bori

Nyomtatóbarát változat

Jó művészéletrajz márpedig nincs, hiszen sem az alkotás folyamata, sem eredménye nem ábrázolható filmen. Ha pedig mackónadrágban látjuk az anyósával nyájaskodó alkotót, megtudjuk róla, hogy szereti a körömpörköltöt, a töltött galambokat, és ínhüvelybántalmakban szenved (a sűrű poháremelgetéstől), akkor elszörnyedhetünk vagy gyönyörködhetünk a művész emberarcán, csak az lesz még nagyobb rejtély, mikor és hogyan hozta létre azokat a csodás műveket. És nem lesz könnyebb a helyzet, ha „mélységében” tárják elénk az értetlen, ellenséges környezetben magányra és nyomorra kárhoztatott, éjt nappallá téve vívódó, csak az alkotásnak élő lánglelkű nagyembert. Ha mindezen nehézségekkel dacolva, törvényt törve mégis előadódik egy jobb darab ebben a zsanérban, arról kiderül, hogy nem tiszteli az igazságot, önkényesen bánik a tényekkel, a maga (pre)koncepciójának rendeli alá a személyiséget.

Derek Jarman Caravaggiója nem esik ezekbe a hibákba, illetve eldönthetetlen, hogy beleesik-e. A festő életének ismert történései jelennek meg a vásznon, de stilizáltan, kihagyásokkal és utalásszerűen. Ami pedig Caravaggio személyét illeti, ahhoz önmagán keresztül próbál eljutni Jarman. Legfőképp pedig a képek által. Szinte kizárólag a festményekből megismerhető, bizonyítható, rekonstruálható, fölsejlő Caravaggio-élet és -lélek érdekli. Minden, korhűség, hitelesség, értelmezés és vallomásos azonosulás belőlük származik. Jarman pontosan beállítja és „fakszimilékben” újrateremti a filmvásznon a híres képeket, s az ezen túli látvány vagy beszéd csak összekötő szöveg a Caravaggio-művek elbeszélte történetek között.

„Most, hogy ötödször (!) is újraírom a forgatókönyvet… – kezdi Jarman az 1982. szeptemberi bejegyzést a naplójában –, végképp eldöntöttem, hogy a film jelmezei és díszletei maiak lesznek… A festmények nem anakronizmusnak látszanak majd, hanem igazi perspektívájukban mutatkoznak meg. Csak ha kortárssá tesszük Caravaggiót, akkor értjük meg, milyen nagy festő volt. Ő volt az első olasz festő, aki az utca emberét vallásos tárgyú vásznakon ábrázolta.” Meg vagyunk győzve, ám 1983. január 27-én már ezt olvassuk: „…mégis átírom a filmet korabelire vagy majdnem korabelire. A korszerűsítés azon a régi mániámon alapult, hogy minden szöveget modernizálni kell. De egy év múltán úgy érzem, hogy a modernizálás válna a film causa célebre-jévé, és ez a tartalom rovására menne, a finomabb árnyalatokat tönkretenné. A korabeli változatban szelídebb, kevésbé pofátlan volna a hatás, nagyobb mélységet lehetne elérni.”

A „majdnem korabeliséget” szellemes, mélyértelmű vagy éppen harsány anakronizmusok beiktatásával éri el Jarman, a számológép, az autó- és vonatzaj, a cigaretták füstje minduntalan átjárást, oda-visszautalást teremt a XVII. század és a jelen között, hol Caravaggiót látjuk akkor – ki, ha „ebben az évszázadban újraszületett volna, nyilván filmrendezőként teszi” –, hol Derek Jarmant, aki – ha kort választhatna magának – nyilván reneszánsz festőként születne újjá.

20-án, szombaton, 18.30
Örökmozgó
(Bp. VII., Erzsébet krt. 39.)

• Rábeszélő