Váradi Júlia

Nyomtatóbarát változat

Mikor szembesült miniszterként az Operaházban kialakult áldatlan helyzettel?

Amikor 2005 februárjában miniszter lettem, azonnali tájékoztatást kértem a legkényesebb, legnehezebb ügyekről. A közigazgatási államtitkár és a művészeti területért felelős helyettes államtitkár egyaránt elsőként említette az Operát. Felhívták a figyelmemet arra, hogy ott a gazdálkodással és a pénzügyi fegyelemmel súlyos gondok vannak. Elődöm Závecz Ferencet kvázi miniszteri biztosként már január 1-jétől odaküldte, azzal a feladattal, hogy áttekintse az intézmény működését. Egy hétmilliárdos állami cégnél – ahol nincs modern, naprakész könyvelés – kívülről csak a nagyobb számokat lehet látni. Azok pedig riasztóak voltak. 

Mit mondtak, mi a baj?

Hogy nagy ütemben folyik ki a pénz az Operaházból, amivel a vezetés nem tud elszámolni. Úgy tájékoztattak, hogy Szinetár Miklós főigazgató visszatérően kilátásba helyezte lemondását arra az esetre, ha az Operaházra fordított állami támogatás csökken. Ettől a politika minden alkalommal megijedt, és végül mindig engedtek neki. Minden főigazgató már az 1970-es évek óta jól tudta, hogy ez a módszer célravezető a nagy nemzeti intézmények esetében, és mivel az Operaház egyedülálló műfajú nemzeti intézmény, az ország szeme-fénye, minden ottani botránytól tart a politika. Nem csoda, hogy konzerválódtak a régi viszonyok. Én viszont úgy gondoltam, hogy ez így nem mehet tovább. Abból, hogy egy intézményt az állam finanszíroz, még nem következhet az átlátható gazdálkodás hiánya. Azon dolgoztunk, hogy megtaláljuk a finanszírozás olyan formáját, amely lehetővé teszi az Operaház sikeres és szabályszerű működtetését. Először azt javasoltuk a kormányfőnek, hogy az Operaház állami intézményét alakítsuk át részvénytársasági formába. Azt is javasoltuk, hogy az ún. nemzeti kulturális intézményeket helyezzük olyan közös jogi keretbe, amelyben ők maguk is felelősséget vállalnak gazdaságos működésükért.

A miniszterelnök hogyan fogadta ezt a javaslatot?

Elvetette a részvénytársasági formát és a nemzeti kulturális intézmények jogi és működési kereteinek átszabását, de nem részletezte különösebben, hogy milyen akadályokat lát. Talán nem tartotta reálisnak, hogy ezt néhány hónap alatt meg lehet csinálni. Egy évvel voltunk a választások előtt. Ilyenkor már egyre kevésbé vállal kockázatokat a kormány.

Amikor előállt ezzel a nagyon is váratlan javaslattal, mennyire látta át az Operaház akkori helyzetét? Mit tudott arról, ami ott folyt?

A hozzám beérkező jelentésekből világosan látszott, hogy azonnal lépni kell. Még 2004 decemberében született egy megállapodás Hiller István és Szinetár Miklós között, amelyben a miniszter további pénz folyósítását ígérte abban az esetben, ha az operaházi vezetés határozott fordulatot hajt végre a gazdálkodásában, és megkezdi a nem foglalkoztatott közalkalmazottak leépítését. Sajnos azonban erre a fordulatra nem került sor. Az Operaház ugyanolyan szövevényes, átláthatatlan terep maradt, mint amilyen volt. Kifizetetlen számlák, megbízások, amelyeket nem lehet pontosan értelmezni, ezer belső közalkalmazottal és majdnem ugyanannyi külső bedolgozóval. Tehát nemhogy a miniszter vagy az államtitkárok, de sokszor maga a főigazgató sem képes belelátni a komputerizálatlan, feldolgozatlan anyagokba, azok összefüggéseibe. És persze az egyenleg napról napra változik.

Nem tartott-e attól, hogy ennyire dzsungelszerű helyzetben talán meggondolatlan és esetleg káros döntések születnek, ha túl gyorsan cselekszik?

Azért nem, mert ahogy említettem, valamennyi szakember – házon belül és kívül – azt hangoztatta, hogy nincs időnk, nem várhatunk még egy évet. Ha nem cselekszünk, akkor nemsokára a béreket se tudjuk kifizetni. Egyébként Szinetár Miklós maga is hasonlóképpen nehéznek látta a helyzetet. Ő azonban úgy vélte, a megoldáshoz egy út vezet: első lépésként mindenképpen több pénzre van szükség. Megpróbáltam magam is tűzoltásként pluszösszegeket szerezni az Operának, hogy legalább az akut válságon úrrá legyünk. De csakhamar rádöbbentem, hogy önmagában a pénz mennyiségének növelése csak ideig-óráig javít a helyzeten, az átláthatatlanságot nem csökkenti, felelős gazdálkodásra nem ösztönöz. A struktúrán kell tehát változtatni.

Ezzel a felismeréssel szembesítette a főigazgatót is?

Elmondtam neki az aggályaimat, erre azonban úgy reagált, hogy csak akkor tud működni az Operaház, ha az általa elképzelt mennyiségű pénz áll rendelkezésére. Ha nem sikerül elérnie, hogy megemeljük a támogatást, akkor lemond. Ezzel a megközelítéssel nem jutottam messzire. Ekkor vált egyértelművé, hogy immár érdemes megfontolni a főigazgató felmentését, vagy sokadszor felajánlott lemondásának elfogadását. Ezt írásban jeleztem a miniszterelnöknek, aki csakhamar személyesen fogadott egy rövid megbeszélésen, amelyen kettőnkön kívül ott volt Szinetár Miklós, Veres János pénzügyminiszter és Szilvásy György kabinetfőnök is. Ránézve a társaságra, rögtön világos lett számomra, hogy a miniszterelnök elfogadta a javaslatomat. Gyurcsány Szinetárhoz fordulva kifejtette, hogy látja, milyen nehéz helyzet alakult ki az Operában, majd baráti hangon valami olyasmit mondott, amit nem szó szerint, csak közelítőleg tudok idézni: „Miklós, te fontos vagy nekünk, szeretnénk neked segíteni, kimentünk téged innen. Vagyis közös megegyezéssel kellene távoznod. Természetesen a segítségedre leszünk, és a továbbiakban is méltó lehetőségeket ajánlunk számodra.” Ezután Gyurcsány fölállt, hogy neki most mennie kell, és közölte, a részletek kimunkálását a kulturális miniszterre bízza.

Szinetár hogyan reagált?

Nagyon gyorsan zajlott le az egész. Semmi sértődést nem vettem észre rajta, hiszen közös megegyezéssel, igen előnyös feltételekkel távozhatott. Végtére is számolhatott azzal, hogy a kormányfő nem fog újabb százmilliókat adni a dalszínháznak. Utólag aztán megkeseredhetett, mert néhány napra rá a sajtóban olyan értelmű nyilatkozatokat tett, mintha nem is közös megegyezéssel váltunk volna el.

Az ő távozása tehát 2005. április végén vált egyértelművé. Május 31-ével leköszönt, és döntenem kellett az új főigazgató személyéről. A jelöltem Fischer Ádám karmester volt, aki azonban nem vállalta a megbízatást. Mint mondta, 2008-ig minden perce be van osztva Mannheimben, Drezdában, Baselben és más nyugati városokban, ráadásul amúgy is vezeti a Rádiózenekart, amit nem kíván föladni. De ha mindez nem akadályozná, ő akkor sem szívesen kerülne bele egy ilyen dzsungelbe, nem akarna számlákat ellenőrizgetni, mert őt igazán csak a művészi munka, a karmesteri hivatás érdekli. Később is többször beszélgettünk az Operaház jövőjéről, kíváncsi voltam a véleményére. Elmondta, hogy a reform kulcsa egy teljesítményre ösztönző rendszer megteremtése a közalkalmazotti státuszok részleges átalakítása révén. A művészeket egyes produkciókra kell szerződtetni, és a teljesítményüket jól meg kell fizetni.

Ebből nem vált világossá az a csapda, amely kialakult, tudniillik, hogy ilyen zavaros helyzetet normális vezető nem lesz hajlandó vállalni?

Sokan vállalták volna, hiszen a meghirdetett pályázatra június végéig 14 pályamű érkezett be. Szerintem minden pályázó normális volt, beleértve Bán Teodórát, Bátor Tamást, Batta Andrást, Hegyi Árpád Jutocsát, Kerényi Mihályt, Kesselyák Gergelyt, Kovalik Balázst, Kürthy Andrást, Marton Évát, Neuman Pétert, Pál Tamást, Zimányi Zsófiát és a többieket. Örültem, hogy ilyen sokan éreztek magukban erőt e megtisztelő, de nehéz feladat elvállalásához. Ekkora választék láttán fel sem merült, hogy miniszteri biztost nevezzek ki az intézmény élére.

Ez miért nem merült fel?

Fontos, hogy egy művészeti intézmény élén szakmai vezető álljon. Legjobb esetben olyan, akit a szakma közfelkiáltással elfogad, ha pedig ilyen nincs, akkor olyan művész, aki független zsűri előtt, pályázaton méreti meg magát. A pályázat a szabály, Fischer Ádám lett volna a szabályt erősítő kivétel. Őt akár pályázat nélkül is kineveztem volna.

Megtehették volna, hogy pályázat nélkül neveznek ki valakit?

Mivel ez a lehetőség gyorsan lekerült a napirendről, nem nézettem utána a konkrét jogi szabályozásnak. Ha jogilag talán lehetséges is, politikailag kockázatos az ilyen megoldás. Gondoljon csak egyik elődöm, Görgey Gábor esetére Huszti Péterrel a Nemzeti Színház vezetése kapcsán. Úgy vélem, pályázat nélkül csak nagyon egyértelmű helyzetben, világsztár esetén érdemes dönteni, amikor a művész szakmai tekintélyét nemzetközileg is széles konszenzus övezi. Én magam pályázatpárti vagyok, de elvileg lehetnek olyan helyzetek, amikor kivételt kell tenni. Ha lett volna egy világhírű jelölt, mondjuk egy Claudio Abbado vagy – ahogy annak idején Rockenbauer Zoltán szerette volna – egy Christoph von Dohnányi, akkor igen. De ez nem vágyálmok kérdése. Ronaldo sem jön el a Fradiba játszani, és találgathatunk, hogy vajon miért nem. Mivel tehát egyetlen világklasszist sem igazolhattunk kapásból a Magyar Állami Operaház élére, magától értetődő módon kiírtuk a főigazgatói pályázatot. A pályázat nyitott volt, magam csak egyvalakinek szóltam külön is, hogy pályázzon: Zimányi Zsófiának, a Budapesti Tavaszi Fesztivál igazgatójának. Sokan ajánlották ugyanis a Zimányi–Kovalik Balázs-párost, és magam is legnagyobb esélyesként számoltam velük. Hatott rám Zimányi nemzetközi tájékozottsága, Kovalik tehetsége, újító kedve, művészi igényessége.

Fontos szempontom volt, hogy olyan vezető legyen a győztes, aki biztosítja a felelős és takarékos gazdálkodást, megteremti az Operaház legmegfelelőbb játszási rendszerét, nyitott a nemzetközi trendekre, és megőrzi a művészi színvonalat. Ügyeltem arra, hogy ne veszítsem szem elől eredeti célomat: a reformléptékű változást. Ezért támogattam, hogy az Operaház élére lehetőleg kívülről jött szakember kerüljön. A 14 benyújtott pályázatot egy gazdasági és művészeti szakemberekből álló független zsűri bírálta el.¹ Magam is minden pályázót személyesen fogadtam, elbeszélgettem a jelöltekkel. A zsűri négy pályázatot talált kiemelkedőnek: Bán Teodóra, Hegyi Árpád Jutocsa, Pál Tamás és Zimányi Zsófia pályamunkáját. A zsűri a négy jelölt meghallgatása után választotta ki a két legesélyesebbet, akiket a figyelmembe ajánlott: Zimányit és Hegyit. A személyes meghallgatáson a Zimányi–Kovalik-páros volt meggyőzőbb, a leírt anyagban pedig a Hegyi–Kesselyák-kettős tűnt erősebbnek. A zsűritagokkal való informális beszélgetés után egy árnyalatnyival Zimányi Zsófiáék felé billent a mérleg nyelve.

Én úgy emlékszem, hogy sokan próbálták lebeszélni a Hegyi Árpád Jutocsa-féle pályázat elfogadásáról. Miért ment ebbe bele mégis? Mik voltak a szempontjai?

Többen érveltek mellette is, ellene is, de ez Zimányi esetében sem volt másképp. Zimányinál épp a színházvezetői tapasztalat hiányát rótták fel. Hegyi Árpád Jutocsát korábban személyesen nem ismertem, de sokat hallottam róla. Tudtam, hogy bátor, „bevállalós” típus, aki korábban tíz évig Miskolcon volt színházigazgató, továbbá – Kesselyák Gergelylyel és Müller Péter Sziámival – együtt hozták létre a sikertörténetté vált Miskolci Operafesztivált. Bizonyította, hogy képes boldogulni nehéz terepen, nyitott az új kihívásokra, nem riad meg a nagy feladatoktól. Később Amerikában élt, ott szerzett DLA-fokozatot.

A döntés előtti napokban Gyurcsány kérdezte tőlem, ki lesz a befutó, mondtam, valószínűleg Zimányi, mire azt válaszolta, ő ugyan támogatja, de személyét nem lesz könnyű elfogadtatni az MSZP-frakcióval. 

Miért?

Nem tudom. Csupán feltételezem, hogy egyes szocialista képviselőknek Zimányi férjével, Kolosi Tamással szemben lehettek fenntartásaik, aki pár évvel korábban még Orbán tanácsadója volt. Meglepett, hogy a direkt politikai szempontok ilyen élesen vetődhetnek fel, de nálam ez a megközelítés nem számított. A nagyon tehetséges Kesselyák Gergelyről is azt terjesztették, hogy fideszes, mire mondtam, nálam nincs jobboldali vagy baloldali karmester. Szakmai döntésnél ilyen szempont nincs, és nem is lehet.

Ennél lényegesebb volt számomra, hogy Gyurcsány azt kérte: ne hozzak döntést mindaddig, amíg a leendő főigazgató nem tudja, hogy pontosan menynyi pénz áll rendelkezésére. Vagyis ne áruljunk zsákbamacskát! Ne legyen félreértés, ne mondhassa a győztes utólag, hogy több pénzre számított. Magam is felidéztem Petrovics Emil tíz évvel korábbi szavait: „Nézzék, döntsék el, hogy mennyiből akarnak Operát csinálni: 0 millióból, 20 millióból, 200 millióból vagy 2 milliárdból? Ezt el kell dönteni egy kormánynak, hogy mennyit akar erre költeni. Azt nem lehet, hogy csökkentsék 30 fővel a létszámot. Hát hogy lehet ebbe beleszólni? Azt kell mondani, hogy van 1 milliárdom, ki vállalja? Ez az egyetlen esély.”²

Meghívtam tehát a két legjobb jelöltet egy utolsó megbeszélésre, és közöltem velük, hogy a következő költségvetési évben az Opera 5,3 milliárd Ft közvetlen állami támogatást kap, ezzel az összeggel kalkuláljanak. Erre persze még rájön a dalszínház közel egymilliárdos jegybevétele, illetve egyéb saját bevételei.

Hogyhogy ezt korábban nem mondták el nekik?

Végleges, fix összeget addig valóban nem mondtunk, de nagyjából mindenki tudta, mire számíthat. A 2004. decemberi Hiller–Szinetár-paktumban például ennél kevesebb közvetlen támogatási összeg szerepelt. A legtöbb pályázó egyéb bevételeket is tervezett, kották, lemezek eladását s a többi. A megközelítésbeli különbségek abból adódtak, hogy a tartozások és kintlévőségek volumenét a jelöltek másként ítélték meg. Szakértőnk, Závecz Ferenc pesszimistán látta a helyzetet: szerinte a Szinetár–Petrovics-vezetés az éves költségvetés 90 százalékát júniusra elköltötte, és ezért úgy vélte, ilyen körülmények között nem biztos, hogy szeptemberben meg lehet kezdeni az évadot. Benedek András közigazgatási államtitkár viszont úgy látta, hogy a fennálló fedezethiány fegyelmezett gazdálkodással fél év alatt ledolgozható.

De érdemes a történetet tágabb kontextusban szemlélni. A pályázatot május közepén írtuk ki, és július közepén hirdettünk eredményt. E két hónap alatt kiderült, hogy az államháztartás hiánya a vártnál nagyobb, és a költségvetési egyensúly megőrzése, valamint a Brüsszelnek beígért hiánycélok teljesítése végett valamennyi minisztériumnak a tervezettnél jóval nagyobb maradványt kell képeznie. Augusztusban arra kényszerültünk, hogy az NKÖM költségvetésének negyedét befagyasszuk, ami mintegy negyven százalékkal meghaladta az eredetileg tervezett összeget.³ Ez jelentős érvágást jelentett számunkra. Emellett júliusban szereztem tudomást arról a kormányfő által is elfogadott pénzügyminisztériumi tervezetről, amelyben az szerepelt, hogy az NKÖM 2006-os költségvetése 16 milliárd Ft-tal kisebb lesz a 2005-ösnél. Ha ez tényleg bekövetkezett volna, drámai helyzet állhatott volna elő a kulturális intézményrendszerben. Habár szeptemberben sikerült elérni, hogy a tárca 2006-os költségvetése mégis az előző évi szinten maradjon, felelős politikusként július közepén nem ígérhettem több pénzt a pályázóknak, mint amit rögzítettünk.

Az utolsó beszélgetésen Zimányi Zsófia bejelentette, hogy számításaik szerint az Operában több mint 400 milliós hiány van, és ezt ő nem tudja vállalni. Ha most kifizeti az állam a hiányt, akkor vállalja, ha nem, hát nem. Nekem viszont az általános költségvetési helyzet ismeretében nem volt lehetőségem arra, hogy tovább hátráljak. Az operaházi fedezethiány megszüntetése felfogásom szerint a főigazgatói munka része volt, nem pedig a munka elvállalásának előfeltétele. A Zimányi–Kovalik-páros tehát az utolsó pillanatban visszalépett. Nehezen tudtam elhinni, hogy egy hétmilliárdos pénzforgalmú intézménynél keletkező 400 milliós fedezethiány elegendő ok arra, hogy a pályázat fő esélyese – aki ezzel addigi szakmai életútját megkoronázhatta volna – pályázatát visszavonja. Akkor úgy láttam, Zimányi megriadt egy olyan feladat elvállalásától, ami nem garantálja a biztos sikert. Amiben benne volt a bukás kockázata is. De azóta ezt már egymás között tisztáztuk. Vélt vagy valós politikai nyomás is közrejátszhatott a visszalépésében.

De mivel a zsűri két pályázatot rangsorolt az első helyre, a döntés nem okozott gondot. A Hegyi–Kesselyák–Müller fémjelezte pályázat szakmai fordulatot ígért a hagyományos repertoárszínháztól egy vegyes játékrend kialakítása felé. Pályázatukban már eredetileg is meggyőzően érveltek amellett, hogy a blokkrendszerre való áttérés révén a dalszínház – a színvonal megőrzése mellett – ésszerűbben és takarékosabban működtethető. A dalszínházban elterjedt híresztelésekkel ellentétben semmilyen nyomást nem gyakoroltam rájuk, hogy pénzügyi okokból adjanak alább művészi elképzeléseikből. Pályázatuk koherens, újító koncepcióra épült, ezt én elfogadtam. Nem egyszerűen megszorításról volt tehát szó, hanem reformról, amelynek lényege a játékrend átalakításában állt. Ezeket később a reform ellenzői tudatosan összekeverték. Azokban a hetekben Petrovics Emil is Hegyi Árpád Jutocsát támogatta, így kifejezetten erős volt a győztes csapat. Azt reméltem, hogy a Hegyi, Petrovics, Kesselyák, Müller, valamint Kunos József gazdasági szakember és Keveházi Gábor balettigazgató fémjelezte társasághoz végül csatlakozik majd Kovalik Balázs is. 

Abban minden komoly pályázó egyetértett, hogy az adott pénzügyi keretek között a létszám csökkentése elkerülhetetlen. Ebben például Zimányi radikálisabb volt Hegyinél. A szakszervezet képviselője sajátos szerepet játszott a zsűriben: Rotter Oszkár semmit se kommentált, majd az ülés legvégén jegyzőkönyvbe vétette, hogy egyik pályázóval és egyik döntéssel se ért egyet. Lényegében azt mondta, hogy akárki lesz is a főigazgató, ők ellene lesznek. Ez volt a szakszervezet alapállása. Ezek után bárki el tudja képzelni, hogy később mennyire működtek együtt Hegyi Árpád Jutocsával, amikor az Operaház modernizációs programjáról, a leépítésekről és az optimális előadásszámról kellett tárgyalniuk.

Mi okozta még a gondot?

Miután az új vezetés nekiállt dolgozni, és Kunos József átnézte a könyvelést, számos meglepetéssel szembesültek. Papíron elkönyvelt, de ki nem fizetett számlák kerültek elő. Az elmaradt bérek miatt joggal indítottak munkaügyi pereket a dolgozók. Ehhez a helyzethez még hozzájárult a már említett, maradványképzésről szóló kormánydöntés, ami leszűkítette az operaházi vezetés mozgásterét. Noha mindent elkövettünk, hogy az Opera a lehető legkorábban mentesüljön e kötelezettség alól, így is elmaradt egy bemutató.

Minden józan elemző tudja, hogy az Operaház már évtizedek óta újratermeli a veszteségeket, és számos megörökölt, belső szerkezeti problémája van, de a társulat dühe – ahogy ez lenni szokott – épp azokat találta el, akik tenni akartak valamit a velejéig korrupt struktúra megváltoztatásáért. A társulatból sokan rettegtek a változástól, és mivel megérezték, hogy ezúttal tényleg erről van szó – és akár egzisztenciájuk is veszélybe kerülhet –, félelmüknek már a nyitó társulati ülésen füttyszóval adtak hangot. Már akkor tiltakoztak, amikor az új vezetés még el se kezdett dolgozni. Ebben a feszült légkörben Hegyi sem maradt tétlen: hatásköri összeütközések miatt augusztusban felmondott Petrovics Emilnek, szeptemberben pedig Závecz Ferencnek. Habár az előbbi jóval nagyobb nyilvánosságot kapott – végtére is az Operaházban évtizedeket eltöltött, Kossuth-díjas művészről volt szó –, az utóbbi volt a kockázatosabb lépés, mert Závecz erős támogatókkal rendelkezett párt- és kormánykörökben. Závecz eltávolítása után erősödtek fel az Operaházon belüli támadások, amelyek fokozatosan felőrölték a vezetés egységét.  A balettigazgató, Keveházi Gábor már októberben az elégedetlenek élére állva lobbizott a főigazgató ellen, azzal a ki nem mondott szándékkal, hogy ő léphessen a helyére. (Nemcsak engem keresett fel ezzel a szándékkal, hanem Kiss Péter kancelláriaminisztert és másokat is.) A modernizációs program elkészítésére Megyeri László, a Thália Színház gazdasági vezetője kapott megbízást. Később Kunos József más beosztásba került, majd áprilisban távozott az intézményből. A kedélyek azért ősz végére lassan lecsillapodtak: a Hegyi–Megyeri-páros elkészítette a modernizációs tervet, amelynek részleteit konstruktív tárgyalások során véglegesítették a minisztérium illetékes vezetőivel. Januártól Kesselyák Gergely hivatalosan is az Operaház főzeneigazgatója lett.

Mi volt ekkor a helyzet az Erkel Színházzal?    

Az Erkel Színház bezárásának és felújításának terve az egész történet kulcskérdése volt. Mindvégig komoly erőfeszítéseket tettünk annak érdekében, hogy az Erkel Színházat PPP-konstrukcióban legkésőbb 2008-ra felújíthassuk. A pályázók is az Erkel átalakításával számoltak, amelynek eredményeként évi 100-120 operaelőadásra szerződhettek volna az Erkel leendő működtetőivel. Ez adott volna lehetőséget a belső átszervezésre, és kellő jogalapot a szükséges leépítések gyors végrehajtására. Meg akartam végre reformálni a teljes rendszert. Rendbe tenni a 8-tól 4-ig állami alkalmazottként dolgozó, ám az esti előadások idején megbízási szerződéssel működő emberek ügyét; a tervezett 10 százalékos leépítést racionálisan és lehetőleg méltányosan megoldani; kialakítani a dalszínház új működését a győztes pályázatban megfogalmazott vegyes blokkrendszer alapján; csökkenteni a művészi produkciókban szerepet már nem játszó közalkalmazottak és növelni a fellépésekre szerződtetettek számát. És még sorolhatnám.

Az új operaházi vezetésnek a tél elejére elkészített – és később a miniszteri értekezlet által elfogadott – modernizációs terve tartalmazta az Erkel felújítását. Mivel ennek elfogadása a tervezett PPP-konstrukció miatt nem miniszteri hatáskör, ehhez kormánydöntés volt szükséges, az ügyet a kormány elé vittem. A kormány azonban – okulva a szintén PPP-konstrukcióban elkészült Művészetek Palotájának magas költségeiből – elvetette ezt a megoldást. A Művészetek Palotája ugyan fantasztikus létesítmény, de az adófizetők pénzéből az érte még harminc éven keresztül kifizetendő évi hétmilliárddal a kulturális kiadások oly mértékben megterhelődnek, hogy minden másra csak nagyon kevés pénz jut. Úgy kell ezt elképzelni, hogy 2005 óta lényegében két Operaházat tartunk fenn.

A kormány tehát nem akart még egyszer olyan gazdaságilag kétséges vállalkozásba fogni, mint amilyen Művészetek Palotája volt, ezért nem hagyta jóvá az Erkel felújítását. Nem is került be az új kormányprogramba sem. Be lehet záratni az Erkelt, de felújítására valószínűleg csak a metróépítéssel összefüggésben kerülhet sor. Mivel tehát második javaslatunkat is visszadobta a kormány, Jutocsáék csak egyre szűkülő keretek között próbálkozhattak a reformelképzeléseikkel.

Azzal vádolták a kulturális kormányzatot, hogy az Operaházat is úgy kezelték, mintha egy nagyüzem lenne, ahol a termeléshez x százalékkal kevesebb ember is elegendő.

Bármely állami intézménynél a fenntartónak az adófizetők pénzével kell gazdálkodnia. Nem engedhetjük meg magunknak pazarló intézmények kritikátlan és differenciálatlan támogatását. A fenntartó – nagyon helyesen – nem szólhat bele abba, hogy ki legyen az énekes, milyen hangszert vásároljanak, egy darabot meddig játsszanak, mert ezek eldöntése a szakmai vezetés dolga. De a kormánynak – és minden tagjának – a közpénzekre oda kell figyelnie, mert ezzel is el kell számolnia a választók előtt. Ezeket a szempontokat nem lehet egyszerűen félretenni, mert ez olyan lenne, mintha a választókat tennénk félre. A miniszter nem csak az Operáért felelős; ott van még ötven másik intézmény, amelyet fenn kell tartania, és érdemes új programokat is indítania, továbbá képesnek kell lennie arra, hogy a nyilvánosság előtt megindokolja: kinek, mennyit ad és miért.

Rengeteg ember él ebben az országban, aki nem kevesli, hanem sokallja az Opera támogatását. Sokan úgy gondolják, inkább a könyvtári és múzeumi hálózatot kellene fejleszteni, vagy – a kulturális esélykiegyenlítés jegyében – a közkultúrára, a kulturális közösségfejlesztésre és vidékfejlesztésre kellene többet áldozni.⁴ Az ő véleményükre éppúgy oda kell figyelni mint azokéra, akik a kultúra állapotát az Opera helyzetével azonosítják.

Látván az Operában kialakult patthelyzetet, az nem merült fel, hogy – ahogyan most Hiller – maga is átmenetileg miniszteri biztost nevezzen ki, aki a zűrzavart megszünteti, nagyjából rendbe teszi az Operaház financiális ügyeit, és csak aztán következik a szakmai munka egy jól kiírt pályázattal?

Nem kellett kineveznem senkit, hiszen Závecz Ferenc már ott volt. De az, hogy a pályázat „eredménytelen” legyen, és egy miniszteri biztos vigye teljes hatáskörrel a házat, már tavaly nyáron benne volt a levegőben. Többen pedzegették ezt a lehetőséget a háttérben, ki tudja, milyen előzetes alkuk alapján – de én nem akartam politikai kinevezettet állítani egy patinás kulturális intézmény élére. Megkérdeztem Vass Lajost, hogy ha érdekli az Opera vezetése, akkor miért nem pályázik, de ő erre nem mutatott érdeklődést. Úgy tűnt, hogy Vass, Závecz és Rotter nem volt érdekelt a pályázati eljárás sikerében.⁵ Én azonban a szakmai zsűri véleményére támaszkodva szakmai döntést akartam hozni, nem pedig – a probléma megoldásának elodázásával – újabb átmeneti helyzetet teremteni.⁶

A szakmai munkát egyébként nem lehet egyszerűen a financiális kérdések mögé sorolni, a kettőt együtt kell nézni. A kitöréshez ugyanis nemcsak pénz kell – amiből sosincs elég –, hanem szakmai koncepció is. Ha csak a pénzügyi szempontokat néztem volna, akkor Bokros Lajost kértem volna fel miniszteri biztosnak…

Na de úgy tűnik, Jutocsáéknak semmiféle reformelképzeléssel nem sikerült zöldágra vergődniük. Mit gondol, miért vallottak kudarcot?

A kérdésbe foglalt állítással nem értek egyet. Az nem kudarc, hogy elindították a változást. Akkor beszélhetünk kudarcról, ha a reform leáll. Ezt ma még nem lehet megítélni. Az eddig elmondottakból látható, hogy a történet során mind a kormány, mind a főigazgató mozgástere egyre szűkült. Első javaslatunk a részvénytársasági forma volt, a második az Erkel Színház felújítása. Ezeket akkor nem vállalta a kormány. Harmadik előterjesztésemben azt kértem, hogy a kormány legalább azt az egymilliárd forintot utalja át, amely elengedhetetlen az új játékrendre való átálláshoz – de ezt se egy összegben tegye, hanem az átalakításhoz kötve, negyedévi részletekben. Előterjesztésem nyomán a kormány idén márciusban 250 millió forint átutalásáról döntött, amit modernizációs feladatok teljesítésére – tehát nem elmaradt bérkifizetésekre – lehetett fölhasználni.⁷  Mindez egy hónappal a választások előtt történt, politikai szempontból bizonyára nem véletlenül. A kormányfő számára az volt a legfontosabb, hogy nyugalom legyen az Operában, ezért a reform első lépései csak a választások után indulhattak el. Ez a támogatás adott lehetőséget arra, hogy Hegyi Árpád Jutocsa és Megyeri László április második felében nekivághasson a modernizációs program végrehajtásának. De májusban már újra azt erősítette meg a miniszterelnök, hogy nem lesz több pénz az Operára, és azóta senki se állította ennek az ellenkezőjét. Ezt azért említem, hogy érzékeltessem az államháztartási hiány közvetlenül érezhető hatását.

Hegyi Árpád Jutocsa pályázata reformok megvalósítására irányult, erős csapattal indult, de a társulat fenntartásokkal és füttyszóval fogadta, később egyes vezetők folyamatosan följelentették, s ebben a feszült közegben nem tudta azt a teljesítményt nyújtani, amit nyertes pályázata alapján elvártunk tőle. Mivel az Operaház pazarló működését nem lehet egy-két hónap alatt megszüntetni, a pénzügyi kondíciók romlottak, a kormány pedig ezer okból – amelyek nemzetgazdasági szempontból nyilván még fontosabbak voltak – nem tudott a reformokra komolyabb forrásokat felszabadítani. Ez így együtt felőrölte az induló csapat kohézióját.

Az utolsó konfliktus abból kerekedett, hogy április végén Jutocsa – amikor közeledett a következő évi bérletek kibocsátásának ideje – szembenézve a realitásokkal, csökkentette az előadások számát. Ez teljesen racionális döntés volt. Hiába szeretnénk, nem költhetünk többet, mint amennyi pénzünk van. A főigazgató ezzel tisztában volt, házon belüli ellenfelei viszont még ekkor is úgy tettek, mintha az előadásszám ügye csak elhatározás kérdése volna. Lényegében megálltak azon a szinten, hogy a kormány adja oda a nekünk korlátlanul járó pénzt – ha nincs neki, akkor is –, mert különben botrány lesz.

Azt is a rosszabbodó anyagi helyzetnek tudja be, hogy Jutocsa teljes addigi gárdája darabjaira hullott, és egyenként hagyták el a süllyedő hajót?

Ha már ezt a hasonlatot használta: Szinetár Miklós volt az a kapitány, aki elsőként hagyta el a süllyedő hajót. Még a legénység is megtapsolta, nem tudván, hogy ömlik be a víz. Hegyi Árpád Jutocsának tehát nem volt más választása, mint a nyílt tengeren nekifogni a hajó újjáépítésének, hogy ne süllyedjen el. Bármekkora ellenszélben dolgozott is a főigazgató, sajnálom, hogy végül nem tudta kihasználni azt a lehetőséget, amit pályázata alapján megkapott. Induló csapata szétesett, az őt sokáig erőteljesen segítő Müller Péter Sziámi januártól a háttérbe húzódott, Kesselyák Gergely főzeneigazgató májusban a nyilvánosság előtt szembefordult vele – tehát nem tudott egységben működni mindazokkal, akikkel korábban együtt pályázott. Május végén már vissza kellett hoznia a vezetésbe a társulaton belül népszerűtlen, de a modernizáció mellett elkötelezett és koncepciózus Győriványi-Ráth Györgyöt, hogy a folyamat ne álljon le. Ez saját jogú döntése volt, de elgondolását magam is jónak tartottam.

Reméltem, hogy a főigazgató a reformokhoz képes lesz a házon belül többségi támogatást szerezni, mert ahol ezer emberből százat elküldenek, ott kilencszázan maradnak. Többségüket meggyőzhette volna, hogy egymás szövetségesei lehetnek, mert az átalakítás a kiemelkedő művészek érdekeit szolgálja. Többen a szemére vetették, hogy nem ült le mindenben egyeztetni a házon belüli érdekcsoportokkal. Részletes tényfeltárást igényel annak kiderítése, hogy hiba volt-e nem tárgyalni azokkal, akikkel nem is lehetett érdemben tárgyalni. 

Na de amikor ezt látta, és a helyzet egyre inkább elmérgesedett, akkor nem gondolta, hogy mégis le kellett volna váltania Jutocsát?

Nem. Épp akkor, amikor a kormánytól végre megkapta a pénzt, hogy nekilásson programja megvalósításának? Tudtam, hogy a reformokat nem lehet megúszni konfliktusok nélkül. A helyzet különben nem magától mérgesedett el, hanem mert elmérgesítették. Sokan csak szavakban voltak a modernizáció hívei. Az átalakítás ellenfelei a főigazgató ellehetetlenítésével próbáltak keresztbe tenni a reformnak. Ehhez politikai támogatást kerestek. De úgy véltem, rossz üzenet lett volna, ha a kormány nem mer konfliktusokat vállalni az általa szorgalmazott reformok sikeréért.

Egyébként május közepétől – egy ügyvezető kormány tagjaként – ha akartam se hozhattam volna személyi döntéseket. Júniusban az új kormány minisztere, Hiller István leváltotta Hegyit, és helyére Vass Lajost állította, azzal a céllal, hogy helyreálljon a nyugalom. Furcsa bemutatkozás volt ez egy „reformkormány” részéről. Mivel több pénze természetesen Vass Lajosnak se volt, ő egyszerűen a társulat óhaját teljesítette: elküldte Győriványit, és főzeneigazgatói megbízást adott az átalakítás ellen korábban folyamatosan tiltakozó Kovács János karmesternek. Azóta a modernizációs program végrehajtásáért felelős Megyeri László is távozott, pótcselekvésnek minősítve az Operaházban folyó munkát.⁸

De a Hegyi által lecsökkentett előadásszámhoz – ami a tiltakozást kiváltotta – se Vass Lajos, se Kovács János nem nyúlt hozzá. Ami ellen májusban még tiltakoztak, azt júniusban, vezetőként, már maguk is jóváhagyták. Hogy ezért a társulattól ma már nem füttyszót kapnak, hanem tapsot, az azt is jelzi: az áttörés megtörtént. Végre fogják hajtani a racionálisabb gazdálkodásra való átállást – amit még Hegyi tervezett el –, mert számukra sincs más út. Ha bezárják az Erkelt, elképzelhető, hogy még több embert kell elbocsátaniuk. Nem csoda, hogy Vass Lajos ódzkodik ettől. A helyzetet minden szempontból jellemzi, hogy szívesebben lett volna szolnoki polgármester, mint az Operaház vezetője.

Ma, amikor már nem miniszter, hogyan értékeli ezt a történetet? Kudarcként?

Egy ekkora állami kulturális intézmény reformját – amelynek műsorrendjét alapesetben évekre előre rögzíteni kell – nem lehet egyetlen esztendő alatt véghezvinni. Ezért nem tekintem sem sikernek, sem kudarcnak, inkább első nekifutásnak. Ahogy mondtam, az áttörés megtörtént, a szemléletváltás megindult. Korai lenne már most megítélni a történetet, mert az egész képet csak az utódok tevékenységének tükrében lehet majd tisztán látni. Ez az ügy a kultúrafinanszírozás alapvető kérdéseit érinti, amelynek megoldásához hosszabb idő és a kormány egészét átható, központi reformszándék hátszele szükséges. Ha azt akarjuk, hogy számottevő magántőke áramoljon kulturális intézményeinkbe, akkor először átlátható, tiszta viszonyokat kell teremteni azokban. Senki sem ad pénzt olyanoknak, akik nem tudnak elszámolni vele.

Miniszterségem elején gyakran kérdezték tőlem, hogy vajon elég lesz-e a rendelkezésemre álló idő. Tudtam, hogy sok területen a munka befejezéséhez nem lesz elég, de új dolgokat elindítani legalább olyan fontos, mint befejezni. Tudatosítani kellett, hogy az elmúlt másfél évtizedben a kultúrában is új időszámítás kezdődött.⁹ Egész miniszteri tevékenységem arra irányult, hogy láthatóvá, érzékelhetővé tegyem a szemléletváltás igényét.

Ma már senki nem kérdőjelezi meg az Operaház megújításának szükségességét, senki nem vitatja, hogy az Opera nem gazdálkodhat a régi módon. Ma már mindenki tudja, hogy az Opera nem maradhat az „utolsó szocialista nagyvállalat”; nem szigetelődhet el a magyar kultúra szent teheneként attól a társadalmi közegtől, amiben létezik. Ma, amikor tömegével kerülnek át köztisztviselők és közalkalmazottak állami területről a piaci szférába, amit azzal a szándékkal kezdeményezett a kormány, hogy az elaggott struktúrák megváltoztatásával az ország fejlődését szolgálja, akkor látható: az operaházi reform elindítása csak csöndes előfutára volt ennek a folyamatnak. Mi már ennek egy éve nekiláttunk, így ironikusan azt is mondhatnám: megelőztük korunkat.

A sors fintora, hogy most azoknak kell folytatniuk az operaházi átalakítást, akik egy évvel ezelőtt még a leghangosabban tiltakoztak ellene. Vajon képesek lesznek-e rá?  Örülök, hogy végre hullámokat vetett az eddigi állóvíz, és szakmai-értelmiségi körökben nyilvános vita indult arról, milyen legyen a hazai operajátszás a XXI. században. A magyar kulturális élet szereplői sokfélék, számos területen alkotnak kiemelkedőt, ezért az opera barátainak is jól meg kell indokolniuk, hogy mire kérik a kiemelt támogatást, és mit nyújtanak érte cserébe.

Jegyzetek

1  A zsűri tagjai a következők voltak: Schneider Márta helyettes államtitkár, Sebők Marcell főtanácsadó, Dávid-Barrett Tamás, Fáy Miklós, Gregor József, Hamar Zsolt, Horváth Ádám, Kovács Géza, László Géza, Rácz István, Rotter Oszkár. Peskó Zoltánt is felkértük, de ő nem tudott részt venni a zsűri munkájában.

2  A Petrovics Emillel való 1996-os beszélgetést újraközli: Ottovayné Ecsedi Kati – Mayer Vivian: Volt egyszer egy Laza klub. Budapest, FSZEK, 2006, 151. o.

3  A költségvetési törvényből következő 14,5 milliárd Ft helyett ennél jóval több, 26,7 milliárd Ft volt a tárcára kirótt maradványképzési kötelezettség összege.

4  Az első Gyurcsány-kormány kulturális politikájának fókuszában a kulturális vidékfejlesztés és esélyteremtés, valamint a fiatalok kulturális közösségeinek támogatása állt.

5  Rotter már magát a pályázatot is ellenezte. Sem Vass, sem Závecz nem jelent meg a nyitó társulati ülésen. Később Závecz váratlanul menesztette az Operaház sajtósait, és – a vezetés szerint neki felróható módon – késett a bérkifizetésekkel. Hegyi bizalma ezért megingott Záveczben, és leváltotta.

6  Ha a pályázat kiírását elhalasztjuk, az azzal a következménnyel járt volna, hogy belecsúszunk a választási kampányba, és a politikai szempontok felülírják a szakmaiakat.

7  A további részletek folyósításáról azonban már nem volt szó a kormányhatározatban.

8  Megyeri operálni megy. Szemere Katalin interjúja Megyeri Lászlóval. Népszabadság, 2006. október 3.

9  Lásd erről elsősorban a Szabadság kultúrája c. kiáltványt (Népszava, 2005. július 31.), amely Magyarország politikai évkönyvében is megjelent (szerk.: Sándor–Vass–Tolnai) Budapest, DKMKA, 2006, 687–694. o. Bővebben lásd: A szabadság kultúrája – Magyar Kulturális Stratégia, 2006–2020. Kulturális Közlöny, 2006/6. szám (2006. április 7.), 687–722. A stratégia megjelent a Kultúra és Közösség c. folyóirat 2006. évi 2. számában is. 5–29. o.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges