Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Budapest perceken belül kisebbfajta kultúrbotrány helyszíne lesz, ezt nyugodt szívvel megjósolhatjuk. A főpolgármester akar valamit, környezete hezitál, ellenfelei – most éppen a magukat szakmának tételeztető művészettörténészek és a kielégítetlen építészek – dühödtek eme akaratot megtapasztalva. Ugyanis Demszky Gábor Hundertwasser-házra vágyik, a hazaiak meg – gondolom – hazai házra. Pici vita van máris, bár – és ez rendkívül rokonszenves – tervet, de még csak vázlatot sem látott senki a leendő levéltár épületéről, az egyelőre langy civódás tehát az itt szokásos mederben csorog. A száznevű vizesember pedig valószínűleg hevenyen tervez, s oda sem fütyül, mit tart róla a hivatal, a szakma és az esztétikai közmegítélés. Meg bizonyára számos jubileumai egyikére is készül lassan; ha rám hallgat, akkor először annak a történetnek huszonötödik évfordulójára, mellyel Európa-hírű lett, mellyel filozófiája valóban megvetette önalapjait.

Hundertwasser, mint a transzautomatizmus iniciátora (az ötvenes évek közepén-végén fundált elmélettel a mester a hidrogénbomba és Jackson Pollock szellemi nyomaiba, örökébe kéredzkedett bele) 1959-ben a hamburgi Iparművészeti Főiskolán, ahol frissen kinevezett tanárként bomlasztott, azzal az elképzeléssel lépett tanítványai és kollégái elé, hogy húzzanak közösen végtelen vonalat az épületbe, annak falaira, mintegy birtokba véve a felületet és a teret, s megtagadva az egyenes vonal rémuralmát, az egyenesét, mely a természetben – szerinte – nem is létezik, vagy ha igen, az csalás. Korábbi találmányának, a szivárványírógépnek rossz fogadtatásán okulva, most kikérte egy specialista véleményét, mikor és hol kell elkezdeni a lénia húzkodását. Wulff úr, hajdan Hitler és Himmler hivatalos asztrológusa, aki valami rossz jóslata után egy koncentrációs táborban morzsolhatta aszcendenseit a háború végéig, kijelölte a mester számára a kezdőpontot, már ami a helyszínt és az időt illette, s a munka megkezdődött. Az egyenesekhez szoktatott németek egy darabig – pár órán keresztül – figyelték a lázas munkát, majd kikapcsolták az áramot, vegzálták a művészt, mindhiába, a csíkok növekedtek és szaporodtak, végül táviratoztak a főiskola távol lévő rektorának (mint valami zord papának, mert a gyerek rosszul viselkedik a tábortűznél), aki az újságokból már értesülvén a skandalumról, összecsomagolva holmiját csak a döntő pillanatra várt, a főpedagógus repülőre pattant tehát, hazaszárnyalt, s kiparancsolta Hundertwassert a már eléggé bestráfozott épületből. A művész, igazát fölsértve érezve, kipanaszkodta magát a hamburgi szenátus előtt, ám érvei – melyek szerint a végtelen spirálvonal hatalmas napként környezte volna tanítványait, akik így, az erő közepében tartózkodva magasztos teremtő munkára lettek volna képesek –, vak szemekre és süket fülekre találtak.

Hundertwasser azután vízre szállt, lépkedett és hajózott, festett és tervezett, mikor, hogy.

De a spirál, mint az erő ama majdnem kultuszfilmben, mindig vele maradt, még fölösen is. Még béklyóként is. Mert az mégiscsak különös, de persze pontosan érthető ugyanakkor, hogy abban az évben, amiről az imént szó került, rendeződött Amerikában az első happening, a háború utáni avantgardizmus egyik legjelentősebb eseménye, mely végül is, a dolgokat szigorúan vizsgálva és a lényeget illetően igencsak közel esik Hundertwasser ugyancsak szabadságvágytól vezérelt aktusához, bár persze a különbség is szembeötlő: Kaprow és Maciounas a misztikát, az okkultizmust, egyáltalán, a révületes hitet a legkevésbé sem keverte gesztusai közé, míg viszont az osztrák hódító egyben térítőként is megmutatkozott, s színvallásával az avantgarde tágas anarchizmusát, nyílt filozófiáját – ha nem is megtagadta, de mindenesetre – elhárította magától.

Mindez a későbbiek szempontjából azért érdekes, mert különösen festményei, szövegei, de meg életformája is némiképpen a lököttapostol-effektust illusztrálták és illusztrálják most is, hatvanhét éves korában, azt a fajta magaviseletet, melynek megtestesítőjéből, a bohóc-mákonyistából általában elég egy is, s a félreértés szintjén erre a szerepre eddig nagyjából megfelelt Dali önmagában. És persze befonta Hundertwassert a mindig gyanús pénz folyondárja is, a hatvanas évektől jól működő siker (’62-ben, az egyik legjobb évjáratú Velencei Biennálén ő képviselte Ausztriát), ami nem tett jót hitről csácsogva kivívott reputációjának, amint poszterdemokratizmusa sem a kiválasztottságtudatnak. És az sem, hogy a nevét, azt a jó vicces nevét mindenki ismeri (az igazit, mint általában lenni szokott, alig valaki). A mondottaktól függetlenül a világ minden jelentősebb közgyűjteményében ott lógnak képei, természetesen. Mert transzautomatista-antropozofikus-ekologizmusa egyrészt jóval kevesebbet ártott és árt, mint sok racionálisabb ideológia, másrészt: mert munkái – akárhogyan is utálkozik ettől a skatulyavasaló műtörténetírás – szerves (ennek a szónak biztosan örülne, ha értené az aggulni kezdő Friedenreich), tehát még egyszer, munkái szerves részei, sőt képei is egyben a század második fele vagy akár vége vizuális filozófiájának. Bizony, ez így van.

Ami mármost elhíresülésének második okát és fázisát, vagyis építészetét, jobb szó híján lakófestményeit illeti, nos hát ezek is vannak. Bár a vaskos építészettörténetek természetesen nem tartják számon házait (vagy ha igen, akkor a viccrovatban), azok mindentől függetlenül állnak, nem omlanak össze, és sajátlag hatnak környezetükben és környezetükre, mely már nemigen mondható el általában-általánosságban a posztmodern és a dekonstruktivizmus megjelenése előtti épületek nagy átlagáról, majd azokról sem, melyek e tendenciák devalválódásának idején, vagyis pontosan manapság készülnek rakásra.

Nem azt akarnám mondani persze, hogy Hundertwasser nekem rejtve jó emberem lenne (vagy én igyekeznék azzá válni az ő szemében), még csak azt sem szeretném sugallani, hogy véleményem lenne „ügyéről”, vagy ha lenne, közölni kívánnám azt, pusztán csak annyit, hogy itt egy dolog van készülőben, piciny vagy talán nagyobb botrányka, érdekek csatája, hogy abbahagyjam végre a fínomkodást. Pusztán csak annyit próbáltam elmotyogni, amennyi az egyik versenyzőről hirtelen tudható, mert hiszen a többi küzdő feltehetőleg mindig is csak önmagáról fog beszélni.

Hamburgban annak idején Friedenreich Hundertwasser két nap, két éjjel húzta-vonta a spirált a falakra, aztán elküldték. De ott ő akarta jelenlétét. Itt meg Demszky úr. A kérdés most már csak az, Pesten hány nap a boldogság?

• Kultúra