Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Az utóbbi hetekben különböző helyeken, de mindig ugyanarról a helyről többször is a fülembe mormolták – intőleg –, hogy támogatni csakis a magyar kultúra magyar munkásainak magyar munkáit kívánják: persze csak miután eldöntötték, hogy magyar-e a magyar, és mennyire az. Rendben, működik a sanzsán, semmi baj. (Emlékszem, az egyik idősebb férfi rokonomnak volt pirosból zöldbe, majd zöldből pirosba, az árnyalatok között rafináltán oda-vissza játszó felöltője, egy másikat pedig a sárga-kék babonázta meg, s igen szívesen forgolódott a fényben, hogy a színeváltozás látványos és artisztikus legyen. Ezek az ős-auto-kinetikusok a sanzsán naiv fölhasználói voltak persze: nem vették észre az anyagban nem is oly mélyen rejlő lehetőséget, mert a metaforikus viselkedés, valamint a viselkedés metaforája iránt nem volt különösebb érzékük.) Szóval, játszik a szín, ezt már mindenki észrevehette, s meg is emészthette, nincs benne semmi különös. Ahogy abban sem, hogy a hatalomra jutott ideológia errefelé mindig önmagától fogadja csak el a minősítést, s ennek érvényében saját lényegét is csak maga értheti meg igazán. Vagyis a ruha ugyanaz, csak éppen a fény esik rá másképpen; játszódik a napfény az anyagon rendületlen, ám a színt nem a szem, hanem a kabátból kibömbölő hang nevezi és határozza meg.

Valami azonban mégis változott, s nem is éppen sanzsánosan. Régebben a kabát zsebében csörgött némi aprópénz. Ha nem is sok, annyi azonban mindenképp megbújt ott, amennyi az ideologikus műpártolás látszatának fenntartásához szükséges volt, amennyi ahhoz kellett, hogy legyen valami hitele a büszke kijelentésnek: az állam támogatja a művészetet. A mondat ma is elhangzik, a frázisnak azonban már csak a burkolt ideológiai zsarolás ad valami fémes csengést, nem pedig lé(nyeg). Az ugyanis nincs. Egyrészt egyáltalán nincs, másrészt ideologikusán nincs, harmadrészt bizonyos művészek számára nincs. Hogy egyáltalán és hogy ideologikusán nincs, az jó cinikus módon összefügg persze, mert mi sem egyszerűbb, mint a szegénységet a piac szabályaiba csomagolni, s azt csacsogni, miszerint a kontraszelekció helyett ma a műkereskedelem és az érték szelekciója működik és működtet. Mindez annál is inkább használható, hiszen így nem a képzőművészetet kell (nem) támogatni, a magyar művészetet, melybe mindenféle nem magyarszerű is betolakodta már magát, hanem csak a néhány kiválasztottat, az egy-két igazit és mélyet, s fenn sem kell tartani a korábbi apparátusokat, melyek kiszálazták a támogatandókat, szállították, formálgatták, nyálazgatták az ideológiát, s olykor meg-megforgatták a korpát is.

Megnyílt most például a Magyar Szobrászok Társaságának a kiállítása az Árkád Galériában, mely a hatvanas–hetvenes években az úgynevezett önköltséges, tehát nem épp államilag favorizált tárlatok helyszíne volt Fényes Adolf-terem néven, s ahol a progresszív magyar képzőművészet rendesen formálta a műtörténetet. A hely átalakult: földizájnolva és átkeresztelve szépen kihátrált saját históriájából. A magyar képző- és iparművészek galériájává lett, azé a szervezeté, melynek egyik szakosztályából alakult az éppen kiállító társaság. (Az enyészetnek magát vonakodva, de kényszerűen átadó szövetség jelenkori helyzete sem nélkülözi bizony a komikus és metaforikus elemeket.) Nos, itt ez a kis terem, amelyben most 37 szobrász mutat be kicsiny szobrokat, valóban kicsinyeket; néhány centis pálcavázlatok (Orosz Péter), érmek (Vigh Tamás, Budahelyi Tibor, Paló Róza), emlékmű- és köztéri tervek (Rácz Edit, Tilles Béla) sorjáznak-váltakoznak „galériaművekkel” (Matta Attila, Kungl György), szomorúan. A kiállítás címe: Szigorúan titkos, mely – mint kiderült – megfontolt és jogos önirónia szülötte. A tárlathoz ugyanis sem meghívó, sem katalógus nem járul, s nem azért, mintha a részvevők szégyellnék munkáikat, vagy mert valóban titokban akarták volna tartani a dolgot, akárha az valami szekta rejtélyes belügye lenne, hanem csak mert egy árva vasuk sem volt.

Kiállít tehát harminchét kortárs magyar művész Budapesten 1992 tavaszán. Van köztük elég régen, közepesen régen és most, az elmúlt hetekben díjazott, akad köztük volt- és újelkötelezett, meg soha el nem kötelezett; a munkák jók is meg rosszak is, a látvány tehát éppolyan, mint a valamikori nagy, országos kiállításokon, vagyis nem különösebben érdekes. Legalábbis számomra. A tárlat viszont létezik, a művészek kitüntetésekkel, monográfiákkal, rangokkal övezettek, együtt és külön-külön, és részei a magyar kultúrának. A tegnapinak és a mainak is.

Ezért válik a helyzet szociológiai és „állam”-pszichológiai szempontból kuriózussá. Mert úgy látszik, hogy miután a kis pénzpatakok medrei kiszáradtak, de forrásaikat, melyek azonban el még nem apadtak, mindenféle új alagcsövekbe vezették, a hopponmaradtak – ahelyett, hogy egymás nyakát kezdték volna tekergetni – szolidárissá lettek egymással. És szolidárissá magával a művészettel is, melyet magára hagyottnak látnak, nem ok nélkül. E kiállítás körülményei ugyanis azt bizonyítják – s most az valóban mellékes, hogy önmagában milyen értékű a tárlat –, szóval az Árkád Galériában látható munkák arról beszélnek, hogy a politikai ideológiától megtisztított-megtisztult művek az önigazoló hatalom számára teljesen érdektelenek ismét. Ennek bevallását azonban tiltja az illem meg a taktikai érzék. (Valószínűleg ezért maradnak életben – egyetlen fillér nélkül – a „szervezeti életet” kamufláló intézmények is.)

A helyzet – fájó szívvel persze, de – elfogadható lenne, ha az állam valóban és konzekvensen leírná és elveszítené a művészetet, vagy fordítva: kiszállna belőle végképp. Nem támogatná semmivel, de nem is zsarolná, s nem magyarázná folyvást, hogy mit akar, mert nem akarna semmit. (Már csak azért sem, mert néhány év múlva úgyis más akarna. Remélhetőleg nem is a sanzsán elvének megfelelően.) Majdnem itt tartunk, idejutottunk persze, de csak majdnem. Hiszen az állam a művészet – s nem csak a képzőművészet – nagyobbik részét rég elveszítette, ám minduntalan úgy tesz, mintha egy-két héroszon kívül valamije is maradt volna. Belőlük táplálkozó tulajdonosi öntudata azonban olyan erős és sugárzó, hogy a cinizmust is képes pátoszba burkolni.

Szebb lenne persze az ellenkezője: kéretlenül és szó nélkül adni a pénzt, ama felismerés birtokában, miszerint a művészet is közszolgálati médium, s nem politikai teóriák reklámhelye.

• Kultúra