Szijj Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Előzmények: A kölcsön – Kaland a temetőben – Drametár úr sírja (él-e, hal-e?) – Rendkívüli temetői intézkedések – Homály a növényfesztivál körül – A szomjazó huszár és a tuják

Gerényi úr! Maga kapott tőlem kölcsön kétezer forintot, amit hiába is próbál letagadni, mert nekem tanúim vannak rá, a maga távozása után mindenkinek elmondtam a házban, amikor kifutottak a gangra, hogy mi ez a kiabálás, hogy hozzám betörtek, aki egy besurranó tolvaj lehetett, vagy kilopta a zsebemből a kulcsot, mert nem találom, és fogják meg, ott szalad, mert maga a bizalmamat kihasználva befurakodott hozzám, azzal hogy elkapja, sőt hogy tetten éri, átadja a rendőrségnek, és ezzel szemben aljas indokkal kicsalt tőlem kétezer forintot, amit felszólítom, hogy adjon meg. És a rádiómat is elvitte, mert egybehangzóan mondták, hogy igen, most, hogy mondom, látták az illetőnél, vagyis magánál, a hóna alatt valami rádióféleséget, ami meg is szólalt, és furcsállták, mondták, hogy miért zenél az illetőnek a hóna alja a lépcsőházban, Bilibán úr szerint valami kivonulási induló, ő azt mással nem téveszti össze, persze, mert az a rádió olyan volt, hogy néha hiába ütögettem akárhol, máskor meg a legkisebb rezdülésre is meg szokott szólalni. Ha elmegy a villamos a ház előtt, vagy reggel, ha csak köhögök egyet, már mondja is a híreket, útinform, közinform, kivonulás, bevonulás, nekem az az egyetlen kapcsolatom a külvilággal, hiszen maga is tudja, hogy milyen nehezen járok ezzel a járókerettel, egy rozogával, egy szerencsétlen, beteg öregasszony vagyok, és akkor képes volt engem meglopni, meg kölcsönkérni, de vegye tu –

Írom tovább, mert nekem közben menni kell mindenhová ügyeket intézni, tanács, illetőleg önkormányzatba, a rendkívüli rokkantsági segély ügyében, mert megmondták, hogy ha nem megyek személyesen, akkor lejár a fellebbezési határidő, megfenyegettek, hogy ellenkező esetben hatályvesztés lép fel, pedig tudvalevő, hogy az nekem automatikusan jár. De itt ezt is meg akarják akadályozni, és ezért öntöttek olajat a lépcső tetejére, hogy oda se tudjak menni, hanem gondolták, hogy nekem ebben az állapotomban már elég egy combnyaktörés, és végem.

És amikor maga, Görgényi úr elrohant az én keservesen fillérenként megtakarított kétezer forintommal és a rádiómmal a hóna alatt, akkor is engem tettek felelőssé, hogy miért engedek be a házba ilyen alakokat, valósággal rám támadtak, és persze megint a lakásomat is szóba hozták, a vesszőparipájukat, mintha ahhoz nekik valami közük lenne, és azon belül, hogy én mit tárolok a sajátomban, de olyan minősíthetetlen hangon vettek körül, ordítozva és kiabálva, fenyegetve és szinte tettlegességig fajulva, hogy én emiatt is, de meg az átélt izgalmak hatására is rosszul lettem, ki kellett hívni hozzám a mentőket, amit persze megtagadtak, míg végre akadt egy jóérzésű ember, de még akkor se akarták a mentősöket odaengedni hozzám, körülálltak, hogy ugyan már, nincs ennek semmi baja, és majdnem felpofozták a Bilibán urat, aki egy nagy macskabarát, és mindennap végigjárja a környékbeli éttermeket, bár mondják róla, hogy annak nagy részét ő saját maga eszi meg, a macskái meg csontig soványodva nyivákolnak szanaszét a házban, de ezt elnézik, csak az én lakásommal van nekik mindig bajuk. Úgyhogy mondtam is a mentősöknek, hogy én egy kis szalmiákszeszt elfogadok, az nekem elég, ha megszagolom, attól mindjárt magamhoz térek, de kórházról szó se lehet, inkább itt halok meg a gangon, de én a lakásomat nem hagyom rá ezekre, hogy azalatt szépen kirabolják, és valami hajléktalant állandóra bejelentve magukra átírassák, amit a mentősök nagy nehezen el is fogadtak, de az összegyűlt lakók felbiztatására valami kiszállási díjat kezdtek emlegetni, amiről én megmondtam nekik, hogy ne is álmodozzanak.

Tehát folytatva, mert a Kordován úr is biztatott, hogy igenis követeljem vissza a jogos pénzemet magától, és mondta, hogy ő mint ahogy másban, ebben is segít, ő akár ezt a levelet is átolvassa, de én mondtam, hogy ez csak piszkozat, és majd ha letisztáztam rendes papírra, akkor szívesen, és hogy persze, mondta a Kordován úr, de ne felejtsük a feljelentést se. Mert mondta, hogy jogilag is nekem van igazam, annak ellenére, hogy szóbelileg kötöttük a kölcsönmegállapodást, főleg így, hogy közvetlen tanúskodás is alátámasztja, amire a lakókat, akik ezt mind hallották, akár kötelezni is lehet egy pereskedés esetén, de ez csak a végső eszköz, mert én megbízom magában, maga egy tanult ember, akiről nem feltételezek ilyesmit, bár a Kordován úr is megmondta, hogy manapság nem lehet senkiben se megbízni, főleg az ilyenekben, akik művelt embernek adva ki magukat, megnyerő modorukkal kihasználják az emberek jóhiszeműségét, és aztán kiderül róluk, hogy ők a legaljasabb gazemberek. Akik még egy ilyen szerencsétlen, nyomorék öregasszonyt is képesek meglopni, és még örülhetek, hogy a maga előéletét ismerve mást nem csinált velem, mert ő történetesen ismeri magát hallomásból, mint a rossz pénzt, és tudna mondani egyet-mást magáról, de azt tiltaná a szemérem.

De mégis, hogy kinek a cselszövésének lettem én áldozata, arról csak annyit mondana, hogy vajon, találjam ki, magát miért helyezték át napközis tanárként egyik iskolából a másikba, utána pedig megint egy másikba, többször is, az ugye nem került napvilágra, de hogy az ő tudomása szerint jegyzőkönyvek is születtek arról, hogy maga állítólag gyerekeket molesztált volna, és csak annak köszönhetően úszta meg rendőrségi ügy nélkül, hogy magas rangú összeköttetései voltak.

És hogy, mondta a Kordován úr, például benne se bízzak meg csak úgy, első látásra, hanem ő megmutatja nekem a névjegykártyáját, láthatom, hogy Cervenka és Pauk ügyvédi iroda, külföldi érdekeltség, és csak azért nem szerepel rajta külön az ő neve is, mert ő ott repatriált állampolgárként hivatalosan csak csendestárs, úgy értve, hogy bizalmas, államközi jellegű ügyeket intéz általában, de ha egyszer bemegyek az irodába, akkor az előkelő külföldi egyetemen szerzett, bekeretezett ügyvédi oklevelét is meg tudja mutatni, ott lóg az iroda perzsaszőnyeggel borított előcsarnokában a falon, főhelyen, aranyozott milánói keretben, mert ő nagyon ad a formaságokra, de mindeközben ő egy közvetlen, szerény ember, és azért is nem szólíttatja magát lépten-nyomon doktor úrnak, ahogy mások tennék az ő helyében.

Látja Görgényi úr, szégyellhetné magát, mert ilyen emberek is vannak, akik megmondták, hogy ők nem kérnek tőlem pénzt, arra ne is gondoljak, se semmit, mert ő csak merő önzetlenségből, emberbaráti szeretetből karol fel engem, és az én szegény férjem iránti tiszteletből, akit ő fiatal korából jól ismert, tudja, hogy milyen egy aranyos, életvidám és sokra hivatott ember volt, szegény, amíg a mostoha körülmények hatására és a sors csapásait nem bírván elviselni el nem kezdett inni, de még akkor is, ha valaki valamilyen ügyes-bajos dolgában hozzá fordult, akkor ő a magas beosztását kihasználva pártállás nélkül mindenkin segített, amire a későbbiekben csak a hálátlanság volt a válasz, tehát már csak ezért is érzi szükségét, hogy az újratemetése ügyében ő, bár nem tartozik a lekötelezettek közé, nehogy azt gondoljam, abban ő énnekem mindenben a segítségemre legyen, és csak miattam van az, a miattam való aggódás miatt, ha ő olykor felemeli a hangját, netán a kezét, amikor például ilyen meggondolatlanságot vagy magyarán hülyeséget követek el magával. Amikor saját magamnak vagyok az ellensége. Ezzel szemben ő segítségemre lesz a lakás esetleges kedvezményes megvásárlásában is, mert meg fogom látni, hogy azzal egy csapásra véget fognak érni az ellenem irányuló támadások, hiszen a bérletivel szemben a tulajdoni jog a lakás feletti rendelkezést korlátlan mértékben lehetővé teszi, és például egy tulajdonosnak a feljelentését is mindjárt komolyabban veszik a hivatalokban és a rendőrségen, nem kell hozzá tanácsi, illetve most már önkormányzati ellenjegyzés, és ez már akkor is életbe lép, ha az elővásárlási szándékról be van adva elismervény ellenében a bérlői nyilatkozat a rászorultságot bizonyító orvosi leletekkel. Hanem ő majd egyszer, a távoli jövőben, ha én is úgy gondolom, az én önkéntes beleegyezésemmel kér tőlem nem sokat, szinte egy semmiséget, valami információkat bizonyos dolgokról, mert tudja rólam, hogy én egy talpraesett, intelligens asszony vagyok, aki nyitott szemmel jár a világban, és sok tapasztalatot szereztem, felbecsülhetetlen értékűeket, elsősorban emberieket, az emberek jelleméről, viselkedéséről és szokásairól, többek között a volt munkahelyeimen, hiszen nem titok, hogy én fontos intézményekben töltöttem be hivatalsegédi, vagy ha nem is olyat, akkor takarítói állást, illetve a konyhájukon dolgoztam, például pártüdülőben, illetőleg vadászházban, ahol én, való igaz, hogy olyan dolgokat láttam, hogy én arról akármennyit –

Például amikor Miskolcról hozattak lányokat, mert ott elhatározták, hogy véget vetnek az utcai örömlányoknak, ami éppen kapóra jött az elvtársaknak, és három álló napig állt a bál, vadászatról már szó se volt, hanem csak időnként kitántorgott a házból egyik vagy a másik, és vaktában elkezdett lövöldözni, mint mondta, hányás ellen, de utána mégis a ház mögül kellett bevinni, kiszedni a saját mocskából, és amit aközben hallgatni kellett az embernek, hát azt nem kívánom senkinek, csak amikor egy kicsit már kijózanodott, akkor változott meg a hangnem, annyira, hogy nekem előléptetést, illetőleg más fontos beosztást is kilátásba helyeztek, de én köszönettel lemondtam róla, mert nem beszéltem nyelveket. És hogy a lányokkal is mi lett, miután minket hazaküldtek, az is megérne egy visszaemlékezést, mert senki se tudja azóta se, nem hallottak felőlük se Miskolcon, se sehol, de én meg tudnám mutatni, hogy hol kellene az erdőben ásatást vagy exhumálást végezni, ha nem fűződne még ma is sokaknak érdeke a hallgatáshoz és a tanúk elnémításához azzal az ürüggyel, hogy egyesek mit vettek magukhoz, pedig ott ahhoz képest, még ha úgy is lett volna, ahogy nem volt, sokkal értékesebb dolgoknak is nyoma veszett, amikor ezeknek menni kellett.

Na igen, mondta a Kordován úr, mert ne gondoljam, hogy az elvtársaknak nem ér el még most is a kezük akárhová, tehát jobban teszem, ha minél előbb beadom az előzetes jogviszonyra vonatkozó méltányossági kérelmemet, amihez majd ő megszerzi a köztörvényességi igazolást a születésemnél fogva illetékes jegyzőnél, afelől én ne aggódjak.

És úgy is lett, hogy az ügyfélirodában beadtuk a kérelmet okmánybélyeggel, mindennel, de a pimasz hölgyike, az Ocsovainé, aki a lányom lehetne, visszadobta azzal, hogy ez nem oda tartozik, és hogy gondolom én, hogy őt nem hagyom dolgozni, hanem állandóan zaklatom. Na de erre a Kordován úr nem hagyta annyiban a dolgot, hanem elmondta őt mindennek, meg a többi ottani irodistát is, és követelte, hogy hívják oda a Bányainét, ő csak a Bányainéval hajlandó tárgyalni. Hanem amikor mondták neki, hogy az már rég nem dolgozik ott, akkor taktikát változtatott, mondván hogy másképp is le lehet rendezni ezt a dolgot, és az asztalra tett egy előre elkészített vastag borítékot, amit az Ocsovainé hisztérikusan széttépett, és a lábaink elé dobott, majd pedig kidobatott minket az őrzővédő fiatalemberrel, de akkor már jött utánunk szinte az összes ügyfél, és készségesen visszaadták a Kordován úrnak a könyvesbolti ajándékutalvány darabjait, és egybehangzóan fel voltak háborodva ezen az elintézési módon. És mondták, hogy hallatlan, ide jutottunk ez alatt a kormány alatt, az állampolgárt már semmibe se veszik, pedig a Kordován úr mondta, hogy ő ügyvéd, de ilyet még ő se tapasztalt, mire mondták neki, de akkor már a járókelők is csatlakoztak, hogy mint ügyvéd tárgyaljon a hivatalvezetővel, de az őrzővédő megtagadta a belépést, sőt már huzigálta le a rácsot, hogy utasítása van rá, mert ilyen felfokozott körülmények között lehetetlen az ügyintézés. Jó, kiabálták akkor a népek, akkor jöjjön ki az irodavezető, ha mer, és adjon magyarázatot, illetve többen már azt követelték, hogy legyen rendkívüli gyorssegély a gyerekek után, egy gyerek után ennyi, kettő után ilyen szorzó, három fölött meg már a minimálnyugdíj hányszorosa, de ezen kezdetben vita tört ki, mígnem a tömegben néhányan kitalálták, hogy el kell foglalni az irodát, fel kell feszíteni a rácsot és betörni, és lefoglalni a papírokat. Ugyanis észrevették, hogy odabent az ügyintézők lázasan pakolják el az iratokat, viszik be őket a hátsó szobákba vagy lehet, hogy a kazánházba. A papírok, a papírok, kiabálták az emberek, vagy mások azt, hogy vesszen a kormány, és hogy elsikkasztották a segélyeket, elkótyavetyélték a közvagyont, de bezzeg növényfesztiválra, arra van pénz! Volt, aki Tengizt vagy Tunguzt emlegette, hogy azzal mi van, hová lettek az emberek? Úgy van, mondta rá valaki, neki is kiment az unokaöccsének a sógora dolgozni, és a mai napig nem jött vissza, pedig nem volt ott semmiféle meteor, mondta másvalaki, egy jól öltözött úriember pedig elmesélte a körülötte állóknak, hogy Újtikoson, mióta turulszobrot állítottak, már többeknek volt ötös találata a lottón, és ez biztos, hogy nem véletlen, mert minden szombaton látták, hogy egy sas köröz a szobor felett. Akkor már a fiatalabbak feszegették a rácsot, az őrzővédő elmenekült, de hamarosan jöttek a rendőrök egy riadóautóval, de aztán látván a tömeget, csak telefonálgattak az autójuk takarásában, ahová elbújtak a feléjük hajigált kövek elől. Közben én próbáltam inteni Bilibán úrnak, akit felfedeztem a tömegben, hogy megköszönjem neki, hogy kihívta a mentőket, és ezzel megmentette az életemet a lakóktól, de ő nem vett észre, hanem csak azt kiabálta, hogy „mondjon le”, amivel gondolom vagy az irodavezetőre gondolt, vagy a miniszterelnökre, mert azt is gyakran szokta emlegetni. Aztán az emberek azt találták ki, hogy ha nem lehet letépni az ajtóról a rácsot, akkor fel kell gyújtani az ügyfélirodát, és hiába szólt valaki, hogy neki be van adva a petíciója, illetőleg a kérvénye, lehurrogták, hogy milyen magyar ember az ilyen, mert akkor már ez ment folyamatosan, hogy aki magyar, velünk tart, és jöttek is egyre az emberek, a boltból is meg az SZTK-ból is minden beteg kijött. Ezek eleinte azt kiabálták, hogy le az orvosokkal, valaki azt, hogy le az ügyvédekkel, de őt a jobb érzésűek leintették, hogy vannak közöttük tisztességesek is, lám, itt van ez is, mondták a Kordován úrra célozva, de ő akkor már szaporán segítette nekem rakosgatni elfelé a járókeretet, mert mondta, hogy mi ezekkel ne törődjünk, hanem ő majd megkeresi ezt a Bányainét, akivel neki már régóta jó kapcsolata van, és mindenben segített neki, és ő úgy gondolja, hogy bizonyára előléptették, talán egyenesen a minisztériumba, és akkor nem lesz gond.

De hogy azért írjam csak meg a levelet magának a több hete lejárt kölcsön ügyében, főleg hogy maga a szegény férjem temetéséről se intézkedett semmit, ellentétben az ígéretével, úgyhogy tisztázás után én ezt el is fogom magának küldeni.

És ne gondolja Görényi úr, hogy nem adott meg címet, és akkor az olyan, mintha maga nem is létezne, mert biztos lehet abban, és a Kordován úr erre garanciát adott, hogy ez a levél meg fogja találni magát. És nem fogom letisztázni, mert maga meg se érdemli ezt se. Megyünk a minisztériumba.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges