Skip to main content

Játékkatonák, játékgyerekek… (Játékbéke?)

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Pilinszky János: Gyerekek és katonák
Színház


A József Attila Színház Stúdiószínpadán a magyar színházakban megszokott próbakezdéshez képest korai időpont ellenére is nagy a nyüzsgés: díszítők, kellékesek, öltöztetők sietnek fel-alá a parányi színpadon; ki egy sínen guruló falat próbál mozgatni, ki a hatalmas asztalon lévő terítékhez helyez újabb és újabb metszett poharakat, nehéz evőeszközöket, ki egy furcsa, zöld levelekből varrott zakót visz az öltözőbe.

Lassan minden a helyére kerül, leereszkedik a vérvörös előfüggöny – hogy aztán az ügyelő jelére újra felemelkedjen, s elkezdődjön a próba: Pilinszky János: GYEREKEK ÉS KATONÁK című művének színpadi változata. A színpadon élőképbe merevedett színészek.

– És…! – szól a színpadra a rendező, s a kép megelevenedik; elkezdődik a különös hangulatú előadás egyik utolsó próbája.

Pilinszkyt színpadra állítani mindig nagy kihívás: a költőnek még úgymond „színpadra szánt” írásai is sokkal inkább versek, mint darabok. A GYEREKEK ÉS KATONÁK teljes szövege is alig több, mint harminc gépelt oldal: ebből készítette a József Attila Színház előadását Gaál Erzsébet, a rendező és a dramaturg, Hársing Hilda, aki most ott ül az első sorban, és szinte megállás nélkül jegyzetel a próba alatt. Mint ahogy jegyzetel az asszisztens is, akinek Gaál folyamatosan suttogja a javítanivalókat; egy hét van a bemutatóig, van még mit csiszolni a színészi játékon éppúgy, mint a darab technikai lebonyolításán.

A GYEREKEK ÉS KATONÁK nagyon nehéz darab; a szöveg vége felé maga a szerző is elmondatja egyik szereplőjével: „Ha össze kellene foglalnom, miről is szól ez a darab, zavarban lennék, de éppúgy nem tudnám megmondani, mi is a béke, vagy… miről is szól a háború.”

Hogy miről szól a háború? Tudjuk vagy nem tudjuk, de sajnos, naponta latjuk-halijuk a hírekben. Ahogy Pilinszky írja a műben: „A háború itt van. Ideért.”

Igen, itt van. Itt, a szomszédunkban. És Pilinszky darabja a háborúról szól. A háborúról és a csendről. „A háború a csend ígérete.” A csendé – a békéé? –, amit Gaál rendezésében csak várni lehet: az előadást végig zene kíséri, zajok, zörejek hallatszanak a színészek dialógusai s a hosszú, elnyújtott némajátékok alatt.

Ezek a némajátékok határozzák meg az előadást. Az aranyruhás cseléd aprólékosan, különösre koreografált mozgással – leszedi az asztalt. Egy öregasszony régi katona-fotográfiákkal pasziánszozik. A katonák benyomulnak a színre, vagy éppen fáradtan roskadnak le az ünnepi asztal romjaira. Az előadás végén – amikor végre egymásra találnak a gyerekek és a katonák; véletlenül éppen tizenketten a nagy asztal körül ülve – a gyerekek játszanak a katonákkal: különböző pózokba merevítve őket. S közben kacagnak. Úgy, ahogy a gyerekek szoktak kacagni – ha éppen nincs háború.

De – nem is olyan messze tőlünk – háború van. Nem kacagnak a gyerekek, így aztán Gaál előadásában sem sokáig. Inkább a maguk gyermek módján újrajátsszak az előadás legszürreálisabb jelenetét, egy állomás várótermében (egy pincében? óvóhelyen?) melynek hátterében időnként áthúz egy-egy vagon – benne ugyanezekkel a gyermekekkel, miközben a szín két szélén egy-egy angyalszárnyú stewardess (magyar szóval: légiutas-kísérő) álldogál…

Különös, furcsa, izgalmas, ínyenceknek szóló előadás készül a József Attila Színházban. Pilinszky, Gaál, gyertya ég a kereszt előtt, zúg a tenger, biblikus szövegek. Háború. Csend.

Közben óhatatlanul fel-feltörő gondolatok: Szarajevó, Dél-Afrika, Etiópia. Katonák, gyerekek. Síró, nyomorult, ártatlan gyerekek. Meg a saját gyerekeink. „Háború nincs, csak riadt emberek vannak, akik alkalomadtán fényképpé válnak” – mondja Pilinszky. És azt: „Mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő.”

Már tudjuk. Az az idő eljött. Erről szól ma, 1994 februárjában Gaál Erzsébet rendezésében az előadás.

József Attila Színház Stúdiószínpada
Rendező: Gaál Erzsébet.

Szereplők: Román Judit, Kocsis Judit, Örkényi Éva, Bakó Márta, Láng József, Deák Varga Rita, Kövesdi László, Kovács Titusz, Nagy Miklós.
Díszlet, zene: Árvai György, jelmez: Benedek Mari.

Bemutató: 1994. február 19., 19.30
További előadások: február 21., 24-én

































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon