[Sándor L. István]

Nyomtatóbarát változat

Mit is mondhatnék, drága öcsém?! A hosszú hallgatásért, elmaradt leveleidért már rég megbocsátottam. Sós ízű mosoly az arcomon, ha újra jelentkezel. Megszoktam már a dolgot – hogy is mondjam? –, hogy külön világokba zárva úgy tapogatózunk egymás felé, mint vaksi növények az éjszakában: mozdíthatatlanul, de gyökereikkel felszíva egymás bánatát. Hülyeségeket beszélek persze, mert eszeveszett jókedvem támadt, amikor megjött a leveled. Kaptam másfél órát, hogy örüljek neked, hogy vagy.

Ugye, nem gondoltad, hogy válaszolok innen a gyömrői Zrínyi utca hét szám alól. Írok mégis, mert soraidat olvasva úgy éreztem, hogy a távolság közelebb sodort minket egymáshoz, mint ahol valaha is voltunk. Vigasznak, ugye, ez elég tetszetős.

Szerencsés vagy, öcsi, hogy annyi év után, legalább a tévében viszontláttál. (Utáltam azt a riportot. A megélhetésről kérdezgettek. Keserű íz maradt a számban a beszélgetés után.) Kedves tőled, hogy aggódsz értem. Aludnék többet is, hidd el, testvér, ha lehetne. De tudod, főzni és mosni kell. Nagyobbak a gyerekek, több a gond. Ferenc is egyre kiállhatatlanabb. (Fogalmam sincs, hogy mire költi a segélyét.) De hát őket választottam. Teszem, amit kell. Ha szégyellem, ha nem, de inkább nem, nap mint nap fészekre talál bennem a fáradtság. Itt legalább gubbaszthat kedvére ez a csatakos, szürke veréb. Figyelem én is magam a tükörben. Látom, hogy nehéz kezek rajzolják újra vonásaimat. De mosolyogva próbálok visszanézni magamra. Ez adatott…

Hittem persze én is, hogy könnyebb lesz minden. Most mégis egy ismeretlen hajó kétségbeesett utasának érzem magam. Kinek panaszkodjak, hogy nem ebbe az irányba váltottam menetjegyet? Dühít, hogy ósdi rögeszmékkel felszerelkezett kapitányok dadogó parancsaira tébolyog az ócska naszád. Na jó, ez a hajónk. Ilyen ország ez. Pont ránk van szabva. Kicsi, de legalább otthonos annak, aki kevéssel is beéri. (És nem szeretnék otthon lenni rémálmod népeket magába olvasztó gőgös birodalmában, ahonnan újból egységében láthatnánk mindent.)

Egy újabb nagy kiárusítás ideje jött el. Leszállított áron férhető hozzá minden. Utálom, hogy a piaci hangzavarban kofaként tülekedők kurjantásaiban hallom vissza hajdani eszményeimet. Tetszik a kép, amit írtál: akiket szőnyeg alá söpört az a bizonyos negyven év, most felfúvódott, szörnytestet öltött behemótként dugják ki fejüket a napvilágra.

Persze, hogy megsirattam szegény Somlai Margitot. Naná, hogy emlékszem rá, engem is tanított. Magam előtt látom ma is áttetsző, riadt mosolyát. Nem az ő szégyene, hogy a vén tanárnő lila eres, pici kezeivel a kukákat túrja. Vajon merre nézhet a Teremtő, ha szégyenlősen elfordítja mindig a fejét, ha meglát egy-egy világ peremén kószáló hontalant? Isten bennem sem több már, mint a sóhaj, felszakad belőlem akaratlanul.

Rokonok lehetünk, öcskös, mert nekem is furcsák az álmaim. Úgy karcolják a csillagok az eget, mint éles dárdahegyek. A megsebzett éjszaka hajszálrepedéseiből egy fura szörnyalak bújik elő. Elhamvadt városok üszkei parázslanak nyomában. Színes minden, szorongatóan színes. Hollywoodi horrort vetít a sötétség mélyéről pilláim mögé az álom, mint egy Coppolán nevelkedett mozigépész. Aztán reggel háborús hírekre nyitom ki a rádiót. Hadi jelentések jönnek a szomszédból. Már nem figyelek rájuk. Elvégre mégsem ordibálhatom bele a vakvilágba: állj meg háború! Biztos bolondnak is néznének a gyömrőiek.

Igazad van, megpróbál minket ez a vidék, a félálomtáj, a káprázatidő. Egy elhasznált világ elhasználódó lakói lettünk. Fekete lyukat beszél lelkünkbe a kor. Így fecsérel el minket egy nagy pocsékolásban. Megteheti – jönnek még utánunk is, hasonlóképp felnőni lusta kamaszok.

Ki kell, hogy ábrándítsalak, sírok még sokat. Minden zokogás után könnyebb és tisztább leszek, akárcsak a táj, ha záporrá szakad fel benne a fojtott meleg. (Csak az esőben elővánszorgó csupasz földigilisztákat utálom. Nem szeretem kerülgetni őket. Inkább felfelé nézek.) Várakozástól remegő tiszta lég a levegő. Mintha azt üzenné: bármi megtörténhet. Ezt az illúziót keresed te is, úgy-e öcsém, amikor az ezredvégi izzásban, a világvégi hőben Budapestet járod. Gondolataid mindig a Dunához találnak vissza. Állsz a parton. Folyóba bámulsz. Tükrében arcod olyan lehet, mint lámpafény a folyók hátán. Mozdulatlannak látszik, miközben komoran vonul alatta a feketedő idő.

Azt kérdezted egykoron, hol akad el minden. Mást kell most a kérdezni: mért ér körbe újból és újból minden százszor elkoptatott, régi út? Olvasom, hogy a régi köröket rovod te is. Nem változtál semmit, mégis más vagy már. A régi város régi kulisszái közt kószálsz, ahol, mint mondod, mindegyik lélegzet halálos. Az emberek, akiket figyelsz, őket sem cserélték ki. Mégis valahogy más hangon beszélsz róluk: kevesebb iróniával, több dühvel, groteszkebb nekikeseredéssel, csendesülő érzékenységgel. Ismerős az osztálytársad, aki csak magában hisz, az a típus, aki attól komoly. Hallottam már a metrón kiabáló férfiról is, aki, ha tehetné, ha nem szorongana, kiszállna az egész menetből. Ismerős a részeg férfi is, akit felszabadít a vizelés könnyű öröme, akárcsak a demokrácia illúziója. Hallottam már az utolsó presszózongoristáról is, aki édeskés fájdalommal dünnyög a mikrofonba minden ujjai alól felszakadó bánatos hang mellé. A nehéz múltból a keserű jövőbe araszolgatnak valamennyien. Magányosan, leszegett fejjel fúrják előre magukat a kóbor időben. Nehéz elhinni, hogy csak ennyi az élet? Ilyen nagy kibaszás az egész? Vagy fogalmazzak szebben? Most már csak botlásainkban, tévedéseinkben válik elevenné minden? Csak elvesztett pénzünkben, eltévesztett, rosszkor kiejtett szavainkban, hiábavalóan keresett kulcscsomóinkban ismerünk a sorsunkra? Ennyi történik akkor is, ha eszébe jutunk egymásnak?

Talán igazad van. Pénzt kéne szerezni, jobb férjet, jobb fivért, jobb álmokat. Talán még mindehhez jobbféle városokat. Kívánjunk egymásnak több erőt, jobb Istent, sokkal több távolból egymásnak címzett mosolyokat? Reméljünk átizzadt takarók alatt egymáshoz simuló, békét lelt halandókat? (És persze több fizetést és kevesebb adósságot. Puszilom az édes Évát is.)

Ölel nővéred: Irén

Bereményi Géza–Cseh Tamás–Másik János: Levél nővéremnek 2.
Előadja Cseh Tamás és Másik János. A Katona József Színház bemutatója.
Előadások májusban: 18., 23., 19 óra

• Rábeszélő