–kzs– [Kárpáti Zsuzsa]

Nyomtatóbarát változat

Ezúttal ne fukarkodjunk a dicsérő jelzőkkel, és ne féljünk a közhelyektől. Amadindáék nélkül szegényebb lenne a magyar zenei, mit zenei, az egész magyar kulturális élet.

Úgy töltik be „missziós” feladatukat, hogy ráadásul szórakoztatják is az értő, érdeklődő és – az addig – közömbös hallgatót egyaránt. Olyan hittérítők, akiknek nem kell erőszakot alkalmazniuk. Az emberek ma is, 10 év eltelte után is tódulnak koncertjeikre. Modern zene – telt házzal.

Régen hangversenyéletünk rendezői a szendvicstechnikát tartották célravezetőnek: két (népszerű) klasszikus közé, a szünet előtt (hogy a szünetben haza ne menjen a közönség) egy kortárs (kortárs magyar) művet csempésztek. A kezdeti nézőtéri kuncogásokat vagy szörnyülködéseket az idők során elnyomta a feltámadó sznobság, majd az igazi büszkeség Durkó, Szőllősy, Kurtág, Jeney külföldi ismertsége nyomán. De az igazi befogadás (az Új Zenei Stúdió vagy a „Főzőcső” estjeitől eltekintve, melyeknek szűk és állandó a közönsége) mind a mai napig várat magára. A minden ősszel görcsösen megrendezett „Korunk zenéje” sorozat még mindig nem vonz telt házakat, s a külföldi nemzetek mai zenéjének szentelt estek sem rezgetik meg a falakat. Amadindáék viszont igen, a szó legszorosabb értelmében. Ugyanis ha a műfaj megkívánja, erősítőt is használnak. Az Amadinda legfőbb erénye talán ebben rejlik. Mármint abban, hogy nagyon sok műfajban otthonosak, és a legkülönbözőbb zenéket is adekvátan adják elő.

Ismerik az afrikai tradicionális zenét – az együttes neve is egy afrikai hangszert jelent, maguk is készítettek egyet, mindannyiszor tomboló sikert hoz, ha megszólaltatják. Játszanak komolyzenét, klasszikusokat, Debussyt, klasszikus moderneket, Xenakist, Steve Reichet, Cage-t, még maibbakat, magyaroktól a japánokig. Játszanak jazzt (pl. Green ragtime-jait), és milyen jól! Hogy Presser Gábor (ismételten) fellép velük – e jubileumi esten is –, további műfaji kalandozásról árulkodik.

Missziós tevékenységük folyamán számos kortárs magyar művet adtak már elő, többek közt Sáry Lászlótól, Márta Istvántól. A jól képzett (tessék csak egyszer megnézni egy mai kompozíció kottáját, és jót hüledezni a látványon!), a világ zenéjére folyamatosan és érzékenyen odafigyelő együttes minden tagja külön-külön is virtuóza hangszerének, helyesbítek, hangszereinek. Rengeteg hangszert használnak, gyűjtik és gyártják őket. És bármilyen alkalmas tárgy ütőhangszerré válik a kezükben, ha arra van szükség.

Szólhatnánk még az együttes tagjainak részvételéről, fellépéseiről más koncerteken (klasszikus és modern zenében egyaránt), vezetőjük, Rácz Zoltán zeneakadémiai pedagógiai tevékenységéről, mindannyiuk humoráról, színészi-előadói képességeiről, stílusérzékéről (ami nemcsak zenei értelemben nyilvánul meg, hanem a happening ízléses felfogásában is), mesélhetnénk kitartásukról (ahogyan nem hagyták, hogy a gazdasági nehézségek leteperjék őket), és még sok mindenről. Ám a lényeg, amit fontos leszögeznünk: az együttes sikere – akármennyire látványos is az őket körülvevő hangszer-installáció – nem az olcsó sikerek fajtájából való! Mert tartottak már nálunk ütőstalálkozót, adott már estet más ütőhangszeres művész is, ám az övékéhez mérhető siker elmaradt. A bohóckodó, elmélyültséget mímelő, blöffgyanús darabokat játszó előadók ugyanis nem tévesztik meg a sokszor elmarasztalt közönséget. Amadindáék sikere elválaszthatatlan a tökéletes elméleti és technikai-művészi felkészültségtől; a virtuozitást kordában tartja az igényesség, és a jó ízlés, ahogy a darabok kiválasztása és előadása is a jogos öntudattal párosuló művészi alázat.

Az Amadinda együttes tagjai: Rácz Zoltán, Váczi Zoltán, Bojtos Károly és Sárkány Zsolt.

Március 21., hétfő, 19.30
Zeneakadémia (Bp. VI., Liszt Ferenc tér 8.)

• Rábeszélő