Skip to main content

Sátántangó

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Film


Tarr Béla több mint négy évig dolgozott a Krasznahorkai László azonos című regényéből készült filmen. Nagy várakozás előzte meg, pletykák, rémhírek és legendák szövődtek körülötte. Az eredmény minden várakozást felülmúl. A Sátántangó nemcsak az idei szemlén emelkedett ki a mezőnyből, de az utóbbi évekre visszatekintve is csak egy-két magyar film említhető vele egy lapon, és bizonyosra vehető, hogy jelentősége csak nőni fog az idővel.

Sátántangó hét és fél óra, szünetekkel együtt hosszabb, mint egy nyolcórás munkanap. Az egyetemes filmtörténetben csak két vállalkozás fogható hozzá: Erich von Stroheim Gyilkos aranya és Fassbinder Alexanderplatza. Csupa regényadaptáció, és ez nem lehet véletlen. A regénynek ideje van, és a regényhez idő kell. (Ha egy perc a világ, vagy három nap az esztendő, akkor annyi.)

Ideje hol a valóságos életidővel halad együtt, hol a robbanásig összesűrűsödik, hol végtelenül kitágul. Így van ez a filmregénnyel is. A valóságos idő a filmben persze csak látszólagos, a legmerészebb sűrítéssel egyenrangú stilizáció. A normál emberi ténykedések a vásznon a mozdulatlanság, a történettelenség érzetét keltik, és már-már elviselhetetlenül lassúak. Tarr többször is él ezzel az időkezeléssel: köztük a Sátántangó két legerősebb jelenetében. Az egyikben az orvost, a másikban a macskáját elpusztító kislányt látjuk. Kettejük jelenléte olyan súlyos, a szó fizikai értelmében, hogy szinte kitör a kétdimenziós képből, a virtuális valóságból. A nagydarab, löttyedt öregember a fülünkbe liheg és fújtat, az orrunkban érezzük a szagát. Ahogy az időt is, az ólmos, szüntelen esőt, a mindenhová beszivárgó, mindent szétrohasztó nyirkot, ami behatol nedves ruháink, a bőrünk alá, nehéz sártól cuppogó cipőnkbe.

A film fekete-fehér, de nincs szépen fényképezve, rafináltan világítva. Ez nem a divatos retro vagy az esztétizáló művészfilm artisztikus monokrómja, hanem a világ színe, a szürke mint szín, a szürke mint állapot. Medvigy kamerája hidegen és tárgyszerűen, néz végig a külső és belső tájakon. Egyazon tájon: a vidék, az időjárás, a telep tárgyi világa pontos megfelelője az idő emberének; az ember élete és mentalitása pedig tökéletesen idomul a környezethez. Különbségtételnek nincs módja, és nincsen értelme. A film terét és idejét ugyanaz a szó írja le: világvége. Az enyészet, a felbomlás, a pusztulás örökidejében vagyunk. Nem hihetjük, hogy ezelőtt valami más volt, és ezután valami más lesz. Armageddon már megvolt, elvégeztetett, ez valami ittfelejtődött létezészárvány, visszamaradt vegetáció. Ezt a végállapotot írja le Krasznahorkai: „Szomorú kutató vagyok, aki azt kutatja, mitől olyan borzasztó minden, mint amilyen.”

Két héttel ezelőtt Mészöly Miklós revelatív írásban vizsgálta mai politikai és emberi helyzetünket (Beszélő, 16. sz.), és „a nálunk különösen nagy múltú és kényszerű áthárítás” mechanizmusában látja mostani nyűglődéseink okát. Hogy négy éve egyszer csak elveszett számunkra a döntés- és felelősségáthelyezés, a bűntudat nélkül gyűlölhető közös ellenség háta mögötti összekacsintás lehetősége. „Ami van vagy mutatkozik – pontosabban, amit az örökölthöz e négy év alatt tettünk hozzá –, ezúttal mindenestől a becses sajátunk. Valószínűleg nem merész feltételezés, hogy a szerte tapasztalható politikai rosszkedvünk gyökere itt van…: ez is… még ez is, belőlünk telik ki?”

Az emberi állapoton túl erről is szól a Sátántangó. Egy nagyon is konkrét berendezkedésről (a regény 1985-ben jelent meg), a hatalomgyakorlás és manipuláció erretájt ismerős módszereiről és ezeknek az emberi leiekre és magatartásra tett hatásáról. A Sátántangónak tehát van aktualitása, van személyes mondandója. Sem az aktualitás, sem a mondandó nem vesztette érvényét a regény megjelenése óta eltelt közel tíz év alatt.

Sátántangó hét és fél óra. Hát hol él ez az ember? Mit képzel? Kinek van ma ennyi ideje? Egyáltalán, elképzelhető-e még valaki vagy valami az életünkben, amire ilyen tenger időt szánnánk? Mit hozhatunk fel a Sátántangó mentségére az összes lehetséges ellenvetéssel szemben?

Tarr munkája nem ezoterikus remekmű, orvosi eseteknek és mindenre elszánt sznoboknak készült elitfilm. Súlyosan beszél, de érthetően, lassan, de nem unalmasan. Végignézhető, és fel is ér azzal a négy normál filmmel, aminek az idejét kitölti. Van története, vannak arccal, névvel, személyiséggel rendelkező szereplői. Van benne sors és tét. Szabad választás, arasznyi játéktér, terv és remény. Az emberek iparkodnak, pénzt olvasnak, csalnak és helyezkednek. Várnak. Éppen úgy, mint az életben. Éppen úgy, mintha volna élet.

Művész mozi, Huszárik-terem
7-én 15.30-kor
(Bp. VI., Teréz krt. 30.)




















Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon