Nyomtatóbarát változat

A kérdésre, hogy melyik ország a világ legnagyobb filmgyártója, habozás nélkül neveznénk meg Amerikát. Holott már jó ideje Indiában készül a legtöbb film évente. Ennek ellenére az indiai kinematográfia hatalmas fehér folt az itteni térképeken, egyetlen névvel: Satyajit Ray. A bengáli rendező 1955-ben állt elő első munkájával, a Pather Panchalival, amely még abszolút amatőr módon, viszontagságos körülmények között készült, s csak „isteni beavatkozás” (a bengáli miniszterelnök személyes közbenjárása) révén sikerült tető alá hozni. A film 1956-os cannes-i sikere megpecsételte Ray sorsát: professzionális rendező lett belőle, s ettől kezdve három és fél évtizeden át szinte minden évben hozzátett egy-egy darabot hazája nemzeti össztermékéhez.

Satyajit Ray saját bevallása szerint is a neorealizmus követője (1950-ben öt hónapot tölt Angliában, ezalatt 95(!) filmet néz meg, és De Sicától a Biciklitolvajok teszi rá a legnagyobb hatást). Ez a személyes vonzalom több mint szerencsésnek mondható egy frissen felszabadult ország művésze esetében: India 1947-ben nyeri el függetlenségét, s a rászakadó szabadságban egyszerre megszámlálhatatlan új és fölerősödő régi konfliktussal kell szembenéznie. Mintha erre a helyzetre találták volna ki azokat a vívmányokat, melyeket a neorealizmus hozott a filmművészetbe: az álomgyári termékek, a romantikus mesék helyett a valóság felfedezését, a hétköznapi emberek gondjai iránt mutatott érdeklődést, a szociális érzékenységet és a nemzeti önismeretet. Ray a maga egyéni pályáján gyorsítva járta be az olasz neorealizmus útját, a trilógiává bővült első filmmel gyakorlatilag lezárult a hőskorszak, és az 1958-as Zeneszalonban „a bengáli Flaherty, ahogyan Rayt sokan nevezték, már tudatosan törekszik a lélektani folyamatok megjelenítésére. Satyajit Ray ebben és későbbi filmjeiben is a »lélektani neorealizmus« mesterének mutatja magát” – írja róla Zalán Vince.

Realizmus, nemzeti sorskérdések, az egyszerű emberek élete – csupa tiszteletre méltó és nemes por lepte érték a mai mozinéző szemében. Ami élővé, izgalmassá teheti ezt a filmművészetet, az Satyajit Ray kétlelkűsége. Az ősi sziklatemplomok kőbe faragott, gyönyörű isteneire emlékeztető rendező előkelő bráhmin volt, és miközben együttérzéssel, híven ábrázolta az alsó kasztok nehéz sorsát, esze ágában sem volt lemondani kasztja kiváltságairól. Miközben felvilágosult értelmiségiként elutasította a vallási babonákat és a régi hitet, szerette India régi szép meséit, mítoszait. Miközben a modernizáció elkerülhetetlenségét vallotta, nosztalgiával tekintett a múltra és az ősi hagyományokra. Ilyenformán a műveiben megjelenő társadalmi konfliktusok egyszersmind az ő személyes konfliktusai is, a tudatos választások és a vágyak, hajlamok diszharmóniája adja az életmű belső feszültségét és személyes hitelét.

Hiába, hogy Satyajit Rayt legelső munkája óta jól jegyzik a külpiacokon, nem vált belőle „nemzetközi” filmrendező. „Lehet, hogy ez a téma túlságosan helyhez kötött – írja A gyáva és a szent című munkájáról –, kérdéses, vajon megértik-e Nyugaton. De végül is mindenekelőtt hazámnak, Bengáliának dolgozom, minden filmem bengál nyelven beszél.” Bengáliként volt indiai, és indiaiként lett a világ egyik legjelentősebb filmes alkotója.

Satyajit Ray filmjei az Örökmozgóban (augusztus 25–31., 20.30)


Apu-trilógia
Pather Panchali (1955) 25-én, csütörtökön, 20.30
A legyőzhetetlen (1956) 27-én, szombaton, 20.30
Apu világa (1959) 28-án, vasárnap, 20.30

Két lány (1961) 29-én, hétfőn, 20.30
Zeneszalon (1958) 30-án, kedden, 20.30
A vetélytárs (1971) 31-én, szerdán 20.30

• Rábeszélő