A József Attila Színház Stúdiószínpadán a magyar színházakban megszokott próbakezdéshez képest korai időpont ellenére is nagy a nyüzsgés: díszítők, kellékesek, öltöztetők sietnek fel-alá a parányi színpadon; ki egy sínen guruló falat próbál mozgatni, ki a hatalmas asztalon lévő terítékhez helyez újabb és újabb metszett poharakat, nehéz evőeszközöket, ki egy furcsa, zöld levelekből varrott zakót visz az öltözőbe.
Lassan minden a helyére kerül, leereszkedik a vérvörös előfüggöny – hogy aztán az ügyelő jelére újra felemelkedjen, s elkezdődjön a próba: Pilinszky János: GYEREKEK ÉS KATONÁK című művének színpadi változata. A színpadon élőképbe merevedett színészek.
– És…! – szól a színpadra a rendező, s a kép megelevenedik; elkezdődik a különös hangulatú előadás egyik utolsó próbája.
Pilinszkyt színpadra állítani mindig nagy kihívás: a költőnek még úgymond „színpadra szánt” írásai is sokkal inkább versek, mint darabok. A GYEREKEK ÉS KATONÁK teljes szövege is alig több, mint harminc gépelt oldal: ebből készítette a József Attila Színház előadását Gaál Erzsébet, a rendező és a dramaturg, Hársing Hilda, aki most ott ül az első sorban, és szinte megállás nélkül jegyzetel a próba alatt. Mint ahogy jegyzetel az asszisztens is, akinek Gaál folyamatosan suttogja a javítanivalókat; egy hét van a bemutatóig, van még mit csiszolni a színészi játékon éppúgy, mint a darab technikai lebonyolításán.
A GYEREKEK ÉS KATONÁK nagyon nehéz darab; a szöveg vége felé maga a szerző is elmondatja egyik szereplőjével: „Ha össze kellene foglalnom, miről is szól ez a darab, zavarban lennék, de éppúgy nem tudnám megmondani, mi is a béke, vagy… miről is szól a háború.”
Hogy miről szól a háború? Tudjuk vagy nem tudjuk, de sajnos, naponta latjuk-halijuk a hírekben. Ahogy Pilinszky írja a műben: „A háború itt van. Ideért.”
Igen, itt van. Itt, a szomszédunkban. És Pilinszky darabja a háborúról szól. A háborúról és a csendről. „A háború a csend ígérete.” A csendé – a békéé? –, amit Gaál rendezésében csak várni lehet: az előadást végig zene kíséri, zajok, zörejek hallatszanak a színészek dialógusai s a hosszú, elnyújtott némajátékok alatt.
Ezek a némajátékok határozzák meg az előadást. Az aranyruhás cseléd aprólékosan, különösre koreografált mozgással – leszedi az asztalt. Egy öregasszony régi katona-fotográfiákkal pasziánszozik. A katonák benyomulnak a színre, vagy éppen fáradtan roskadnak le az ünnepi asztal romjaira. Az előadás végén – amikor végre egymásra találnak a gyerekek és a katonák; véletlenül éppen tizenketten a nagy asztal körül ülve – a gyerekek játszanak a katonákkal: különböző pózokba merevítve őket. S közben kacagnak. Úgy, ahogy a gyerekek szoktak kacagni – ha éppen nincs háború.
De – nem is olyan messze tőlünk – háború van. Nem kacagnak a gyerekek, így aztán Gaál előadásában sem sokáig. Inkább a maguk gyermek módján újrajátsszak az előadás legszürreálisabb jelenetét, egy állomás várótermében (egy pincében? óvóhelyen?) melynek hátterében időnként áthúz egy-egy vagon – benne ugyanezekkel a gyermekekkel, miközben a szín két szélén egy-egy angyalszárnyú stewardess (magyar szóval: légiutas-kísérő) álldogál…
Különös, furcsa, izgalmas, ínyenceknek szóló előadás készül a József Attila Színházban. Pilinszky, Gaál, gyertya ég a kereszt előtt, zúg a tenger, biblikus szövegek. Háború. Csend.
Közben óhatatlanul fel-feltörő gondolatok: Szarajevó, Dél-Afrika, Etiópia. Katonák, gyerekek. Síró, nyomorult, ártatlan gyerekek. Meg a saját gyerekeink. „Háború nincs, csak riadt emberek vannak, akik alkalomadtán fényképpé válnak” – mondja Pilinszky. És azt: „Mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő.”
Már tudjuk. Az az idő eljött. Erről szól ma, 1994 februárjában Gaál Erzsébet rendezésében az előadás.
József Attila Színház Stúdiószínpada
Rendező: Gaál Erzsébet.
Szereplők: Román Judit, Kocsis Judit, Örkényi Éva, Bakó Márta, Láng József, Deák Varga Rita, Kövesdi László, Kovács Titusz, Nagy Miklós.
Díszlet, zene: Árvai György, jelmez: Benedek Mari.
Bemutató: 1994. február 19., 19.30
További előadások: február 21., 24-én
- Rábeszélő [6]