bori

Nyomtatóbarát változat

„Ha századunkban van még egyáltalán valami szentséges dolog, akkor az számomra mindenképpen Ozu Jaszudzsiró, a japán rendező munkássága – írja Wim Wenders, akinek nem kevés része volt abban, hogy Ozu elfelejtett, megtagadott munkái új életre keltek. – Amennyire sajátosan japánok ezek a filmek, annyira egyetemes érvényűek is egyben. Felismertem bennük a földkerekség összes családját, ugyanúgy, mint szüeimet, bátyámat és saját magamat is. Sem azelőtt, sem pedig később egyetlen film nem került még ilyen közel a mozi eredeti lényegéhez – ahhoz tudniillik, hogy századunk emberéről őszinte és igaz képet adjon, melyben nem pusztán ráismerhet önmagára, hanem amelyből mindenekelőtt meg is tud valamit önmagáról.

Olyan filmek ezek, melyek valóban magáról az életről mesélnek, ahol emberek és tárgyak, városok és falvak tárulkoznak föl.”

Ozu Tokió régi Fukagava negyedében, egy ötgyermekes családban született. Mire 16 évesen középiskolába kerül, már megalkuvást nem ismerő, keményen italozó fiatalember. Naponta vonatozik az iskolába, mert a kollégiumból kicsapják. Ügyesen használja ki ezt a büntetést, nagyobb szabadságot élvez, mint valaha. A későbbiekben is jellemző rá: semmibe veszi vagy egyszerűen kikerüli a korlátokat. Az iskola nem érdekli, annál inkább az irodalom és a hollywoodi mozi.

1925-ben sikerül szimulálással megúsznia a katonaságot, majd rendezőasszisztensi állásba jutnia egy vígjátékrendező mellett. Első önálló rendezése egy hollywoodi történet japán verziója 1927-ben. Ez volt Ozu egyetlen kosztümös filmje. 1928 és 1930 között tizennyolc (!) filmet készít – némelyiket öt nap alatt. Valamennyi vígjáték. A korai Ozu-filmekben egyszerre fedezhető fel a gyerekkorában kedvelt hollywoodi mozi lenyomata és a fokozatos elmozdulás egy japán műfaj, a „családi dráma” irányába.

Ozu, ki eszközeit mindig is redukálni igyekezett, nem pedig kiterjeszteni, a hangosfilm megjelenése után még évekig kitartott a némafilm mellett. (Operatőrének megígérte, hogy kivárja, amíg kifejleszti saját hangfelvevő berendezését.) 1943-ban Szingapúrba küldik, hogy propagandafilmet készítsen, ő azonban elkobzott amerikai filmek nézegetésével tölti az idejét. Különösen nagy hatással van rá Welles Aranypolgára. Hat hónapos hadifogság után, 1946-ban tér vissza Japánba. Ekkorra már pontosan tudja, mit szeretne csinálni.

Ozu kései korszakának filmjei visszafogottabbak és egyszerűbbek, mint amiket korábban készített. A híres Ozu-beállítás – a kamera alig egy méterrel van a föld fölött, kameramozgást csak kivételes esetben látni – a hagyományos japán ülőpózban, a tatamin a sarkán ülő ember szemszöge. A látómező korlátozott, de a tekintet teljesen uralja. Ugyanígy ül a haiku mestere, csöndben szemlélődve, végletes leegyszerűsítéssel hatolva a lényegig. („A kamera látómezeje icipici ablak a világra, a szerelem icipici ablak az életre. Kétszer is meg kell fontolni a dolgot, mielőtt megnyomjuk az exponálógombot!”)

Szinte a kezdetektől ugyanazokkal a színészekkel, munkatársakkal dolgozott együtt. Noda Kógo forgatókönyvíróval előre megállapodtak a színészekben, a jellemet és környezetét az adott színész karakteréből formálták. Mindketten késő este voltak elemükben, miközben igen sok szakét vagy whiskyt ittak egy bárban. Ozu szerint filmjeik minősége egyenes arányban állt a kiürített üvegek számával.

Az 1949-es Kései tavasszal kezdetét veszi a szinte történet nélküli remekművek sorozata. A kezdő képsorok a csöndes, szenvedélymentes figyelem állapotába juttatják a nézőt: egy ősi kamakurai templomot látunk, amelyben – nem történik semmi. A bambusznádak árnyai hajlonganak a sódzsin, a teafőző gőzölög. Sehol egy lélek, a jelenet nem szól semmiről. Mikor ez a hangulat megteremtődik, belép egy szereplő, és kezdetét veszi a történet. Üres szobák, néptelen tájak, sziklák, fák, árnyak játéka, a tatami erezete, esőcseppek – ezekből áll Ozu költészete.

Utolsó filmjét 1962-ben készíti. Az Őszi délután egy özvegyember története, aki elrendezi gyermekei sorsát, és a végén egyedül marad. A forgatás közben meghalt Ozu anyja. A következő évben Ozu is megbetegedett, és 1963. december 11-én, hatvanadik születésnapja előestéjén meghalt.

A fiatal japán filmkészítők, akik hisznek abban, hogy a világot meg lehet, és meg is kell változtatni, hajlamosak megvetéssel nézni Ozu magatartását, amely az ember rezignált fájdalmát, a sorssal való megbékélést sugallja. Ártalmasnak és konformistának tartják az ősi hagyományok és művészetek iránti vonzódását, különösen a hagyományos japán család utáni nosztalgiáját.

A hetvenes évekig kellett várni, hogy Ozut, a „legjapánabb” filmrendezőt a világ is felfedezze. Azóta is őrzi helyét a halhatatlan mesterek sorában. Ozu valóban mester: tanítása az egyszerűség, költészete a hétköznapok szomorúsága.

• Rábeszélő