Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

A mellékmondatos bennfentesség tudatát és valami büszke, a megőrzött intimitás gőgjét sugallja számomra az Érintők című kiállítás; egyre gyakrabban érzem, hogy direkt semmi közöm a galériákban, a helyeken kitett tárgyakhoz, melyek többnyire valami álszerény, a lényeget illetően viszont nagyon is nagyra látó program illusztrációi: ez a kilenc, valószínűleg jobbára fiatal művészt prezentáló tárlat is úgy vonja meg önkörét, hogy az ember végeredményben hívatlan látogatónak, valami zsúrra ismeretlenként és fölöslegesként odatévedtnek érzi magát. Mintha félreértés lenne: minden szó appercipiálható, minden mondat ismerős, a gesztusok a legkevésbé sem szokatlanok, csak és viszont az egész, a teljes beszéd annyira távoli, hogy még érintőlegesen is nehéz kapcsolódni hozzá. Mintha pletykát hallgatna az ember anélkül, hogy ismerné a szereplőket.

Ha jól értem, a kiállítás koncepciója a szó legszorosabb értelmében nemzetközi: német, angol és magyar művészeket szerveznek-rendeznek német, angol és magyar kurátorok (ennek a fogalomnak, lássuk be, a mi országunkban még sokáig semmi értelme sem lesz, de elhihetjük, hogy jó használni, mint valami nagyon vágyott rangot), szóval organizálnak organizátorok, és menedzselnek menedzserek határokon innen és túlra olyan művészeket, akik maguk is saját hazájukon innen és túl – néha meg benne – élnek, hogy adhassanak és adjanak is számot az innen- és túlélésről, a köztes- és közötti-élésről, egyáltalán, az életről. Szóval, ha jól értem, a kiállításnak nincsen is koncepciója, mert hiszen mindenki, a XX. században minden művész valamilyen módon másutt él, mindenki, a XX. században minden ember érintett valamilyen módon a kulturális befolyásoktól (amint azt a meghívóhoz mellékelt, meghatározhatatlan műfajú katalóguspótló egyik írása is bizonyítja: a szerző, Bencsik Barna egyenlő arányban vetette magát az olasz Achille Bonito Oliva és a magyar Keserü Katalin hatása alá, sőt valószínű, hogy valamelyik internacionális utazási iroda programfüzetének véletlenül felülkulturált szerzője is inspirálta, s a nyomokat, az impressziókat, a másutt-lét tapasztalatait akarva-akaratlan felhasználja, ma vagy tegnap, s valószínűleg holnap is, óhatatlanul.

De mert a koncepciók nálunk már elég régóta hígak és illékonyak, ne is törődjünk az Érintők kiállítás ideológiájával tovább, már csak azért se, mivel az azért eléggé jól érzékelhető, hogy itt egy, az elmúlt hét-nyolc évben már Magyarországon is profi módon működő – a nyugati országokban pedig tradicionálissá lett, jobb szó híján most mondjuk stipendiumizmusként meghatározható – életmódszerű életmód materializálódásáról és vizualizálásáról kapunk híreket. Amúgy és ráadásul arról nem is beszélve, hogy a sutba vágott koncepció nem kér kenyeret, és nem felesel vissza…

Ami már most a londoni, berlini és budapesti művészek munkáit illeti: két, a nyolcvanas évek közepe óta jól ismert tendencia nyilatkozik meg ezen a tárlaton is. Az egyik a kicsinységre való törekvés, a másik az affektálós és illusztratív kommentár-mondás, mely a szívesen színpadra vont Én önmagával bíbelődő gesztusait kíséri (s aminek persze semmi köze a hetvenes évek kemény body artjához); az előbbi mintha a személyesség, az utóbbi pedig a posztmodernizmus tárgyiasult szinonimájaként funkcionálna, egyébiránt és tényszerűen pedig rendesen összefüggenek és egymásba játszanak.

Johannes Albers pici agyagfigurái tömegesen zsizsikelve eléggé nagy foltot fednek el ugyan a padlón, mégsem jelentenek többet ügyetlen magánemlékek idegesítő halmazánál, egyszersmind nem is túl áttételesen mutatnak vissza részint Gromley, részint Cragg törmelékességére és monotóniájára. Jaime Pitarch szemében is a pici a szép; pohárka, házika, tenyerecske fogja be a lelket fínomkodva és szolidan töprengve, Melanie Jackson pedig villanyvonatot meg üveggolyókat alkalmaz tautológiai kísérletéhez a video mellett, aminek létéről és az ideáról a vak képernyő nem, csak egy leírás tud beszámolni.

Gerber Pál ready-made-jei, nyakkendője és karácsonyfái – szó szerinti életnagyságukkal már-már óriásiaknak hatnak – végeredményben áttételes kommentárok: jegyzetek egy idea önkéntelen devalválásának folyamatáról és az Ego kiárasztásának meglehetősen érdektelen, de mindenesetre eléggé akaratos szándékáról. Cornelia Schmidt-Bleek nyelvi ready-made-jei és városneves trikókkal végrehajtott tautológiagyakorlatai – bár erősen kötődnek a hetvenes évek képzőművészetének, pontosabban a concept art nyelvi és szociológiai kísérleteihez – sokkal nagyvonalúbbak, s megőrzik legalább magukat a befűlt, érdektelen, automitománná váló személyességtől.

Talán csak két olyan munka akad, amelyik túlmutat a vázlatosságon és az unalmas, privát lelki útirajzokon: Csörgő Attila kinetikus műve legalább meglepő és szép, pontosabban a meglepetés, a váratlanság szépségét tárja a néző elé furcsa „rotoplasztikájával”, mely a duchamp-i rotoreliefet „önti”, fogalmazza olajba és három dimenzióba; s megkapó Kerry Stewart apácája, a Kiállítóház utolsó földszinti cellájának padlóján fekvő életnagyság-közeli plexiszobor. Stewart a jó értelemben vett teatralitásra, a hely és az idea termékeny találkozására ad példát. (Diana Kingsley, a katalóguspótlék másik szerzője a művek között kalauzolja egyenes vonalon leendő nézőjét, a magyarra fordítani igyekvő névtelen[ek] azonban valóságos labirintust varázsol[tak] a három nyelven publikált szöveg révén: Kerry Stewart szerzetesnőjét például dajkává szelídítették, anyagát hungarocellre nacionalizálták. Ez a néhány oldal, melyen több a fordítási és sajtóhiba, mint a gondolat, az utóbbi évek legkínosabb és legdilettánsabb nyomdai terméke e nemben.)

A kiállítás angol (eredeti?) címe: In and out of touch. A kurátorok – Mariele Neudecker és Barbara Thumm – talán belül vannak, innen kintről csak neszezésük hallatszik. Tollászkodás, pici zörejek, majd az útitáska cipzárjának éles kacaja.

• Kultúra