a falon bekeretezett fényképek lógnak, nézem közelebbről, híres temetések, Rákóczi, Kossuth, Horthy, a nemzet lerója kegyeletét, aztán egy katedrálüveges ajtó, felirattal, hogy kérjük, ne kopogjanak, na, gondolom, akkor ott várnak engem, elém sietnek, részvétet nyilvánítanak, kérdezik, miben segíthetnek ebben a nehéz órában, ne izgassam magam, ne csináljak jelenetet, ne essek össze ott nekik, majd ők a vállukra veszik a terhet, halkan kopogok, benyitok, de senki, csak ásók, kapák, talicskák az íróasztaloknak döntve, és az egyik sarokban korhadozó fakeresztek, elszáradt koszorúk, használt fém virágtartók. Gyorsan kifordulok, és a következő ajtót kopogtatás nélkül felcsapom, mert mi lehet ott, használt koporsók, urnák, szarkofágok, rosszabbik esetben csontvázak, múmiák, de engem már nem érhet meglepetés.

A három úriember, kifogástalan munkásruhában, éppen pakolja el a kártyát, rakja le az asztal alá a sörösüvegeket, és vesz a kezébe valamit, ki egy papírlapot, ki egy ceruzát, ki pedig egy derékszögű vonalzót, amit hamarjában fel tud kapni az asztalról, de amikor látja, hogy csak én vagyok, megkönnyebbülve leteszi, és látom, hogy azon nyomban nyúlna mindegyik a sörösüvegéért, hogy igyon valamit a nagy ijedtségre, mintha én már csak így ránézésre se lehetnék valami cégvezető vagy új főnök, aki jöttem bejelenteni, hogy ezután minden másképpen lesz, munkaidőben nem lesz helye a sörözésnek, kártyázásnak, érkezéskor, távozáskor blokkolás, ebédszünet negyed óra, mert azt a központilag megrendelt egytálételt tíz perc alatt is meg lehet enni, és akkor még egy cigarettát is elszívhatnak, és ha éppen nincs halott, bár arról én gondoskodni fogok, mert nekem mindenhol vannak kapcsolataim, kórházakban, mentősöknél, hadseregben, ahol mindig lehet számítani egy-egy fegyvertisztogatásra, de ha véletlenül akadozna a szállítás, akkor is itt nekem folyamatos sürgés-forgás legyen, ha mást nem, szerszámokat megtisztogatni, leápolni, beolajozni, falakat lemeszelni, fényképeket leporolni. De jó, rendben, ne nézzenek ki belőlem üzletembert, mert mindenki mást néz ki belőlem, de akkor is jöhetnék a szakszervezettől, gyászipari dolgozóktól, hogy hogyan áll itt a szervezettség, a bérharc és az újsütetű kizsákmányolás, van-e valami panasz, vagy esetleg hirdessünk általános sztrájkot, sőt, munkalassítást, aminek során szigorúan betartjuk és betartatjuk az összes létező munkaköri leírást és egyéb szabályt, Isten minket úgy segéljen, például adu ász mindent visz, de úgy látom, ebben a tekintetben ezek itt már az öntudatnak nagyon magas fokán állnak.

Ja, elnézést, fékezem meg az ajtót, neki ne nyitódjon teljes erővel a falnak, nem tudom, jó helyen járok-e, mert volna egy problémám, de úgy látom, hogy nem, akkor bocsánat, folytassák csak, próbálom meg a fékezés lendületével, nagy ívben magamra csukni az ajtót, hogy aztán rögtön rohanni kezdjek, és meg se álljak a legkülső kijáratig, és inkább ázzak bőrig a tomboló viharban, égszakadásban, földindulásban, mint hogy én itt, ahol első pillantásra látni, és már azelőtt is sejthettem volna, hogy semmi keresnivalóm, szóba elegyedjek, magyarázkodjak, kitaláljak valamit, megindokoljam a létezésemet, ami nem tartozik senki másra, főleg nem kártyázókra, a véletlennek, a szerencsének és a sors forgandóságának ezekre a megszállottjaira.

Az iroda, ha netán azt keresném, elköltözött, segít ki lányos zavaromban a szemben ülő, nagydarab úriember, már egy éve. Másfél, pontosít az ablak felől a másik, kisebb termetű, de bajuszos úriember, miközben a harmadik, a kopaszodó, aki eredetileg nekem háttal ült, a sörösüvegét emeli ki az asztal alól, hogy maga előtt készenlétbe helyezze, aztán pedig félig felém forduljon, hogy azért neki is lehetősége legyen pontosítani valamit a számomra, ha arra kerül a sor. Van annak már másfél éve is, fejti ki gyorsan a bajuszos, mert emlékezzenek csak a többiek, hogy tavaly februárban költöztek el valakik, gondolom, maga az iroda, illetve tetszőleges számú irodai alkalmazott, amikor azok a nagy hidegek voltak. Hát lehet, hogy nagy hidegek voltak, mondja a nagydarab, mielőtt még én köszönni tudnám az információt, mert arra ő is jól emlékszik, de akkor még csak beszéltek róla, hogy lesz a költözés, ha elkészül az új épület, aztán először a burkolás miatt késett az átadás, később a gépészet miatt, vagy mit tudja ő, de valami miatt egyre csak halasztódott az is, mert mostanában mindennel így van, hogy minél előbb megcsinálni, és amikor költöznének, akkor derül ki, hogy ez is rosszul van megcsinálva, meg az is, és már olyan is volt, hogy az egészet le kellett bontani, úgyhogy ezeknél is már augusztus volt, amikor végre az lett mondva, hogy na most tényleg. Mert a növényfesztivál miatt, a nemzetközi, magyarázza a kopaszodó, oldalról bele a szemembe, mintha én vetettem volna fel a témát, amiatt most mindent rohammunkában építenek, aztán persze, hogy nem tudnak mindenre odafigyelni rendesen. Az igaz, teszi le a sörösüveget a bajuszos, mert időközben ivott egyet a nagy izgalomra, ami a pontos tájékoztatással jár, de lebontani, azt dehogy kellett, csak az alapokat kellett utólag megerősíteni olyan speciális, fúrásos módszerrel, amikor sűrített betont fecskendeznek be. Ki beszél itt lebontásról, teszi fel a kérdést a nagydarab, félig a bajuszosnak, félig nekem, nehogy én is tévedésben maradjak, lebontani mást kellett, nem az új irodát, hanem a lóversenypálya nézőterét, pedig azt is most építették fel a régi helyébe, mert állítólag ott lesz a megnyitóünnepség, vagy talán azt akarja a bajuszos, hogy a Népstadion gyepszőnyegét szántsák fel, és oda ültessék el a világ minden részéből érkezett növényeket? És eme költői kérdés után a nagydarab, mivel biztosra veheti, hogy nem érkezik ellentmondás, a maga részéről szintén meghúzza a sörösüveget. Az biztos, hogy temetés, mondja a kopaszodó, és csak az engem fürkésző tekintetéből jövök rá, hogy a temetés szó már nekem szóló kérdés volt, amit távozás előtt még illene röviden megválaszolnom.

Ja, hogy igen, nyitom meg kissé jobban az ajtót, és teszek egy lépést beljebb, mintha lenne erre vonatkozóan valami ősi magyar népszokás, hogy küszöbön állva nem szabad beszélni, főleg halálról, illetve, pontosítok most kivételesen én, nem is kimondottan temetés, hanem csak van nekem egy ismerősöm, és megkért, hogy ha már erre járok, kérdezzem meg, ugyanis felmerült, hogy esetleg kiköltözne az unokájához külföldre, akinek Svájcban van ügyvédi irodája, hagyatéki ügyek, örökösödés, mármint nem neki, hanem a férjének, az unokájának a férjének, mert nem tudom, mit mondtam, vagy mondtam-e, hogy lányunoka, illetve most már asszony, ugyanis a fia Svédországba ment ki annak idején, és ez az egy lánya volt neki, de már meghalt, mármint a fia ennek az ismerősömnek, aki különben egy stockholmi alkoholmentes vagy toplessbárban volt szaxofonos, mármint a fia, nem az ismerősöm, de ez most mindegy, hanem hogy jó, rendben, de egy feltétele van neki, hogy a férjét is vinné magával, mármint az ismerősömnek, hogy neki a férjét, aki ezelőtt sok-sok évvel már meghalt, de ő a mai napig is mindennap kijár a sírhoz, öntözi, kapálja, mert miért, hát nincs olyan, hogy halálon túl is tartó hűség, szerelem mind a vérpadig, na ugye, csak épp ez az, hogy mostanában valami baj van neki a lábával, mondom nagy általánosságban, mert miért kezdjek el itt ezeknek bárkiről is, Aranka vagy bármilyen nevűről konkrétan mesélni, hogy mi van neki a csontjaival, aminek folytán nem tud személyesen érdeklődni, hát nem vagyok én arra felhatalmazva, hogy bárkinek az egészségi állapotáról, vérnyomásáról és egyéb leleteiről érzékeny adatokat szolgáltassak ki ismeretleneknek, elégedjenek meg ennyivel, és már itt se vagyok.

Akkor exhumálás, bólintja rutinos együttérzéssel a nagydarab, az most szünetel, de azért csak kérdezzem meg, mert lehet, hogy külföldire való tekintettel mégis el lehet valahogy intézni, főleg ha, mint mondom, hogy valami politikus volt az illető. Megmondták, hogy nincs kivételezés, teszi le a sörösüveget a bajuszos, akinek a nagydarab segítőkészsége révén az ölébe hullt a kedvező alkalom, hogy megint pontosíthat, legfeljebb törvényszéki határozattal, ha mondjuk alapos gyanú merül fel, hogy nem természetes halállal halt meg az illető, mert volt már ilyen eset, nem is egy, hogy eltemették, és később jött egy névtelen levél, hogy rézgáliccal megmérgezték, mert az olyan, hogy évek múlva is ki lehet mutatni a csontokból, viszont ha fojtogatásról van szó, akkor sietni kell, mert akkor csak a külsérelmi nyomokat lehet vizsgálni, vagy ha párnával csinálták, álmában, amire szintén volt példa nemrég, akkor még azok sincsenek, és hiába volt az egész, rögtön temethetik is viszsza. Na mert a növényfesztivál miatt van az is, mondja a kopaszodó, még mindig félig felém fordulva, kellő udvariassággal, és csak alig észrevehető fészkelődéssel jelzi a nagydarab felé, hogy ő tulajdonképpen annak a gondolatmenetét folytatja, függetlenül a bajuszostól, amiatt van, hogy azt mondják, hogy a temető összképét erre való tekintettel nem szabad megbolygatni, tehát beültetett sírokat felásni vagy fedőlapokat elmozdítani. De az nem azért van, veti közbe a bajuszos, és szinte kibukik a száján a sör, ahogy elkapja onnan az üveget, hanem mert a sírásók is területrendezésre vannak vezényelve, gereblyézik egész nap az utakat, festik a táblákat, és még arról is szó van, hogy az egész kerítést lefesteni, de ő azt nem hiszi, mert arra úgy sincs pénz, pedig ráférne. Hát aztán a területrendezés is mi miatt van, csattan fel a kopaszodó, az asztal közepére dobva a derékszögű vonalzót, amit eddig szórakozottan a kezében forgatott, és egy pillanatra még oda is fordul a bajuszoshoz, hát mit gondol, mármint a bajuszos, hogy az nem a növényfesztivál miatt van, gondoljon már bele azzal a kevés eszével, ami van neki. De ha meg tudnám mondani, fordul hozzám békítőleg a nagydarab, mintha csak én provokáltam volna ki ezt az áldatlan vitát, ezt a széthúzást, magyar átkot, én, a puszta megjelenésemmel vagy az információk bűnös visszatartásával, amit most úgy tehetek jóvá, hogy ha meg tudnám mondani, hogy melyik parcellában nyugszik ez a rokonom, vagy talán ha jól értette, akkor nem is rokonom, hanem ő nem is tudja, kinek a megbízásából járok el, esetleg ellenszolgáltatás fejében, mindenesetre közöljem vele, és ők meg tudják mondani, hogy ott éppen hogyan állnak a kertészeti munkákkal, mert ha netán még el se kezdték volna, akkor megvan a remény, a halvány, hogy valamit okkal-móddal lehet tenni, bár az nem rajtuk múlik, őket én hiába is környékezném meg valamivel.

Ja nem, én most ennyire nem merülnék bele, mozdítom meg az ajtót, aminek még egyre fogom a kilincsét, mintha holmi tréfás kedvű temetői dolgozók csirizzel kenték volna be, vagy nagyfeszültségű áramot vezettek volna bele, mert még nem is annyira biztos a dolog, még gondolkodik rajta ez a közeli ismerősöm, hogy Svájcba, hát mi van ott, csak hegyek vannak, és azt mondja, hogy őneki az Alpoknak vadregényes tája, azt ő talán csodálja, ámde nem szereti, hiába, hogy ott milyen magasan van az életszínvonal, de meg a nyelvet se, hogy beszél ugyan valamicskét, nem adják el, de annyira mégse, és akkor hogyan barátkozzon ott barátnőkkel, vagy hogyan menjen el egy színházba, Tell Vilmosra, Stüszi vadászra, bár az opera nyelve, mint tudjuk, az nemzetközi, de nem is ez a legfőbb problémája, teszem hozzá, mert félek, hogy az operával egy kissé elvetettem a sulykot, hanem hogy van neki egy szép műgyűjteménye, és akkor azt hogyan, mert magával nem viheti, ki se engednék egyiket-másikat, olyan védett festmények is vannak közöttük, például Ásító tanonc, Pihenő parasztok, ha azokat meglátnák nála a határon, azon nyomban elkoboznák őket, vagy akkor most adja el az egészet, potom áron, fillérekért, esetleg ajándékozza neki az államnak ingyen, hogy azok meg kiselejtezzék a nagy részét, hát az neki olyan lenne, mintha a kezét vágnák le, annyira a szívéhez nőttek. Úgyhogy köszönöm szépen, rekesztem be most már végleg a meddő tárgyalást, majd ha úgy alakul, akkor jelentkezem, vagy megkeresem az irodát, biztosan itt van valahol a közelben, csúszik ki a számon, talán mert tudat alatt mégis megsajnáltam őket, hogy itt ülnek egész nap, isznak, kártyáznak, és nincs senki, akihez egy emberi szót szólhatnának azon kívül, hogy ilyen bemondás, olyan bemondás, terített betli, vagy akit útbaigazíthatnának az élet rengetegében és a halál birodalmában.

Persze, könnyen megtalálom, igazít útba a nagydarab, csak kimegyek itt a kapun, és meglátom, egy új épület, bár ott se tudnak nekem mást mondani, sőt még ennél is kevesebbet, hiába ígérgetek én azoknak is bármit, mert ő nem tudja, hogy ilyen kép vagy olyan kép, az mennyit ér, lehet, hogy sokat, csak viszont ha, mint mondom, hogy tiltott vagy körözés alatt áll, akkor ő gondolja, hogy az áránál jóval kevesebbet, de ha még ajándékozzák is, akkor is könnyen előfordulhat, hogy bajt hoz az illetőre, tehát ő azért akarta kérdezni, hogy melyik parcellában, mert azt az irodában nem is tudhatják, hogy melyikben hogyan állnak éppen a munkálatokkal, hogy ha hajlandóak volnának is valami miatt, amire kevés az esély, de akkor hogy egyáltalán lehet-e, mert ha már annyira előre vannak haladva, akkor ugye nem lehet, hiába minden. Na mert azzal is egy külső cég van megbízva, mondja a bajuszos, aki közben szaporán kortyolgatott, gyűjtve az erőt a következő adandó pontosításra, hogy kertészeti rendezés, mert azok állítólag gyorsabban elkészülnek vele, határidőre, meg látványterv, fellobogózás, amikor egy temetőn mit kell fellobogózni, az nem egy Erzsébet híd, hogy minden lehetséges alkalommal fellobogózzák, ha jön egy delegáció vagy afrikai államtitkár, aztán máris telerakják zászlókkal, nemzeti, budapesti, vendégország, eu, minden. Mert az is e miatt a növényfesztivál miatt van, tájékoztat újfent a kopaszodó, aki nem tudván dönteni köztem és az asztalon árválkodó sörösüvege között, hol arra, hol pedig rám vet lapos pillantást, náluk is megmondták a házban, hogy az ablakokban virág legyen, a házon meg zászló, amennyi csak van. Fellobogózni nem a temetőt fogják, utasítja helyre emelt hangon a nagydarab a bajuszost, hát jól is néznének ki, egy temető fellobogózva, teljesen elment az esze a bajuszosnak, hanem az irodaépületet, de azt is csak fekete zászlókkal, és esetleg arról van szó, hogy arany szegéllyel, meg hogy oda is, a bejárathoz két oldalt kandelábereket felállítani, amiben éjjel-nappal égni fog a láng, a lépcsőre meg fekete szőnyeget, a homlokzatra fekete posztót, mert arra persze van pénz, meg külső cégre, kertészeti és parképítőre, de hogy nekik túlórát fizessenek, arra nincs, akkor inkább ezen gondolkodjon el a bajuszos, ne pedig itt összevissza fellobogózásról beszéljen. Legjobb, ha az Irénkét keresem, veszi át hallgatólagosan a békebíró szerepét ezúttal a kopaszodó, továbbra is megtartóztatva magát az ügy érdekében a sörétől, mert az egy régi törzsgárdatag, az még ismeri a temetőt, az minden egyes sírt név szerint tudott, nem úgy, mint a többiek, akiket mind az utóbbi években vettek fel, és halvány fogalmuk sincs, hogy mit hogyan, vagy mi hol van, egész nap csak ülnek az irodában, és ki se teszik ide a lábukat, azok talán meg se tudják különböztetni a krizantémot a bazsarózsától. Jól mondja a kopaszodó, hogy az Irénkét, bólogat a nagydarab, mert az tényleg olyan, hogy szinte mond neki valaki egy nevet, és már vágja is rá, hogy melyik parcellában hol, hogy mikor jár le, van-e hozzátartozó, vagy hogy duplasír, oda jön-e még valaki, mert akkor mást kell ültetni, ugye, évelő vagy nem évelő, sőt, talán hogy várhatóan mikor, mert nekik az se mindegy, figyelembe véve a rendszeresen ismétlődő halálozási hullámokat, vagy van olyan, hogy rendkívüli, de kiszámítható, viszont ha most az exhumálásra tekintettel akarok megtudni valamit, hogy a szüneteltetés miatt, de esetleg hatósági engedéllyel, idegenkezűség vagy, mint mondom, hogy nemzetközi kiadatás végett lehet-e csinálni valamit, akkor mégis jobb, ha a főnököt keresem, a Lobánci nevűt, de azt ilyenkor a kocsmában találom meg legnagyobb eséllyel, közvetlenül az iroda épülete mellett, nem fogom eltéveszteni. Hát az biztos, gyökereztet meg a tekintetével a kopaszodó, pedig én már éppen nagy hálálkodások közepette köszönni akartam ezt a végső útbaigazítást, magamban ugyanakkor szent esküvéssel megfogadva, hogy ezek után sem gyászosan feldíszített irodának, sem búfelejtő kocsmának ezen a környéken feléje se nézek, mert nekem elég az, sőt, testvérek között is emberfeletti teljesítménynek számít, hogy viharban, szakadó esőben és netalán engem követő, hátamat verdeső tekintetek elől bejöttem ide, az első utamba kerülő fedett helyre, és türelmesen végighallgattam ezt a három úriembert, vállalva azt is, hogy ezek engem teljesen hülyének, elmebetegnek, sőt tájékozatlannak néznek, amiért bizonyos rendkívüli temetői intézkedésekről nem szereztem kellő időben tudomást, amikor pedig ők azokról mind a hárman már régen értesültek, és akkor az ilyen, mármint én, aki nem tartozik a jólértesültek közé, tehát hozzájuk, hármukhoz, az meg se érdemli, hogy egy korty sörrel megkínálják, miközben ők mindenféle szégyenérzettől megszabadulva a szemem láttára vedelnek, mintha csak a sivatagban lennénk eltévedve, és arról lenne szó, hogy ki éli túl, élethalálharc, nincs könyörület. Tehát az biztos, hipnotizálja belém a kopaszodó, hogy most a növényfesztivál miatt megint több lesz az elhalálozás, mert már régen megfigyelték, hogy ha bármi ilyesmi van, nagyobb esemény, amitől megbolydul az egész város, esetleg nemzetközi, attól még nagyobb valószínűséggel megugrik a szívinfarktusok és agyvérzések száma. Az nem attól van, keresi megint a kákán a csomót a bajuszos, aki időközben, ki tudja, honnan, újabb sörösüveget vett elő, ki tudja, mivel, kinyitotta, és már az első kortyokon is túl van, hanem hogy az ilyeneket mindig nyár közepén, a legnagyobb hőségben rendezik, a turisták miatt, mint például ott volt tavalyelőtt a szabadtéri szakácsvilágtalálkozó, amikor a Margitsziget felét leégették, és hőgutát kaptak az emberek. Hát aztán a bajuszos szerint a hószobrász-világbajnokság mikor volt, kel ki magából egy helyreigazítás erejéig a kopaszodó, amikor teherautókkal hordták a havat az osztrákoktól, mert itt éppen nem esett, a műhó meg nem volt jó egyeseknek, merthogy annak más a tapadása, hiszen azután is alig győzték a munkát a sírásók, volt, hogy le se ástak a fagyott földben a szabványos mélységig, a rokonság meg jött reklamálni, az erőszakosabbjának még árkedvezményt is kellett adni, hát emlékezzen csak a bajuszos. És ezen a ponton már a kopaszodó sem bírja tovább, talán leginkább azon feldühödve, hogyan nem lehet emlékezni idegenek előtt olyasmire, hogy figyelmen kívül lett hagyva a szabványos mélység, széles mozdulattal elmarkolja az asztalról az üveget, és fejét hátradöntve nagyokat nyel a söréből, szinte látom, mintha orvosi üvegember lenne, vagy a magyar sörfogyasztás állatorvosi lova, ahogy folyik le a gyöngyöző nedű a torkán és a nyelőcsövén, bele a hasába, ahol kiválasztódnak belőle az értékes ásványi anyagok, a nyomelemek és a vitaminok, az alkoholtartalom pedig gőz formájában megy vissza rögtön az agyba, ahonnan az egész folyamatot beindító parancs jött a mikroszkopikus nagyságú idegsejtek közvetítésével, hogy most aztán pedig igyál, ne törődj semmivel, egyszer élünk, hejehuja. Na, elég az hozzá, tér ekkor jobb belátásra a nagydarab, és bocsát végképp utamra még egy utolsó intelemmel, hogy a Lobánci nevűt keressem, és ha már beszélek vele, mondjam meg neki, hogy sürgősen szóljon, illetve üzenjen ide, hogy a tujából melyik kell neki, a csobánkai-e vagy a teplicei, az már tudni fogja, miről van szó, néz rá szigorúan a bajuszosra, aki éppen pontosítani készül valamit, nyilván a tujákkal kapcsolatban, vagy Csobánkával, Teplicével, esetleg Lobáncival vagy a dísznövények feketekereskedelmével, áfamegkerüléssel, adósok börtönével, merthogy, veszi mindjárt elejét az effajta szándékoknak a nagydarab, az is nemrég vett nyaralót Kisorosziban, hatalmas kerttel, és most ne kérdezze senki, hogy miből, meg mekkora nettó fizetésből ilyen hirtelen, mert az nem tartozik ránk, ha értem, ugye, a dolgot.

Hogyne érteném, szögezem le gyorsan, mert a szabadulásom érdekében most már akár az államháztartási deficit megsokszorozódásával is néma cinkosságot vállalnék, sőt, nekem most már az is mindegy lenne, ha ennek következtében mindenkire, a csecsemőket is beleértve, rendkívüli tujaadót vetnének ki egy megszorító vagy más néven fellendítési csomag keretében, vagy mindenkinek kötelezően tujakötvényt kellene jegyeznie, és hallgatólagosan el lenne várva, hogy nemcsak egyet-kettőt, hanem hármat-négyet is, nagycsaládosoknak pedig, akik potenciálisan a legtöbb tuját veszik számla nélkül, ötöt-hatot, ez engem mind nem érdekel, mert a magam részéről valami mentességet biztosan ki lehetne csikarni egy szépen megfogalmazott, cirkalmas kérvénnyel vagy beadvánnyal, érdemekre, illetve sorscsapásokra hivatkozva, kormányfőtanácsos baráton keresztül, ha van, ha meg nincs, akkor fizessenek mások, én itten meddő hallgatóságként, kilincshez láncolt fogolyként és szomjazó huszárként előre megbűnhődtem legalább három jövendő költségvetési évet, és hogy utána mi lesz, majd meglátjuk, de most el innen. Értem, hogyne, veszem a fájdalmas búcsút, csak futó pillantást vetve a kopaszodó sörösüvegére, amint fenékig kiürülve nagyot koppan az asztalon, feltétlenül mondom neki, mert gondolom, hogy nagy különbség van a kettő között, ég és föld a különbség, ezt nekem nem kell magyarázni, hanem ha úgy alakul, akkor majd jelentkezem, rábeszélem ezt az ismerősömet, biztos, hogy érdeklik a tuják is, meg nem tudom, lucfenyő nem jöhet-e szóba, vagy akkor inkább kaliforniai vörösfenyő, abból szerintem talán egy vagonnal is vevő lenne rá, mindenesetre megkérdezem, és még hallanak felőlem, viszlát, mondom, és válaszra se várva, örömkitörésre, ujjongásra, kezem szorongatására, hintóm elől lovak kifogására, kifordulok, és rájuk csukom az ajtót.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges