Ambrus Judit

Nyomtatóbarát változat

16. rész. Isten a fogorvosi székben

Az előző rész tartalmából: Zeusz összeveszett Hérával, s sértett férfidühében Alkménéhez sietett, akivel három teljes napon át csorgatták mézzelszép perceiket, ezalatt némi sötétség borult a Földre, hogy miért, ezt fedje homály, Boreasz bele akart pökni a mezaliansz levesébe, de próbálkozása sikertelen volt. Isten mindez idő alatt egy tóparton üldögélt Lillájával, s néki dalolgatva próbálta elmagyarázni, a magyar prózába mit hozott, s mit vitt onnan el Esterházy Péter.

16. rész. Isten a fogorvosi székben

Isten ült fogorvosi székében, s várta szeretett fogorvosát – a Teremtő, mint látjuk, nagy gondot fordított az egészségmegőrzésre, úgy az évfélenként esedékes felülvizsgálatra, mint a legnagyobb elővigyázatossága ellenére is olykor előforduló praktikus beavatkozásokra. Az Úr nézegette az apró, sokakban rémületet keltő fúrófejeket, s azon gondolkodott, milyen feladatot tudna legalábbis fejben, a fejében elvégezni, míg kissé szorongva várakoznia kell. Mert nehogy azt higygyük, a Mindenható tétlenségben töltötte volna napjait, napról napra súlyos munka várta, reggel leült isteni íróasztalához, s megpróbálta megválaszolni a neki írott, sőt, olykor nekiszegezett leveleket. Hogy miért van áradás Brazíliában, miért pusztít pestis Panamában, miért szakadnak a pártok, mint a túlhordott szoknyák, miért van túl sok tavaszi kikerics, s hogy hogy hagyhatta, hogy Őzike és Sharon Stone liezonja ilyen csúfos véget érjen. Isten egész munkanapját isteni íróasztala mellett töltötte, s szorgalmasan válaszolgatott a kérdésekre. A kérdéseket az Isteni Tanács egyes tagjai tették fel neki, vagy olykor az egész tanács egységesen küldte el leiratát. Néha untatta ez a munka, néha élvezte. S mit ne mondjunk, nem lehet csodálkoznunk, hahogy ilyen munkás napok után szegény Úrnak egy fia perce nem maradt újabb dolgok létrehozására, így a további teremtéseket inkább tudós és alkotó teremtményeire kellett bíznia. De igaz, ami igaz, Isten sokszor büszkén nézegette teremtményei teremtéseit, bár persze az Istenek Tanácsa sokat zargatta főképp az irodalom elszemtelenedése miatt, állandóan kérdésekkel zaklatták, miért engedi, hogy blaszfém szavak hagyják el írói száját, miért hagyja, hogy szerzői folyvást becsméreljék a teremtés menetét. Isten olykor humoránál volt, s mivel sokszor volt lelkiismeretfurdalása tájfunok és bórák miatt, sokszor pukkasztották őt is a polgárháborúk, tiszta kikapcsolódás volt számára, ha szerzőit kellett megvédenie az Isteni Tanács támadásai elől, s úgy gondolta, most, a fogorvosi székben is a szekularizáció híveinek épp nem nevezhető Isteni Tanács egyik irodalmi leiratával fog foglalkozni, s megpróbálja megválaszolni nekik, mifenének engedte A fagyott kutya lába című Parti Nagy Lajos-mű megírását.

Tisztelt Isteni Tanács!, így fogja kezdeni, így szólítja majd hűséges, ám konokul válaszra váró tanácsnokait, hogy Parti Nagy teremtményemet nem sújtottam a könyve megírása alatt, illetve helyett mumpsszal, kanyaróval, farkasvaksággal, tizenhárom macska örökbefogadásával, vagy Burmába való teleportálással, annak ezer az oka. Az Isteni Tanács beláthatja, hogy Parti Nagy novellisztikájára szükségünk van számos egyéb mellett a humora miatt, a nyelvezete miatt, s a novellák megszerkesztettsége miatt. Ezek későbbi prózaíróknak is tanulságul fognak szolgálni, részben ez indított arra, hogy ne formattáljam T. Szerző cé-jét, amint azt Önök néhányszor leirataikban kérték tőlem.

Igen, ez lesz a kezdés, gondolta Isten, s bár már egyre jobban izgult fogászatilag, mégis tovább gondolkodott a problémán, sőt, kedvenc jegyzetfüzetét is elővette, s fürgén szántotta a kockáktól terhes lapokat.

Ha Parti Nagy Lajosnak (továbbiakban: PNL) a teremtést bíráló irányultságát vesszük, természetesen értem az Isteni Tanács (továbbiakban: IT) aggodalmát. PNL minden alakjával lesújtó véleményt formál a teremtésről, akármelyik figuráját nézzük, azok vagy töketlen idióták vagy szerencsétlen sorsú lények. Vagy a saját tébolyuk vagy az őket körülvevő világ áldozatjai. Nyakkendőt és vécéhasználatot árulnak. Hiszik és keményen meg is akarják bosszulni, hogy feleségük lelépett egy karácsonyi fenyővel. Vagy máskor testre gyúrnak szakadatlan, s erre büszkék mint életművükre. Vagy a hét asszonyaként reppelik végig a teremtésben elfoglalható idejüket. Vagy permanens komiszkenyérnek gondolják az életet, sőt majomjajgatásnak. Olykor pedig egyetlen, néma zártláncnak képzelik az égboltot.

Ha meg más, ha meg nem csupán a saját szerencsétlen agyafogyottságuk viszi őket a semmi vonatán, akkor pedig ott várja némelyüket valahol Sóhay Frigyes főhadnagy, állambiztonsági fényképész, akinek gonddal és szeretettel exponált fényképe lesz a sorsuk afféle fordulópontja. Máshol meg jő a jó Sóhay, s rücskös holdpofájával végleg elintézi az őszt a tél, mint egy ismerős böllér az eszcájgjával kiműti ebből a cseszkura világból Csora Rozáliát. Cseszkura világ! Ez a jelző persze lehet fájdalmas számunkra, de hát, Istenek, relax! Inkább képzeljük azt a nem’is’oly’rég időt, amikor OTI-szemüvegen át nézték halandóink a teremtett világot.

OTI-szemüveg, lézerfúró – gondolta Isten, s megvizsgálta a zöld pasztillát… csöndesen fújta fel gömbjeit az előkészített pohárban. „Csöndje támad a csöndnek” – idézte fel az Úr, meg még azt, hogy: „Halkan cuppogott a csönd”, aztán folytatta a PNL-en való morfondírozást.

Aztán figyeljük csak, van, hogy a szereplők valamiért (kivételesen) semmiféle szerencsétlenség által nem sújtottak, nincs pamutgombolyag az agyuk helyén, őket az abszurd sújtja, de nemcsak a történet folyásának pőre abszurditása lép színre, hanem valamiféle kevert világ utasai lesznek, ahol egy időben létezik mobil és téesz, Zaporozsec és fodrász-stúdió, úttörők és lefagyott monitor, téesztagavatás és bankkártya-automata.

„A teremtés lehetett ilyen, mikor az Úr leült kicsikét pihenni” – idézte Isten mosolyogva, hiszen hogy is ülhetett volna akár egy percre is pihenni, volt dolog mindig elég, de hát mindenki gondol, amit akar. Aztán folytatta.

Van, hogy két novella ugyanarra a vidékre kalauzol el minket, tessék csak a T. IT-nek megnézni a Hotel Téesziroda és a Bányamosodás című írásokat, mintha valamiféle novella-pár lenne, figyeljék csak meg ezt a mondatot: „Esetleg a vadlibák, meg a keleti, a puppentáli szél, ha simogatja a vasfüvet, miként önnön ritkuló, száraz szőrzetét.” Különös mondat, inkább ember, mint Isten legyen a megmondhatója, hogy mit is jelent, hacsak nem arra szolgál, hogy felhívja társára a figyelmet. Összehúzza a két novellát. Abszurditásával társává teszi a másikát, hiszen szinte teljesen megismétlődik ez a furcsa mondat-szerzet a két, mondjuk nagyjából „egy helyen” játszódó novellában.

De-és-amúgy-viszont a Hotel Téesziroda hiába párja abszurd és elképesztő környezetében a Bányamosodásnak, ha máskülönben más írás szerkezeti testvére is. A kötetben ugyanis az olvasókra öltik komoly, szomorú, drámai vagy abszurd nyelvüket a magukat átfordító, a trükkös, az utolsó mondatukkal az olvasókat megfricskázó és új olvasásra buzdító novellák, nyilallt most Isten fogába tényleg a fájdalom, s ha így vesszük, a Hotel Téesziroda nemcsak a Bányamosodás, de A fagyott kutya lába és a Varádics párja is. Ezek mind annyira meghökkentő novellák, csavarjuk annyira átalakítja az addig olvasottakat, hogy legalább egy újabb olvasásra hívnak, ha nem többre.

De nem, folytatta most már a várakozás feszültségét mindenképp kioltani akaró Isten, mert ha meg azt nézzük, mikor vet be eddig fel nem vonultatott nyelvi apparátust a szerző, akkor A fagyott kutya lába semmiképp nem a Hotel Téesziroda párja, hanem A testaranyozóé és még esetleg ugye a Teufelhúré. Mert a mint’a’mirelit’eb’lába az orvosi nyelvvel operál, A testaranyozó pedig a régi-régi magyarba ojtja a szerzőtől mindig olyannyira vártat, a PNL-i humort. „Mindazonáltal lőn bajom így es elég. Volt, ki arra vett vón reá, hogy busásan megfüzet, hahogy a munkám végeztivel a tractátusunk szerént fejemet elveheti: a családi pinájába eleven kukukk ne maradjak. Ez a milák katonaember bizon vissza-visszajárt, győzködvén folyvást rútolt, nyugtomban erőst háborított.”

Viszont ha a nyelvet nem mint anyagot (vagy legalábbis nem úgy anyagában) nézzük, akkor a szövegek hol filmhalacskákat akarnak kifogatni a szereplőikkel, mint az Angyalesetekben, hol pedig alig bírnak szereplőik a rádióval a gyomrukban, mint a Van baj mindenholban, folytatta Isten, s szeme előtt látta is a levelet, ami már szinte készen áll az Isteni Tanácsnak, már látja is, hogy el fogják fogadni érveit, s az egész istenraj futva rohan majd a kötetet újra olvasni, s ugyan nem járt „a sötét nyelve, e lomha kántor a szája templomában”, hiszen úgyse hallotta volna senki se, de folytatta a jegyzetelést.

Nézzük csak a lélek súlyait. Fájdalmasan, sokszor horrorisztikusan és torokszorítóan erős a lélek lékelésében is PNL, s Isten jegyezgette a sorokat, amik eszébe jutottak: „Mégis, máig is úgy maradt meg benne ez a buta vicc, mint egy vérrög, egy kékre fagyott krumpli. Legalábbis mint valami kényelmetlenség a torokban.” (Halvacsora) „Nagyjából tíz hónapja ennek, s most ott ül a lépcsőn, hatalmas bokszkesztyű fekszik a szíve helyén. (…) De a bánat bokszkesztyűje az lényegében oda maradt sújtva a szívére véglegesen, máshogyan ő ezt nem tudja megfogalmazni.” (A bányamosodás) Vagy ugyanilyen pontosásással lélekelemez, amikor ezt írja: „átlagpohár, átlátszó, feneke van és oldala, és annyi van belőle ezen a földön, mint emberből, ha nem több, csak az ember törékenyebb, átlátszóbb, s némely kezek nyomát nem lehet leöblíteni az oldaláról.” Vagy mikor ezt: „a szuicid indulattól, mely egy rész gőg, más rész kétségbeesés.”

Isten aztán azon gondolkodott, fel tud-e idézni magában olyan mondatokat, amelyekkel teli ez a könyv, s amelyekben végtelenül szomorúra festi PNL a világot, a leírás bánatosságára, hogy arra tudna-e példát mondani: „A partról nézve hosszan ébred a tenger, a mindenség húsos, zöld üvege” – jutott eszébe. Meg az, hogy: „nejlonzsák-fényességű nyár”. S végezetül még lefirkantotta: „Hangtalan, egyetlen émelygés a nyári égbolt. Vagy a téli.”

Aztán arra gondolt Isten, szinte már feledve a rá váró kezelést, hogy ha más nem, PNL humora meg fogja győzni a Tanácsot arról, hogy A fagyott kutya lába ugyan valóban nem sok jót mond a teremtésről magáról, de erőteljes segítségére lesz az embereknek a teremtés elviselésében, a teremtés…, hát az bizony nem feltétlen sikerült fényesre, mélyedt magába Isten, de nem szerette az ilyen gondolatokat, inkább volt hiú, mint belátó, ezért aztán inkább idézni kezdett, a humor ezer fajtáját firkantotta le jegyzetfüzetébe a műből, a szomorú, a bánatos, a megrendítő, a komor, a sírás határán levő humort, mert Isten, ha nem is szerette azt a számtalan rútságot meglátni maga körül, amiket ő hozott a világra, azért a mások szépteremtését észrevette, így hát csak sorban írt le egymásután néhány szomorú humorosat, ahogy eszébe jutott:

„egy szorgos élet minden aranyholmiját belefémöntötte”

„nemhiába adott az ő kicsiny falujuk tizenhét ávóst is a hazának”

„arccal a hivatás felé”

„Kifejezetten időket élünk”

„Tévévetélkedőn nyerte a gyerek, Használd a fejed volt a címe, térdig kóláskupakban kellett nekik versenyt futni, úgy, hogy le ne ejtsék a fejükről a kólásrekeszt.”

„Két nevetséges van az emberben, a porszívózás és a szerelem. Ördögi kör, Mariskám…”

„Mogyorót ettek szabadosságból. Nem számolták.”

„Büdös volt vagy nem, az volt az ifjúság.”

„a fiatalságra gondolni, aki fölfelé megy a lépcsőn, és nem trombocitás”

„Nincs vesztesebb teremtés, mint a nyertes.”

Már kérdés, persze, gondolta Isten, hogy Parti Nagy leér-e igazán ahhoz a mihez’is? S tud-e arról, hogy annak a lassú mijét’is egy hirtelen támadt irodalmi micsoda alatt nyomon követjük? Vajon tud-e erről a magyar Atlantiszról? Vajon érzi-e a magyar nyelv és ritmus keserves szülőfájásait? Összehasonlíthatjuk-e mijét’is egy Bartókéval, Tamási Áronéval, Erdélyi Józsefével? Ez akkor azonnal kiderülne? Ágai a gyökerei? Igen kevés talajra van szüksége, s igen sok égre? Fürödni? Kinyújtózni?

Hát igen, körülbelül ezekről fognék írni az Isteni Tanácsnak, ha végre leülhetek isteni íróasztalomhoz, gondolta Isten, mikor végre belépett várva várt fogorvosa, elővette apró vizsgálótükrét, kocogtatta az isteni fogakat, bal alsó hatos, mondta, majd hozzáfűzte, amúgy meg persze jó, hogy létezik a teremtésnek koronája, de épp rendelt ideje van, hogy legyen a Teremtőnek is.

17. rész. A Bodor Ádám-hadművelet

Az előző rész tartalmából: Zeusz kivételesen nem veszett össze Hérával, Isten fogorvosnál járt, s eközben átgondolta, Parti Nagy Lajosnak új novelláskötetét, A fagyott kutya lábát hogyan fogja védelmezni az Isteni Tanács előtt. Miközben jegyzetelgetett, Németh László gondolatfutamai is eszébe jutottak, de szerencsére ezt senki nem vette észre.

17. rész. A Bodor Ádám-hadművelet

Meggyónjuk vagy beteljesítsük? – kérdezte Isten egy igen kívánatosra sikeredett teremtményétől, mivel minden reggel, még a napi munkája előtt szerette kicsit frivol dolgokkal csendesíteni idegeit, de mert teremtményén a kérdés hallatán jeges rémület lett úrrá, az Úr lehét megérezve szegényke úgy elrohant, mintha medúza marta volna meg, Isten lemondóan legyintett, jól van, kár, hogy nem próbáltad ki, nekem mindegy, nem az én időm véges, de feltétlen gyónjad meg, láttam ám átsuhanni rajtad a bűnös gondolatot!, Isten egy istenit kuncogott ezen, amúgy meg úgyis elég dolgom van, mondta vidáman, leiratot kell írnom számtalan költő, író, festő és muzsikus ügyében, azontúl a BKV-jegyek és a gázár emelésének tárgyában, s még mennyi más ügy!, jobb is, hogy kihagytam a mai napra rendelt frivolitást, mondta bölcsen, s leült íróasztalához, s dologhoz látott.

Tisztelt Isteni Tanács!, kezdte a megírandó levelet, Tisztelt Egybegyűltek!, mert ezek aztán képesek még egybe is gyűlni: a Dragomán-ügyben hozzám intézett levelükre válaszolva a következőket közlöm.

Dragomán Györgynek A fehér király című művében semmi minket’káromlót nem találtam, a könyv minket meg nem sértett, kárt nem okozott. A szerzőnek a könyv megírásához a tehetséget nem „újfent megfontolatlan nagyvonalúságból” adtam, amint azt Önök sértetten felhánytorgatják nekem, hanem nagyon is megfontoltan, a T. Tanács által, ha jól emlékszem, épp 11 612 alkalommal egyeztetett „Bodor Ádám-hadművelet” keretében láttam el a szerzőt íráskészséggel, érzékenységgel, mesélőkedvvel.

Egyébként jelentem, a hadműveletet sikeresen végrehajtottuk, Erdélyt visszafoglaltuk. Veszteség nem volt.

A hadműveletben részt vett többek között: Balla Zsófia, Kányádi Sándor, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, László Noémi, Szabó T. Anna, Szőcs Géza, Visky András, ha valakit kihagytam volna, legyenek kedvesek korrigálni, az én fejem sem káptalan. Mindenki a maga útját járva vett részt a hadmozgásban, eszközeik, útjaik, tehetségük teljességgel különbözik.

A hadművelet célja: mint azt Önök tudják, Erdélynek szóval és nem tettel való, területfoglalás nélküli visszacsatolása volt a Szent Magyar Hazához. (A szívben és a magasban, a nyelvvel és az irodalommal.) E művelet egyik, nagysikerű végrehajtója maga a névadó, Bodor Ádám altábornagy?, vezérőrnagy?, vezérezredes? (sajnos ezekkel a rangokkal hadilábon állok, természetesen a legnagyobb közülük, legyenek kedvesek a helyes megoldást ideérteni), aki Sinistra körzetével ráébreszthette minden olvasóját, hogy minden gondolata, mondata, szava erdélyi és egyben magyar, így aztán ebből az olvasók levonhatták a helyes következtetést. A hadművelet többi résztvevője pedig a Bodor-zászló mögé sorakozva, ki-ki a saját műfajában (műnemében) a legnagyobb harci kedvvel foglalt és foglal azóta is vissza gondolatokat.

És igen, ebben a hadműveletben vett és vesz most is részt D. Gy. is. S ne úgy értse ezt a T. Tanács, hogy Dragomán és a többi fent említett szerző Bodor-követő volna, vagy Bodor zászlaja alá gyűlt közkatonákról volna szó, hanem egyfajta elszánásról, melynek segítségével a különféle alkotók külön nyelvet teremtve maguknak, különféleképp szolgálják az egyazon célt. Erdélyben vagy itt alkotva, onnan jőve vagy ott maradva, az alany és az állítmány harcában híve, ki így, ki úgy. Dragomán esetében azonban, főképp az első, A pusztítás könyvét olvasva, azért meg kell említenünk, itt többről is szó volt, ő erősebben kapcsolódott Bodorhoz, mint alkotótársai, nála, legalábbis az első könyve kapcsán beszélhetünk Bodor-ihletettségről. Igaz, A fehér király már más utat jár.

Remélem, most már a helyzet tisztább, az érvek a T. Tanács számára elfogadhatóbbak.

Isten itt egy apró cigarettaszünetet tartott, nem szokott le róla, hiába mondták, hogy neki ugye nem árt, de a félistenek életlehetőségeit korlátozhatja a passzív dohányzás. Rendben, megbeszéltük, Brahmá, Síva, Szúrja, Váju, Mitra, Agni, de még Indra előtt sem gyújtok rá, hogy a többi 29 millió 999 993 félistent ne is említsem, csak ha egyedül vagyok, hagyjanak élni egy kicsit, szepegte Isten, s újfent visszaemlékezett reggeli kalandjára, vajon gyón-e most?, vajon gondol-e rá? (mintha persze nem tudta volna), s ez a gondolatfutam egyszerre töltötte el egy csipet jó- meg egy másik csipet hiányérzettel, s épp ennek a kombinációjával lehet a legjobban dolgozni!, vett vállára egy nagy adag munkakedvet, s újra visszaült isteni íróasztalához.

A T. Tanács kérdezi, mi ez a könyv valójában, fűzte tovább a leiratot, mint azt már remélem, sikerült tisztáznunk, legfőképp a Bodor Ádám-hadművelet alázatos része, máskülönben pedig regény, illetve novellafüzér, illetve önmagukban is megálló novellák hada, amelyek sokszor, sok ponton utalnak egymásra, idézik vagy magyarázzák egymást, így is megerősítve egyikőjük a másikát. (Ld. Hadrendi utasítások, 4. pont.)

A T. Tanács kérdésére, egy érzékeny fiú mindennapjairól olvashatnak benne egy Dzsátának nevezett fiú elbeszélésében, de mivel az utóbbi időben egyre inkább sokasodnak a magyar nyelven született, rettenetes dolgokról beszámoló kamaszművek, legyenek azok könyvek (Barnás Ferencé például) vagy filmek (a Fehér tenyér például), ha ezekből akár egy szó is igaz, ha akár egy rettenetes, gyerekek ellen elkövetett cselekedetről kiderül, hogy azt nem az írói képzelet vetette papírra, azonnali hatállyal le fogom váltani a Gyermekvédelmi Beosztott Istenemet, nem foglalkozhatok mindennel én magam.

Tehát a könyv egy fiúról szól, akinek az apját elviszik a Duna-csatornához, ő együtt marad anyjával, az anya együtt marad végtelen tisztességével, keménységével, akaratával, s azzal az elszánással, hogy így is valamiképp kibírja, illetve kibírják együtt az apátlanságot, már csak azért is, mert van, aki még apátlanabb, a szegénységet, már csak azért is, mert van, aki még szegényebb, az abszurd világot, már csak azért is, mert vannak, akik még abszurdabb világban élnek. A fiú teljesen érthetetlenül működő világ díszletei között éli életét, olyan világban, ahol futballpályákat törölnek el a föld színéről, csak azért, hogy ott ne épüljön majd semmi, olyan világban, ahol lakótelepek építéséhez fognak hozzá, hogy fel már semmiképp ne húzzák őket, olyan világban, ahol egy kisfiú azt képzelheti, hogy mert virágot lopott, elviszik, hisz rongálta a közvagyont, ahol a gyerekeknek számuk van, mint a raboknak, ahol egy gyerek azt képzelheti, hogy államellenes szabotázst követett el, mert elcsent egy szelepet, ahol a saját nagyapját titkár elvtársnak kell szólítania, ahol Arany Veterán Csillagot kap, ha ügyesen szétlő egy macskát, s ahol egy fiú azzal fenyegeti a másikat, ha nem megy csatába, akkor örökre elveszíti a pionír becsületszavát.

S ez csak kis ízelítő a könyvben elősorakoztatott abszurditásokból.

Igen, T. Tanács, a mű megírásához, mintegy inverzként állandóan a szerző segítségére siettem Balla Zsófia egyik versével, erről, igen, a T. Tanácsot lehet, későn értesítettem, sajnálom, akkor olvassák el most a vers idevonatkozó részét: „Rég halott nagymamám szerint / szerencsét hoz a tört cserép: / hasadt pohár? sebaj! Kepúre! / Kis baj egy nagyobb bajt kivéd – / mondta. Eltört a drága porcelán? / A bú meg se legyintsen… / A kedvenc sálad elveszett? / Vagy beázott a mennyezet? / A kristálycsillár száz darab- / ra tört? Sebaj! / A nagyobb balszerencse elmarad…// Begyulladt egyik ujjam. Ez most / mit vált meg? vagy minek helyébe kel? / Mekkora veszteség cserél le sorsot? / Drága Nagymama! és te, Isten! / meghalt a mesterem, barátom – / meghalt és többé soha nincsen! // És ez?!… Ez a csapás mit hárít el?”

Kérem, hogy ez esetben a személyeskedő, minket megszólító résztől tekintsenek el. A lényegre figyeljenek. A regény ugyanis megismertet a „harcolni”, „bírni” és „kibírni” művészetével is. S mint említettem, az előbb idézett vers inverzeként. Ugyanis számos alkalommal él a szerző szereplői cselekvésre bírására azzal a módszerrel, ha egy dolog megtételétől félnek, gondolják csak el, milyen még ennél szörnyebb dolog következhetne abból, ha nem tennék azt meg. Ha a hős fél harcolni az ellenséggel, arra gondol, mit kapna „bajtársától”, ha megfutamodna. Ha fél attól, hogy kitörje a lábát, arra gondol, mi várna rá, ha nem törné ki. Ha retteg a rádioaktivitástól, csak arra kell gondolnia, mit kaphat az edzőjétől, ha a ráció szerint dönt, s elfut a sugárzás elől, s ettől a nagyobb rettegéstől máris kisebb lesz a félsz. A motiváció kincsesbányája található itt meg, de még mielőtt ironizáláson kapnának, felidézném kedves hadvezérem, Napóleon császár bon mot-ját: „Hogy én ne félnék? Ha Maga úgy félne, mint én, el se tudna indulni az ütközetbe.”

Egyébként a mű legalább annyira fájdalmas, mint amilyen ironikus, sokszor épp aközben kell könnyesre röhögnünk magunkat, miközben az író a legmélyebb fájdalmat mutatja be. Ezt hol a szituációval magával éri el, hol azzal, hogy gyerekfontosságokat szólaltat meg a legtragikusabb történések közben, például mikor a hős apját elviszik, ő, a gyerek, épp új csatárt próbál bele a gombfocicsapatába, tényleg olyan jól csúszik-e.

Vagy máskor a legabszurdabb dolgokat tálalja a szerző elénk, a kisfiúról, akinek nevet kell cserélnie, hogy elinduljon egy versenyen, de nem azért, hogy csapata nyerjen, hanem hogy ki legyen a létszám ahhoz, hogy megfelelőképp tudják elveszíteni a versenyt: „egy kicsit megnyugodtam, mert gondoltam, hogy mégse ismeri az igazi Horáciút, és nem fog kiderülni, hogy én nem Horáciú vagyok, és mondtam, hogy igen, én vagyok, és akkor a pionírok parancsnoknője azt kérdezte, hogy mit néztem ott a Béke Sarokban, és én mondtam, hogy semmit, parancsnok elvtársnő, csak verseny előtt babonából mindig meg szoktam nézni a fegyveres erők főparancsnokának a fényképét, mert ő nekem a példaképem, és akkor a pionírok parancsnoknője bólintott, és mondta, hogy az ilyen hazafias gondolatok viszik előre az országot a béke útján…”

Hogy minden szót értek-e a regényből? Hát, tudja meg a T. Tanács, az a könyv ellen vetett kifogásuk is erős, hogy isten se tudná a jálézárról például, hogy mi. Az a nyelves zár az, amit belülről csak rá szoktunk fordítani az ajtóra, például ilyet fordít Zeusz és Héra magára, mikor elkezdik áldatlan csatározásukat.

S hogy mi van a Filimon Szőrbú-problémával? Hogy Önök felhánytorgatják nekem, hogy D. Gy. könyvének egyik fejezetében összekever két román hőst, Filimon Sirbut és Vasile Roaitát, s ebből arra a következtetésre jutnak, hogy az író nem meggondolt, nem tudatos és léha. Idézem a T. Tanács levelének ezen pontját: „A szerző azt írja, Sirbu szirénázás közben halt meg, miközben minden román történelmi stúdiumokat folytató iskolás gyerek tudta, illetve azt tudta, hogy a szirénázás közben hősi halált halt példakép, mindannyiunké, Vasile Roaita volt, amúgy ezzel a példaképpel is vigyázni kellene, Roaita a történelem mai állása szerint a szeku embere volt, és nem a munkásokért húzta meg a szirénát Grivicán, hanem azért, hogy a szekut értesítse... Azért mégiscsak furcsa lenne, ha minden román hősnek szirénázási mániája lett volna, nemde?” A T. Tanács kérésére egyik közkatonámmal megvizsgáltattam ezt a problémát, leküldtem, s feladata szerint nekiszegezte a Szőrbú-kérdést a szerzőnek. D. Gy. válaszát is közlöm, amiből világossá válhat, tudatosan kever dolgokat, akinél előfordulhat, hogy valami egyszerre éretlen és túlérett, de jobb az okát keresni. „Hogy kicsoda a regényben Filimon Sirbu? Azzal direkt csaltam, Dzsátá összekever két kommunista hőst, Filimon Sirbut és Vasile Roaitát – Filimon Sirbu is derék vasutas volt, aztán az imperialisták lelőtték valami raktárelfoglalási kísérletnél, de aki a szirénához kötözte magát, és akiről én már az óvodában is tanultam kortársaimhoz hasonlóan, az Vasile Roaita volt, ő kötötte a véresre fordult nagy harminchármas grivicai vasutassztrájk idején magát a szirénához, és húzta élettelen testével a legenda szerint. Na, de ezzel a történettel természetesen bajok vannak, egyrészt róla azt mondják újabban, hogy a sziguránca ügynöke volt, és azért húzta a szirénát, hogy így adjon jelet az ellenségnek, másrészt valószínűleg az sem igaz, mert 1997-ben jelentkezett bizonyos Constantin Negrea, aki elmondta, hogy ő húzta igazából a szirénát, de amikor Roaitából hőst csináltak aztán ’45-ben, már hiába reklamált Gheorgiu Dejnél (a kommunista párt első főtitkáránál, régi grivicai elvtársánál), az közölte vele, hogy Roaitából csinálnak hőst, mert ő volt a sztrájk legfiatalabb halottja, és ő jobban tenné, ha befogná a pofáját, és nem dicsekedne a történtekkel. Hát így.” Remélem, a T. Tanács elfogadja a magyarázatot.

További kérdései a T. Tanácsnak: hogy az irónia&fájdalom kettőséből áll a regény? Nem, a szerző a mese varázsát is nagyon érti, vegyék elő csak az alku című írását.

S hogy miért A fehér király a cím?, félek, Tisztelt Tanács, Maguk tényleg nem ismerik a könyvet, sajnálhatják, de azért azt elmondom, Fehér Király sok mesében szerepel, sok népmesében is, de például Alice, mikor Tükörországban jár, akkor is találkozik Fehér Királlyal: „Úgy mesélte később, hogy soha életében nem látott még olyan arcot, amilyet a Fehér Király vágott, amikor azt érezte, hogy egy láthatatlan kéz felemeli és leporolja; annyira elképedt, hogy egy hang se jött ki a torkán, a szeme-szája pedig kikerekedett.” Természetesen ez csak kitérő volt.

Isten itt arra gondolt, vajon tudja-e az Isteni Tanács, miért hívják a szerzőt Dragománnak. Persze, a szó azt jelenti, hogy tolmács, meg azt, hogy utasvezető, kalauz, de hogy a névben rejlő titkot ismerik-e? Mert ezt ugye csak az tudja, aki olvasta a Doktormesét, ebben a szomorúvidám mesében ugyanis a királykisasszony rettenetesen beteg lesz, s a királyi tanácsadó megparancsolja, hogy orvost kell hívatni, de ízibe, csakhogy nem tudják, honnan ismerszik meg a doktorállat, a tanácsadó aszondja, hogy ez egyszerű, akinek a neve dr-rel kezdődik, az képes bajokat orvosolni, azt azonnal a királykisasszony elé kell hozni, így aztán viszik is erővel magukkal a drótos tótot, hogy mi lesz a történet vége, azt megláthatja, aki elolvassa, de azóta is minden dr-vel kezdődő név hallatán érdemes elgondolkodni, vajon.

Nem tudom, a T. Tanács szerint kielégítő volt-e a válaszom arra, hogy miért láttam el kiaknázható képességekkel nevezett szerzőt. Mellesleg nem értem, miért jön nap mint nap levél hozzám a tárgyban, miért adtam ennek meg annak tehetséget. Mitől fél az Isteni Tanács? Hogy az emberek több irodalmat olvasnak majd? Művészetélveznek? Nem jut idejük mire is? Mert ez a mire is, ez mindig változik a T. Tanács fejében, aszerint, hogy kitől mit sajnálnak, de mindegy is, levelem befejezem, már csak az asztalomon levő 2 000 003 másik leirat miatt is, amit szintén Önök intéztek hozzám teremtményeim ügyében, ha az emberek tudnák, milyen papírmunka jár a mindenhatósággal!, meg a fohászkodók örökös hangzavara!, alig lehet itt a felhőkben dolgozni.

Parti Nagy Lajos: A fagyott kutya lába. Magvető, 2006;

Dragomán György: A fehér király. Magvető, 2005

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges