Király Levente

Nyomtatóbarát változat

Két éve a Stresszhelikopterrel, melynek énekese, ex-gitárosa és -dobosa vagyok (azért ex-, mert áttértünk a számítógépes zeneszerzésre), írtunk egy popdalocskát, abbéli nem titkolt reményünkben, hogy majd jól meghódítjuk vele a magyar könnyűzene-ipar sekélyes pocsolyájának ormait, no meg sok serdülő (és -etlen) lány szívét, illetve utóbbi sereglet szüleinek bukszáját (értsd: pénztárca). A reménykeltő kezdetet mégsem követte happy end, sem kft., okaként a kezdetleges menedzsment (0), a ráfordítható tőke csekély volta (egy mikrofon, egy PC hangkártyával + két hamis dobgitár celluxozott mikrofonnal) róható fel. Megpróbálkoztunk még néhány bombasztikus ötlettel, így Halász Judit híres fölvételének, a Helikoffernek remixelésével, korábbi számaink technósításával, de még a dunaszegi diszkóig sem jutottunk el holmi plébekkelés erejéig. A világ nem tudhatja, mit vesztett, csak mi. Na de miért mondom én ezt el, és miért a címben a ©?

Az imént emlegetett nyári sláger röfrénje ugyanis az alábbi körülmények közt született: kaptam tíz percet arra, hogy összeeszkábáljak egy nyári kavalkádot idéző songot, így íródott meg a Végre itt a nyár kezdetű sláger, melybe minden a „nyár” szóra rímelő szót sikerült belezsúfolni – álljon itt néhány sor a teljesség igénye nélkül: „végre itt a nyár / ennyi nekünk jár / gyere velünk hát / bulizzunk legalább / a parti minket vár / a diszkó nyitva áll / ne várj már tovább” stb. Az idézett szövegtöredék elemzésébe most nem fognék bele, pedig belesajdul szívem, ahogy el kell suhannunk naplóm expresszvonatjával e remek sorok mellett (írójának kilétét fedje jótét, balladai fokú homály), hogy a páratlan zengésű, rejtett belső rímekről már ne is említessék szó. A © jel pedig azért kellett, mert azon a bizonyos nyáron, mikor újrarajzolhattuk volna szerény kis popkontinensünk térképét, azonnal felbukkantak hasonló szövegek, a mi tudtunk és beleegyezésünk nélkül.

Hányadán állunk

Szegény Beszélő! Jól belecsapott a lecsóba. Azt ugyanis nem mertem bevallani a lap szerkesztőinek, hogy sehol nem voltam nyaralni, úgy pedig nehéz dolog nyári naplót írni. Na de egyszer van az életben ilyen lehetőség, hogy sok ártatlan ember olvasgassa oldalakon keresztül a velem tényleg megtörténteket – „valóság”-ról és „nemvalóság”-ról még lesz szó bőven. Például a szexuális életemet (lásd Csáth Géza, egy évben hány nő, ebből mennyi szűz. Érdekes, hogy a nők orgazmusait Géza nem jegyezte, bizony, azok más idők voltak; sóhaj a férfiak karából, a női orchestra sértetten a Cosmóba mélyed), tivornyázásaimat (sajnos megint a bácskai golyószóró ugrik be a 10 G-ivel, de erről nem nyilatkozhatom, és különben is, én nem, nem, soha). Ha lehunyom szemem, ott lebegnek éteri magasban a nagy elődök, akiket szeretünk. De hol vagyok én mondjuk Gorkijhoz képest, kinek naplója első oldalán eredendően özvegy édesanyja elhalálozik, kitör egy háború, a kedvenc macska az utolsókat rúgja, és mínusz húsz fok van a cserépkályhában? Én nem emigráltam egy hajó lapátkerekére kötözve, mint Kassák; legföljebb késett a tapolcai személy három órát. Nem hánytam végig száz oldalt, mint azt Nagy László teszi naplójában, legfeljebb csak a Zöld Pardon (beszédes név!) fáinak tövébe, meg a… no, ebből ennyi elég is. Mégsem vagyok olyan, mint Neonpapa cimbi (ki egy sörreklámban a macsót játssza), hogy csak úgy, a cipőm orrát gyomorsavaimmal fényesítgessem. Fújj!

Midőrend

Mivel fenti róka tegnap hajnalban osont át a színen, ezért kapva kapok azon az elsőre eredetinek gondolt ötleten, hogy visszafelé haladok az időben, így teremtve meg az eddig nem létező kompozíciós elvet – na de majd jól dekonstruálom a vége felé, nehogy rám legyen fogva valami csúf. Hátradőlök kényelmes gurulós székemben (most ne hívjon senki, dolgozom), és előveszem a naptáram, hogy felidézzem magamban Kétezer nyarát (azért nem számmal írtam, mert reklám lett volna). Ha hiszitek, ha nem is, nincsen benne semmi se.

Haverok, buli, ganja

Lemaradtam a nagy kisberlini Parádéról, a Balaton legkeletibb pontján hőmérőztem a vizet (heréim úgy fölhúzódtak tőle, hogy azóta se találom őket), leégtem (visszaugrás: kínkeservesen dőlök hátra kényelmetlen gurulós székembe), ettem fagyit, sört, lecsót; Linda asszony rám bízott egy ezrest, cserébe vettem neki vattacukrot. Azóta is színes darazsakkal álmodik. Vízicsúzdázni nem merünk, helyette pirannyázunk. Egyszerű játék hülyegyerekeknek: két csapat küzd egymás ellen, cél a pöttyös gumilabda birtoklása, megszerzéséhez és -tartásához bármely eszköz megengedett. Továbbfejlesztett változat: a parton mázsálás, az a csapat nyer, amelyiknek kevésbé nő meg az össztömege. (Ki nyelt kevesebb vizet. Pisilni, kakilni, büfizni nem ér.) Hajnalban magyar sikerfilmek tervezgetésébe fogunk. Alapötletem: jó sztori briliáns párbeszédekkel és színészekkel; a többiek helyeselnek; ugyan mi kell még?

Szentmilleniumialkotmányosújkenyéristván

mellett robogunk el Szamaránkkal, megállunk valami ricsajra, mi a fenét lődöznek ottan messze föl az égre, nézek, oszt mit nem látok, hát ménkű nagy verescsillagokat kinyíllani a parliment felett, dörzsölgetem a gyulladásos szememet, hogy akkor mifene, visszagyütt a Gyula, azért részeg napok óta a népgyűllésbe, hát már megin bégyüttek a ruszkik, az ukrán frontot csak előrre kűdték egy kicsit robbantgatni, az Aranykéz vagy mi csak ízelíttő, demócska volt, na eztet kapjátok be, ne az újkenyírt, szegín Szentistván meg forog a sírjába, nem csoda, én is forognék, mer se koronám, se szentjobbom, ugye, kicsit gyanús, mér nem a bal, se fejcsontom, hát hogy szerepeljek így a sok rokkoperába, mondjátok feleim?

Hegyalja, fokos, álombankók

Eddig minden létező kurátort gyűlöltem. Definícióm szerint a kurátor az, aki sok pénzt kap azért, hogy ne adjon nekem pénzt. Kutyaharapást szőrivel: Ágoston JAK-elnök még tavasszal kinevezett a Tokaji Írótábori Kuratórium Hivatalosan Delegált Jakosává, egyúttal elnökségi tag lettem a JAK-ban (ja, ez a József Attila Kör, fiatal írók szervezete), amit hiányos és későn leadott pályázatokkal háláltam meg.

Tokajban ugye minden évben összeülnek a nemzet írói, hogy gyógyírt leljenek előbbi beteg lelkének orvoslására. Hajnalra a gyógymód rendszerint borrá válik, ambuláns hajlamúak pálinkával dolgoznak, az ebédnél nagy csodálkozás, mikor egy gyöngyöző üveg sört bontok ki, és még csak nem is az asztal sarkán. Pedig a bor a Rákóczi-pincében fantasztikus, bár a helyfoglalással gondjaim akadtak. Iszonyú hosszú asztalsor mellett rengeteg író ül, sehol egy hely, csak legelöl, a díszhelyen: ki is van írva, hogy kuratórium. Ülnék le, egy bácsi megérinti a vállamat, hogy né má, fiatalúr, hát ez a Kuratóriumnak van fenntartva, mondok remek, ülnék lefele, de csak szorongatja a lelkes nemzetőr a vállam, hogy hát nem hallja, ez a Kuratórium helye, mondom, remek, mert az én vagyok, meg az állam és a Király is.

Este a miskolci őrző-védő-költő gondjaira bízom magam, hála Istennek úgy beszörpizik, hogy nem tud verekedni, ezért tisztes távolból ugyan, de beszólok neki, persze csupán barátságból. Szerencsére szemben ül velem burkushonba szakadt hazánk fia, Papp Tibor is, így végre megtudom, mit jelent a Manu Chao számában az, hogy zsönetemplű, monámúr. Csak azért sem mondom meg.

@Ráczpontyhu

Érdekes dolog a sznobizmus. Mert aki elmegy a Ráckertbe, az bizony akkora sznob, hogy nem fér be a kapun (csak azt a rohadt, alattomos vasat cibálnák már ki a betonból, mindig elesek benne), de aki meg ezért nem megy oda, az is. Sok híres színész, szociológus, újságíró, költő megfordul a gesztenyefák lombja alatt, és mulatnak, dáridóznak hajnalig. Engem mindig elfog a rettegés, hogy mi van, ha a fejünkre borul valami kazahsztáni Ikarusz a Gellért-hegy oldalából, mert akkor aztán befellegzett a mai magyar színháznak, szociológiának, a költészetnek meg végképp. Ennél jobban már csak a ventilátornál virgonckodó csótányoktól tudok félni, bár Petőcz András megnyugtatott, hogy a Szaharában pitbullméretűek is rohangálnak. Az ő kádjába speciel egy visszatérő egyed járt beachelni, elképzelem, ahogy egy óriáscsótány elterpeszkedik a fehér zománcon, kezében turhaszörp, és unottan vakargatja magát. Később lenyugszom, és Sebinek magyarázom (mint később elmondta, üvöltve), hogy friss elméletem szerint miért nevezik a női nemi szervet kehelynek. Ennek taglalására e helyütt nem térnék ki, de mint motívum talán felbukkan még életpályám egy távolabbi szakaszában. (Esetleg egy szakdolgozatra gondoltam: A női nemi szerv metaforáinak téves értelmezése az utóbbi néhány ezer évben. De van egy másik adu ászom is: A Margit-legenda feminista kritikája.)

Néztem még itt focimeccseket, legjobb élményem valamelyik délutáni cseh bukta volt: sütött a nap, a kivetítőn semmit nem lehetett látni, és a kezdőrúgás után a közvetítő hangja is elment, bár ez utóbbi inkább csak előny. De ha már egyszer meccset nézünk, akkor meccset nézünk: a tények és a férfiak makacsak bírnak lenni.

Valamikor a nyár kellős közepében, tán ugyanitt Zsoca évfolyamtárs egy álmával rukkol elő, amiből mostanában én is rendszeresen (csuromvizesen) szoktam felébredni. Lehet, hogy a nehéz ételek, a kényelmetlen körülmények miatt (ágyam tizenöt éves, a lécek és a szivacs sajátos elhelyezkedése miatt reggelente úgy érzem magam, mint egy darab hullámpala): azt álmodjuk, hogy kiderül, valami nem stimmelt gimnáziumi tanulmányaink körül, ezért még egyszer el kell végezni az egészet. Elölről. Matekórákkal, hajnali felkelésekkel, mindezt úgy, hogy közben marad a mostani énünk, járunk dolgozni, egyetemre, és mégis. Pszichoanalízisre nem megyünk, gondolom, túl egyértelmű lenne a diagnózis. Ráadásul nálam még súlyosbodott is a helyzet: újabban már az általános iskolát is elölről kell kezdenem. Lehet, hogy mégiscsak komoly a baj?

Nemsokára ötéves érettségi találkozóm is lesz, előre be vagyok recskázva, hogy hány bankigazgató vagy programozó jön piros sportautóval, nem baj, ugye: az eszmék. Steve volt osztálytárssal rendesen végigszörpiztünk pár estét, Miki zongorista volt osztálytárs meg eljött a könyvbemutatómra, az ünneplés közepén eltűnt röpke három órára, majd előmászott a Rácz egyetlen vécéjéből (esküszöm, ez az utolsó kertes sztori). Kérdeztük, mi volt, kit macerált ottan meg, nem, szó se volt róla, hát akkor mit bírt kihányni három órán keresztül, á, semmit, csak pihent. Aktívan. És mosolygott.

Sziget

Nem tudok leszokni róla. Már a nyolcadik éve, a kezdetek óta nyomom, elegem van belőle, de aztán mégiscsak kimegyek. Ingyen, naná! Három éve a Sziget Sun nevű napilap színeiben indulok: részeg emberek csinálják sokkal részegebb embereknek. A rendszer teljesen normális is lehetne, csak sajnos ittasan azt képzeli magáról az ember, hogy mekkora nagy dumája van, és le is írja. Másnap jön aztán a döbbenet, de az úri közönség addigra már táncol, és optimális esetben mindenen röhög, vagy csak gerappázik. Két koncerten voltam teljes terjedelmemben: Boban Markovicson és Kispálon. Utóbbinak régi híve vagyok, mindig csodálattal tölt el, hogy hogy lehet ilyen rosszul játszani ennyi sok ember előtt, akik ezt mégis élvezik. Most jöhetnék azzal, hogy bezzeg, amikor én még fiatal gimnázista voltam, és a csepeli Májkertbe jártunk Kispálra, tudjátok, még a múlt évezredben, de ez rossz duma lenne. A Bobanra meg azt mondta Ákutyi barátom, hogy ez annyira jó, hogy ők fognak játszani a lakodalmán. Drukkolok neki, bár mostanában kizárólag csak férjezett vagy stabil baráttal élő harminc körüli nőkkel bír összejönni. Viszont gazdagok.

A szerkesztőségben mindenkit megfenyegetek, hogy ha nem írnak, akkor lemezvágó ollóval választom el őket becses vip hetijegyüktől, majd a hegyibeszéd után eltűnök két napra. Először egy matracos vaságyra heveredek le. Hajnali négykor kiderül, nagyot vétkeztem az Úr ellen, mert más ágyát kívántam meg; az arc szelíden közli, hogy szerencsés vagyok, mert ez csak az első éjszaka, és ő még türelmes, de holnap valószínűleg, holnapután meg már biztosan lerúgott volna az ágyról. Közben matracot szerez valahonnan, és lefekszik máshova. Feltámadt hitem az emberiségben. További éjszakákat Linda asszonnyal töltöm az egyszemélyes vaságyon, de mivel már nettó négy és fél évesek vagyunk, úgyhogy egyszerre fordulunk, egyszerre fájdul meg a nyakunk, és egyszerre borulunk ki emiatt. Mindketten dolgozni megyünk reggel, ami kivételes bájt kölcsönöz az egész Szigetnek.

Szomorúan konstatálom, hogy táplálék-inputom a minimálisra redukálódott, gyakorlatilag megszűnt. Koffeintablettán, kávén, cigin és bombán élek, egy átlagos kenyérmorzsa is megfekszi a gyomromat. Esténként csak zöldséget fogyasztok, néha legyantázom a tüdőmet, a vitaminokat és ásványi anyagokat sörrel biztosítom. Egyik nap hatalmas buli a szerk.-ben: lefagyott egy fontos gép, újra kell tördelni az anyagot – ez minden évben előfordul egyszer-kétszer, tulajdonképpen már hiányzott is. A totális csőd pillanatában kitör az őrület: először a főszerk. kezd táncolni egy fotóssal, majd egyre többen csatlakoznak. Egy ideig elhitetem magamról, hogy én vagyok a DJ, ami abban merül ki, hogy az elején beteszek egy cédét. Tovább nem sumákolhatok, táncra perdülök egy magányos partvissal; Michael Flatley szomorkodva állt volna az ajtóban, ha lát minket. Még van rá esélye, mert egy Sziget-híradós kolléga rögzítette az infernális jeleneteket. Ha esetleg komolyabb politikai karriert futnék be, kénytelen lennék ólommal tetováltatni a homlokát.

Balcsi

Az egykori magyar vegyifegyver-központban, Balatonfűzfőn is nyaraltam. Illetve dolgoztam, mert mit csinál az éhenkórász költő-szerkesztő? Nyári szabadságát munkával tölti – mondjuk mással, mint amihez szokott: esküszöm, egy árva sort sem olvastam el, semmit, még a Blikkből se! Jót tett a kedélyállapotomnak, plusz még le is barnultam. Szóval Czifrik fater volt a főnök egy ELTE TTK-s nyelvi táborban. Arra, hogy minden gyerek nyelvet tanulni jött ide, én csak a harmadik nap után jöttem rá, de mindegy. Czifrik sógornőjével mentünk előőrsnek, hogy fogadjuk a korán érkező kölköket, meg bazi nagy mamutokat fessünk barna papírokra. Minden egyes tábornak van ugyanis egy kerettörténete, ennek az őskor (szerényen megjegyzem, én találtam ki; bár a többiek megvádoltak, hogy csak azért, mert biztosan nem szeretek zuhanyozni és borotválkozni, és így könnyen ráfoghatom a nyuszira). Időközben kiderült, hogy a legminimálisabb képzőművészeti tevékenységre is teljesen alkalmatlan vagyok, és fogalmam sincs arról, hogy ki hol tartózkodik éppen, ezért egy idő múlva már nem is kérdeztek tőlem semmit. Ezért jobbára a Toyota Hiace (ejtsd: hiácse, régi kínai város, a Bo-ci-dinasztia idején élte virágkorát) kisbuszt vezettem: csak egyszer járdáztattam meg a hátulját, viszont általában elfelejtettem sebességben hagyni, mikor kiszálltam belőle, ezért kétszer is rohanhattam utána – lejtőn. Rém izgi: nagyon hamar fel bír gyorsulni a 2100 kiló, ilyenkor utána, ajtó ki, fék be – tisztára, mint egy amcsi filmbe’. Fűzfő-Ipartelepről Veszprémbe csukott szemmel el tudok vezetni, de a legjobb, hogy mindig ki kellett tölteni egy menetlevelet, útinaplót vagy mi a francot, hogy aszongya: rendszám, tömeg, sofőr neve, kilométeróra állása, honnan-hova-miért. Mókás, amikor a szomszéd faluba elugrottam hat tekercs klotyópapírért, elképzeltem egy rendőri igazoltatást, ahogy ellenőrzik a tételeket, tényleg megvan-e a hat.

Sanyarú a nevelőtanár élete egy nyári táborban: reggel nyolc, fél nyolc körül kizavarja a gyerekeket az ágyból, ehhez elkerülhetetlen, hogy ő is fölkeljen az említett időpont előtt legalább fél órával, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy zombi. Utána lecsendesíti a kedélyeket a keverőpult körül, mert ez luxustábor, ahol reggeli rádióval ébresztünk: mivel a skacok összevesznek a zenén, ezért beerőlteti kedvenc muzsikáját, amitől mindenki azonnal elrohan reggelizni. Eddig teljes a siker. Utána kilencre mindet el kell zavarni órára, kétségtelenül ez a legnehezebb feladat. Van még ebédeltetés, vacsiztatás. Én az úttörőtáborokból úgy emlékszem, ennyi, aztán mindenki fakultatíve folytathatta a nappal megkezdett szemezést hard változatban – de erről csak meséltek, 13 éves koromban vége lett az úttörőségnek, cserkész meg nem akartam lenni. De mi bevezettük a tábori pénzt, az agyarat (agyrat), amin lehetett vásárolni különféle szolgáltatásokat, így esti puszit, szerenádot, nyilvános éljenzést (a hat legerősebb férfi tanár – valahogy közéjük erőszakoltam magam – feldobálja az illetőt háromszor a levegőbe; fiatal lányoknál érdekes mód mindenki a derék [megkockáztatom: fenék] közelébe igyekezett elhelyezkedni – sorok írója elégedett elért eredményeivel).

Kemény István mondta egy interjúban, hogy sikeres fiatal költőnek lenni nem valami csúcs. Siker az, ha menő vagy a nőknél, vagy rúgsz egy gólt. Gondoltam magamban, mit szerénykedik itten az István, biztos csak ironizál, tiszta hülyeség, bezzeg a költészet. Aztán most a táborban rájöttem: Istvánban próféta veszett el. Fociztam én hébe-hóba eddig is, de vagy kapus voltam (kedvenc cseleim egyike, hogy kicsit terpeszben állok – az én karika lábaimmal nem is lehet másképp –, és rárontok a csatárra, aki így biztosan kötényt akar majd adni, de persze résen vagyok), vagy hátvéd, az a tipikus kellemetlen, tapadós játékdekonstruktőr. Most viszont kihívtuk a gyerekeket mindenféle sportban, persze a foci volt a legfontosabb, és ami még állítólag soha nem fordult elő a tétékás táborokban: a tanárok győztek, 3:0-ra! Már az elején hisztizni kezdtem, hogy miért nekünk kell félmeztelenül játszani, mert akkor hogyan fogom a fejemre húzni a pólómat a gólmámor pillanataiban; és tényleg: a második félidőben egy remek fejessel szereztem meg a lélektanilag rendkívül fontos második gólt: Szabi bead, Levi felugrik, bólint, és a labda a fél kaput betöltő kapus hóna alatt repül a hálóba – már ha lett volna olyan, de így fél percet kellett szaladni utána. Tényleg, egy gól sokkal nagyobb öröm, mint sikeres fiatal költőnek lenni – gondoltam magamban. Fiatalnak ugyan fiatal vagyok (761113), a sikeren lehet vitatkozni, de egy gólon nem (nem is volt les!).

Irodalom

Fél éve nem írok semmit, ez a napló is kész őrület, meg még nagy nehezen összeizzadtam egy Parti Nagy Lajos-paródiát, de azt is el akarták venni tőlem – történetesen a Tütü Tangóban olvastunk fel Karafiáth művésznővel, mikrofon nélkül, ezért én néha ordítozva elismételtem Orsi válaszait. Aki kérdezett: Bárdos Deák Ági, a hely nagyasszonya. Nem mondom, jól járt velünk: korlátlan fogyasztás volt a penzumunk, szerintem nagyon megbánták azóta. A hangzavar miatt egy idő után én olvastam fel a Karafiáth-verseket is, végül gondoltam, akkor magamtól is eleresztek néhány szöveget – a végén Ági Orsolyához fordult, és elkezdte neki dicsérni a Parti Nagy-paródiámat, majd amikor szóltam, hogy az az enyém, akkor teljesen meglepődött – szerintem akkor kezdett el hinni bennem egy picikét. Közben beszélgettünk is, Ági elmesélte, hogy van egy olyan készülék, mely két ember közt képes érzéseket közvetíteni. Példának említett egy (naná, hogy) amerikai pasast, akibe bele van ültetve egy csip, egy másik meg a feleségébe, aki rákos, és így a fickó érzi, hogy mikor fáj az oldalbordája. Én akkor szólásra emelkedtem, hogy engem sokkal jobban érdekelne egy olyan csip, amely a feleségem orgazmusait jelzi, mégis, mennyi lehet, ha én éppen nem vagyok a közelben (nevetés, taps).

Csend és halál

Még a táborban jött a telefon, hogy nagyapám. Sejtettem, mert nagyon beteg volt, az egész belseje tönkrement, össze-vissza kötögettek benne mindent, és a kórházban még azt hittem, annyira azért nem komoly, nem gondoltam, hogy ilyen hamar. Ki fog akkor ultiban módszeresen tönkreverni? Ki fog mesélni a negyvenes-ötvenes évekről? Ki fog a korlátnak dőlve elszívni napi két doboz szofit? És ki vigyáz rám háromévesen; ki tanít meg úszni a Dunában, ki tanít meg bicajozni, katonát csinálni kenyérből, szalonnából, paprikából?

Utó


Nagyjából ennyi, sok fontos dolognak kellett kimaradnia, de ugye, a struktúra. Ilyen egy kisköltségvetésű nyár, minek újít fel az ember lakást? És végül a köszönet: Isten, Apu, Anyu, Öcsi, Linda, mindenki a Beszélőben és a Magvetőben (a főnökök különösen), haverok, barátok, mindenki, aki meghívott egy körre, vagy ha nem, akkor utólag nem hajtotta be az árát, na meg a szőkék legelébb, aztán feketék, végül barnák és a maradék.

• Kultúra