
A Woyzecket látni kell. Nem azért, mert díjakat hozott el a filmszemléről. Nem azért, mert hibátlan remekmű… De szép és igaz film, szerethető összes hibájával együtt. A Szédülés, Szász János első filmje, mi tagadás, megbukott. Erre most még magasabbra tette a mércét. Kiválasztotta a világirodalomnak ezt a hasonlíthatatlan remekét, a címszerepre pedig azt a magyar színészt, aki már a szerep előtt Vojcek volt maga, mintha a Kovács Lajos névvel együtt az örök kisember minden terhét, Isten és ember előtti képviseletét rárakták volna. Kockázatos döntés volt az is, hogy aktualizálni fog, a jelenkori Magyarország közöttünk járó figuráit (váltóőr, állomásfőnök, cigánylány, rendőr) teszi meg filmje hőseivé.
Megvolt a veszély, hogy a rendező nem tud majd felérni Büchner megvesztegethetetlen művéhez az emberi állapotról, sem Kovács Lajos emberségéhez és színészetéhez, csak fedezetként és önigazolásként fogja használni őket. Óriási volt a tét, felfokozott a várakozás.
Ki kell mondani, hogy a vállalkozás minden buktatója jelen van, ott látható Szász János filmjében. Végig a borotva élén járunk… (A forgatókönyv nagyobbrészt hűségesen követi Büchner szövegét, még sincsen benne az a megrendítő, nagyszerű film, ami végül is megvalósult, legfeljebb az esélye.) Szász rettentő sokat bízott az emberére, a problematikus jeleneteket (Mari és a rendőr szeretkezése, a két gyilkosság) egyedül Kovács Lajos kikezdhetetlen hitelessége teszi elfogadhatóvá. Egyáltalán, ez a rendező hajlamos a sokat akarásra és a szertelenségre, ezért az ő üdvösségre vezető útját lemondások kövezik ki, valamennyi redukció csak jobbá tette a filmet, és még így is mindenből több maradt benne a szükségesnél. Túl sok a nagyon szép kép, a színészi jelenlét, a beszélő tárgy (Mari szobájában), nagyon erős, hangsúlyos a zene (Purcell, Pergolesi), nem is beszélve most a folklórbetétnek ható kocsmai jelenetről az autentikus, de technikailag tökéletesen kidolgozott, professzionális előadásban megszólaló cigányzenével. A legcsúnyább stílustörés a rendőr alakjában jelenik meg, Gáspár Sándor mintha csak egy másik filmből keveredett volna ide, és erről nem a színész tehet.
Annál meglepőbb – már megint – Haumann Péter az orvos szerepében. Az a színész ő, aki mindent tud, és akinek mindent lehet. Bohóckodhat ezer bugyuta vígjátékban, flancos kabaréban, elég, ha magára veszi a gyűrött, kétes tisztaságú fehér köpenyt (vagy a nehéz bőrkabátot a Szürkületben), s nem lehet kétséges, hogy ő az ördögi doktor, ő a mániákus nyomozó. Alekszandr Porohovcsikov már a nevével is múlt századi orosz nagyregényeket idéz, és meggyőző választásnak bizonyult, hogy Marie cigánylány legyen, és az a törékenyen is erős román színésznő, Diana Vacaru játssza.
Szász János Woyzeckjének szervezőelve, létalapja a helyszín, a Rákosrendező, mellette a vasutastelep. És nem a szépen fotografálható sínrengeteg, nem is a filmben immáron száz év óta elnyűhetetlenül hatásos vonatok, hanem tökéletes mikrovilág volta miatt. A hatalmas, rideg rendező pályaudvar az esőben, a hó alatt minden erőltetett párhuzam nélkül, a legtermészetesebb módon képezi le pontosan és érzékletesen a kinti világot, az emberi társadalom berendezkedését. Brutálisan valóságos és jelkép erejű, félelmetesen konkrét és időtlen egyszerre. Nem a pokol, hanem a földi létezés metaforája. Innen kitörni nem lehet, mert ezen kívül nincsen semmi, az ember ennek a foglya, ebbe van bezárva. Woyzeck abban különbözik a többiektől, hogy meg sem próbál öncsalással, tetszetős hazugsággal, védelmező szereppel kimenekülni; egész valójával, csupasz ember voltával belemerül ebbe a létezésbe. Nincs senkije, csak Mari és a gyerekük, nincs semmije, csak a bódé, amiben még felegyenesedni sem lehet. Amikor öl, az nem hirtelen felindulásból (szerelemféltésből, ahogy a rendőrfogalmazók nevezik) elkövetett tett, hanem a kisember egyetlen lehetséges tette, amikor a létezéséből is kiforgatva önmaga és az övéi ellen tör. (Nem őrjöngve szabdalja szét Marie-t, hanem egyetlen gyöngéd mozdulattal végez vele, nehéz sóhajjal, mintha magamagából szállna ki a lélek.)
József Attila verseiben jelenik meg úgy a külvárosi pályaudvar, mint Szász János filmjében. Itt a fotográfus válik a Rákosrendező költőjévé. Máthé Tibor nem kezdő már a pályán, de csak néhány éve világított ki a sok kiváló magyar operatőr árnyékából Grunwalsky Eszmélet és Enyedi Ildikó Az én XX. századom című filmjében. Most újra tehetségéhez méltó feladattal találkozott. Fekete-fehérben dolgozva (pszichedelikus színek segítsége nélkül), pusztán fény-árnyékkal teremt olyan erős atmoszférát, szuggesztív látványt, ami egyszerre pontos kép és nagy erejű látomás a tárgyi világról és az emberi leiekről, egyszerre vezet külső és belső tájakra. Kovács Lajos Woyzeckje otthon van ezen a tájon, valóban úgy lép, úgy rohan benne, mint egy nyitott borotva, az egyik éle kifelé, a másik befelé, önmaga felé… Legalul az örökké alul levők között is, amikor a hátára veszi a házát, és meggörbülve, eltorzult arccal megindul vele a síneken, tudjuk, hogy az egész világ terhét, összes bűnét vette magára.
Tán második filmet csinálni a legnehezebb. Ha az első jó lett, azért, ha megbukott, akkor meg azért. Szász János bizonyított a Woyzeckkel, és reménybeli tehetségből valóságos filmrendező lett belőle.
Örökmozgó (Bp. VII., Erzsébet krt. 39.), február 26–27-én, 20.30; február 28-án, 18.30, március 1-jén, 20.30., 2-án 18.30.
Friss hozzászólások
6 év 34 hét
9 év 7 hét
9 év 11 hét
9 év 11 hét
9 év 12 hét
9 év 13 hét
9 év 13 hét
9 év 15 hét
9 év 15 hét
9 év 15 hét