[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Klip

Emir Kusturica Underground című filmje nyerte a cannes-i fesztivál fődíját. A hírek szerint halvány volt a filmseregszemle kínálata, s szinte biztosra lehetett venni a Szarajevóról szóló film győzelmét. A zsűri, a kritikusok, a közönség így legalább nyugodtan mehetett aludni: a filmek talán rosszak voltak, de a legnagyobb nyilvánosság előtt tanúsíthatták nagyfokú felelősségérzetüket a világ dolgaiért. Elvégre ennél többet nem tehetnek.

Elképzelhető azonban, hogy a boszniai háború alakulásában egy másik film sokkal nagyobb szerepet játszik majd. Igaz, ez eléggé gyengécske alkotás: a boszniai szerb televízió készítette, és a Szarajevót újból bombázni kezdő szerb csapatok vezényelték a műalkotás promóciós kampányát: valódi seregszemlét rendeztek, ha van még kedvünk tréfálni. A pár perces klipen elfogott és túszként fogva tartott ENSZ-katonák láthatók, amint ajtóhoz, ablakrácshoz, hídkorláthoz vagy oszlophoz láncolva állnak, ülnek és feszengenek. A felvételeken a katonák láthatóan roppant zavarban vannak: nem tudják, hogyan viselkedjenek. A magukra erőltetett nyugalom sem tünteti el arcukról a zavart szomorúságot: ebben a helyzetben aligha őrizhetik meg méltóságukat. És a képek éppen így nyújtják a totális kiszolgáltatottság látványát, főleg azért, mert ezeket az erős és egészséges fiatalembereket senki sem bántja. „A lehető legtisztességesebben bánunk velük” – nyilatkozták a fogvatartók. A nap szikrázóan süt, háttérben délvidéki táj. Minden a lehető legnagyobb rendben, csak éppen odakötötték őket egy oszlophoz, mint valami kecskét, amíg a gazda beugrik a kocsmába egy sligovicára.

A képek megtették hatásukat. Európa, Amerika felháborodott. Minden azt sugallja: most már valaminek tényleg történnie kell Boszniában. Amit a megcsonkított gyermekholttestek vagy a premier plánban fejbe lőtt francia katonák látványa, a megerőszakolt asszonyok rémületes vallomása nem ért el, ahhoz most elég ez a pár perces videofelvétel. Pedig a képeken nincs semmi „különleges”. Vagy mégis?

Rejtvényszövegünk egy 1625-ben megjelent, roppant hatású jogelméleti munkából származik. Szerzője felhívja a figyelmet: nők és gyermekek lemészárlása ugyan szörnyű dolog, de azzal, hogy általában elfogadtuk a háborút, elfogadtuk a gyermekgyilkosságok lehetőségét is. Ezen a klipen viszont a háborút mint „végső” politikai cselekvést elvben elfogadó nyugat-európai polgárt – mint tévénézőt és közvélekedőt – egyszerűen megalázzák. A távoli borzalmak látványát elviseljük, itt azonban a méltóságérzetet sértették meg. Vagy ha tetszik: a hiúságot. Bízzunk hát a művelt Nyugat hiúságában, s feledjük el egy időre, hogy már megint olyasmiben reménykedünk, amit egyébként szégyenleni szoktunk.

A nők, a gyerekek és a háború

„Az ellenség egyaránt büntetlenül ölhető meg saját területén, ellenséges földön, gazdátlan területen, a tengeren. Az a szabály, hogy semleges területen nem ölhetek meg, és nem okozható nekik sérelem, nem az ő személyüket megillető jog, hanem annak jogából fakad, aki azon a területen a főhatalmat gyakorolja. (…) Ez a jog olyan széles területet ölel fel, hogy még a nők és a gyermekek megölése is büntetlen cselekménynek tekintendő, mivel bennefoglaltatik a háború jogában.

Nem használom fel e tétel bizonyítására azt a tényt, hogy a zsidók megölték a hosboniták asszonyait és gyermekeit, valamint azt sem, hogy ugyanezt követték el a kánaániták és azok szövetségesei ellen is. Ezek Isten művei, és Istennek több joga van az emberek, mint az embernek az állatok felett… A népek általános szokására inkább az a körülmény utal, hogy a zsoltár boldognak mondja azt, aki a babiloniak csecsemőit sziklához veri. Ugyanilyen értelemben mondja Homérosz: »a kicsiny csecsemőket Földhöz csapkodják a dühöngő harci zsivajban«. Thuküdidész elbeszélése szerint a thrákok, valamikor régen, Mükalésszosz elfoglalása után a nőket és a gyermekeket is megölték. A rómaiak a hispániai Ilurgia város bevétele után »válogatás nélkül megölték a nőket és a gyermekeket«, hogy Appianosz szavaival éljünk. Tacitus írja Caesar Germanicusról, hogy egy germán néptörzs, a marsusok falvait tűzzel-vassal pusztította, majd hozzáteszi: »sem nem, sem kor nem talált kegyelmet«. Titus a zsidó nőket és gyermekeket is a vadállatok elé vetette a cirkuszi játékok során. És erről a két emberről mégis azt tartották, hogy nem voltak kegyetlen természetűek. (…)

Ezt a jogot a túszokkal szemben is alkalmazzák, mégpedig nemcsak azokkal szemben, akik megállapodás folytán magukat kötelezték erre a sorsa, hanem azokkal szemben is, akik másokat adtak túszul. A thesszaliaiak valamikor kétszázötven túszt öltek meg, a rómaiak pedig háromszázat a volscusok és auruncusok közül. (…)

Sok helyen azt olvashatjuk, hogy a háborúban a nők meggyalázása megengedett, számos esetben viszont tilosnak tartják. Azok, akik megengedettnek tekintik, csak más testének sérelmét látják ebben, s mivel mindazt, ami az ellenségé, hatalmunk alá vethetjük, úgy vélik, hogy a nők meggyalázása összeegyeztethető a fegyverek jogával.

A helyesebb állapotot azok képviselik, akik nemcsak testi sérelmet, hanem elvadult kéjvágyat is látnak ebben a tettben, és tekintetbe veszik azt is, hogy a nők meggyalázása sem a biztonságot, sem az ellenség megbüntetését nem szolgálja, ezért úgy vélik, hogy ez a cselekemény háború idején ugyanúgy nem maradhat büntetlen, akárcsak békében. (…) Keresztények között ezt az elvet nemcsak a katonai fegyelem szabályaként, hanem mint a nemzetközi jog tételét kell megtartani: vagyis azt, aki szemérem elleni erőszakot követ el, még ha ez háborúban történik is, büntetésnek kell alávetni.”

???

• Ki beszél?