Pál Melinda

Nyomtatóbarát változat

Egy kritikusa egyik mesehőséhez, Szörnyeteg Lajoshoz, „a legjobb szívű behemóthoz” hasonlította Lázár Ervint. Alsó-Rácegrespuszta – a gyermekkor tere –, a valaha ott élő emberek vissza-visszatérő motívumai valamennyi meséjének és novellájának. Egy archaikus, zárt, mára már nem létező, szigorú erkölcsi értékek alapján működő közösséget, világot ismert meg ott. Még mindig oda vágyna vissza, azt keresi. Miért?

Egy kis közösségben éltem ott, ahol teljesen egymásra volt utalva minden ember, mindenkinek megvolt a maga szerepe, mindenki ismert mindenkit. Már ez adott egyfajta biztonságérzetet, ami egy nagyobb helyen, különösen ma, teljesen hiányzik. Ugyanakkor részben a mérhetetlen szegénység, részben a zártság miatt egymásra voltak utalva az emberek. A gyerekek télen nem jártak iskolába, mert az messze volt, és nem volt cipőjük. A szórakozás két módja a mesélés és a tánc volt. De nem volt ez már annyira archaikus világ. Beszivárogtak a külvilág dolgai. Amikor például az utcai bálokat rendezték az úgynevezett üres szobában – volt egy üres, nem lakott szoba a cselédlakásokban –, mindig a Mészáros Juliska citerázott, aki nemcsak népdalokat meg magyar nótákat ismert, hanem tudott már szvinget is játszani.

Kik azok ebből a pusztai világból, akikkel a legtöbbször álmodik? Rácpácegres, a novellák helye, az ottani alakok erősen stilizált figurák.

Igen, Rácpácegres inkább az égi mása Alsó-Rácegrespusztának. A Csillagmajor kötetem minden alakja a puszta egy-egy lakója volt, van, akinek a nevét sem tudtam megváltoztatni. Azt is láthatja, hogy az egy Bederik Gyurin kívül ellenszenves, negatív hős nincs a novellában. Egy mesevilágban élnek ott az emberek. Aki meg akarja rontani az ottani rendet, az mind kívülről jön. Persze ez az én nagy elfogultságom nyilván.

Kik álltak magához a legközelebb?

Mindenki, akiről írtam. Például ott van ez a Szűcs Lajos nevű kovács. Én arról írtam, hogy megpatkolja az ördög lovát, de sok mindent lehet róla mondani ezen kívül is. Nagyon szerettem a műhelyében lenni, mert jó volt nézni, ahogy a vassal dolgoztak. Lovat patkoltak meg szekeret vasaltak. A kocsisoktól rengeteg történetet, mesét loptunk el, mi, gyerekek, amit az istálló mellett egymásnak mondtak el este pár szál cigaretta elszívása közben. De álmodni többnyire a tágabb és szűkebb értelemben vett családommal szoktam. Akiket nagyon szerettem.

Nem volt egy kicsit kívülálló attól, hogy az intéző gyereke volt?

Először is, nem sokáig voltam az intézőgyerek. Nyolcéves voltam, amikor ’45-ben egy csapásra megváltozott a világ. Földet osztottak. Mi talán szegényebbek lettünk, mint ők, nekünk még földünk sem volt. Mindenki szeretett minket, és mindenkit szerettünk. ’51-ben dobtak ki minket a házból, mert az állami gazdaságnak szüksége lett a volt intézőlakásra. Akkor kerültem el onnan. A puszta mára romhalmaz lett, talán egyetlen régi épület sem áll. Fokozatosan rombolták le, vitték el, adták el. Meg hát magától is összedőlt, ami ottmaradt. Eleinte féltem visszamenni oda, de szerencsére a romok képe rendre kitörlődik az emlékezetemből, a régi puszta elevenedik meg.

Nagy mérföldkő, a pályakezdés, szerkesztőségi bedolgozások időszaka kötődik az életében Pécshez, Magyarország talán legszebb délszaki városához. Ezzel a várossal mégsem álmodik.

Én nagyon szerettem Pécset, ahol akkor pezsgő irodalmi élet folyt. Mi, bohém természetű írófélék a Nádor Kávéházba jártunk, hajnalokig ott tanyáztunk. Emlékszem, a pártbizottságon zokon vették, hogy páran fekete ingben járunk. S kiadták az ukázt, hogy aki a pécsi Esti Naplónál dolgozik, az ne járjon fekete ingben. Hogy mért fájt nekik a fekete ing? Máig nem értem.

Volt az ottani lapoknak akkor olyan ellenzéki szerepe, felhangja, mint a Jelenkornak a 80-as években?

A napilapoknak egyáltalán nem. Ott olyan lelkes újságírók dolgoztak, mint speciel én is, akik azt gondoltuk, hogy ha valami igazságtalanság történik, akkor közbelépünk. Az okosabbak egy év alatt belátták, hogy ez illúzió, az olyan lassú felfogásúaknak, mint én, 3-4 évükbe tellett. Én öt év után éreztem úgy, hogy el kell onnan jönnöm. A Jelenkor folyóirat persze, amikor Tüskés Tibor lett a főszerkesztő, kapott egy kis ellenzéki felhangot. Az olyan – partvonal mellé állított – írókat is foglalkoztatta, mint Mészöly Miklós vagy Mándy Iván. Akkor én is ott dolgoztam. Aztán a helyemre egy olyan szerkesztő került, akitől azt remélték, hogy a marxizmus mezsgyéjére tereli a lapot. Ezt beváltani persze nem sikerült, így aztán később Tüskést is kirúgták. Amikor otthagytam Pécset, a vágyak netovábbja Budapest volt számomra. Az Élet és Irodalomhoz kerültem. Az élet császára lettem ahhoz képest, amit például egy vidéki napilapnál való munka jelentett.

Mégsem tudott itt sem gyökeret verni. Pedig jelenlegi lakásában valaha Benedek Marcell élt, a szemben lévőben Mikszáth Kálmán…

A ház másik felében pedig a Nyugat szerkesztősége volt.

És nem hat magára a hely szelleme?

Én itt akarok élni, de ez összefér azzal, hogy ragaszkodjam a régi világhoz, a Tolna megyei dombsághoz, az ottani közösséghez. Vettünk is ott egy kis házat Alsó-Rácegres közelében, hogy amikor az embert már nagyon húzza haza a föld, akkor megérinthesse a talpával. Ha meghallom az ottani tájszólást, a mély a-kat, a zárt és nyílt e-ket, akkor érzem, hogy megvan a helyem a világban.

Az ’56 után induló nemzedékhez tartozik, akik a nyugati irodalom beáramlásakor kezdtek el írni. Mindenki ehhez igazodva próbálgatta a hangját. Műveiben viszont ennek semmi nyoma. Milyen volt, hogyan hatott magára ez az útkereső légkör, s hogy találta meg a saját hangját?

Először is azt kell ehhez tudni, hogy akkor voltunk húszévesek. Ha nem lett volna forradalom, akkor is meg kellett volna találnunk irodalmi arculatunkat. Egyfelől a politika is fellépett – ha nem is őszintén – a megújulás szándékával. Örültek a korábban nem publikáló íróknak, a fiataloknak. „Tiszta lappal” indultunk, nem lehetett a szemünkre hányni sem azt, hogy görcsösen ragaszkodnánk a szocialista realizmushoz, sem azt, hogy az akkori megítélés szerinti ellenforradalmárok lettünk volna. Teljesen új irányzat, azt hiszem, nem volt, csak a légkör látszott egy kicsit szabadabbnak, s megszűnt a szigorú felügyelet az irodalom fölött. Én is túlestem persze azokon a gyermekbetegségeken, amit egyetlen író se tud elkerülni, a tengerentúli irodalom beáramlásakor faltam a Hemingway-regényeket, de ezek hatása csak az első, kötetben meg nem jelent novellákon érződik. A mesékben pedig hosszú ideig a népmesékhez igazodtam. De a felnőtt irodalomhoz sorolható írásaimban is a mesékhez állok közel.

Talán a már említett Csillagmajor kötetében a legkevésbé. Persze ezek is némileg elemelt, szürreális szövegek. Ezek az írások valamelyest Tar Sándoréihoz hasonlíthatók, legalábbis annyiban, hogy hőseit szeretettel, de – a mesékkel ellentétben – elfogulatlanul ábrázolja.

Talán igen.

A hetvenes évektől generációk nőttek fel a meséin. Meseíróként könyvelték el. Bruckner Szigfridet, Vacskamatit, Mikkamakkát szinte minden gyerek és felnőtt szerette. Egyfajta szeretetfilozófia árad ezekből a mesékből. Mára viszont az igény a mese, a magyar mű- és népmese iránt szinte egyaránt megszűnőben van. Hogy éli ezt meg egy meseíró?

Könnyen, mert nem tud a dologról. A mai, különösen a képernyőn közvetített mesékből hiányzik a szeretet, a szelídség. Azt hiszem, nincs lelkük ezeknek a meséknek. Természetesen vannak kivételek, Jankovics Marcell meséit például nagyon kedvelem. Temesi Feri gyereke egyébként már évekkel ezelőtt mondta nekem, hogy kimentem a divatból. Most maga is mondta.

Én a műfajról általában beszéltem. Az ön meséi még most is fogynak.

Induláskor a műfajválasztásban nyilván predesztinálta az a közeg, amelyből jött, a pusztai mesélések hatása. Később – többször nyilatkozott erről – nagyban segítette az írásban az, hogy gyermekei születtek. Ahogyan a kisgyerek megbirkózik a nyelvvel, a vétései, az egyéni szóalkotásai nagyon inspiratívak lehetnek.

Önmagában, ha az embernek gyereke születik, az olyan, mintha a világ egy új dimenzióval bővülne. Bennem a gyerekeim azt a gyereket is felébresztették, aki én voltam Alsó-Rácegresen valaha. Amikor intim környezetben, a szobájukban meséltem nekik, a gyerekkorom elevenedett meg a szomszéd gyerekekkel meg azzal a kecskével együtt, amivel aznap találkoztunk. De ahogy a nyelvvel bánt Fruzsina lányom meg a fiam, az tényleg lenyűgöző volt. Rengeteget lehetett tőlük tanulni. Rávilágítottak egyrészt a nyelv törvényszerűségeire, másrészt a játékosságára.

Említene tőlük ellopott szófordulatokat, neveket? Mint a könyvben is olvasható, Berzsián és Dideki című meséje mindkét címadó alakjának a kislánya adott nevet.

Igen, mondogatta azt a mondókát, hogy „Csigabiga gyere ki, ég a háza…” és úgy folytatta: „Dideki.” „Kinek a háza ég?” – kérdeztem tőle, mire azt válaszolta: „a Didekinek, hát nem érted?” Mikor pedig látta Berzsenyi egyik legismertebb portréját, megjegyezte róla, hogy azon a képen Berzsián csúnyán néz. Így lett neve az én magát a depresszióból kiküzdő Berzsiánomnak meg Didekimnek. De az olyan szótévesztései is aranyosak voltak, mint amikor például azt mondta: „Hallod, kopog a harkány.” Jó volt látni, ahogy bíbelődik a nyelvvel. A nyelv különben annyira elvont, annyira más régiókban jár, mint például a kép, hogy nehéz megtalálni a kapcsolatot köztük. Hogy mást ne mondjak, minden gyerek szemrebbenés nélkül hallgatja végig a népmesét Szegény Jánosról, aki, miközben ment az úton, találkozott egy kis állattal, adott a pogácsájából egy kis darabot neki, aztán a kis kígyónak is adott, de mikor összetalálkozott a nagy gonosz vörös vitézzel, az előkapta a kardját, s 718 darabra vágta mesehősünket. Ott feküdt az erdei úton széttrancsírozva. Akkor jött a két kis állat, az egyik hozta a forrasztófüvet, a másik a szájában az élesztő vizet, megkenegették, összerakták. Amikor felébredt, természetesen hétszer erősebb lett, mint valaha volt. Ezt a mesét minden gyerek szemrebbenés nélkül hallgatja végig, nem is gondol a fodrozódó belekre, a vérre. Ugyanilyen az, amikor valamelyikünk nem talál valamit, ami nyilvánvalóan ott van előtte, akkor azt mondjuk neki: „Nem látod, kiszúrja a szemed.” És senki sem képzeli tőle maga elé a kibökött, kifolyó szemet. Ilyen a nyelv.

A gyerekkel való beszélgetés közben ezek a rejtett törvények csak úgy szikráznak, megvilágosodnak. Más kapcsolatba kerül az ember a nyelvvel. Egyébként a mesének megvannak a nagyon szigorú műfaji kötöttségei. Azt nem tudom, hogy a szövegirodalom esetében ez hogy működik, mert azt nem írtam, de minden olyan irodalmi mű, aminek története van, úgy működik, mint az életben. Amikor elindul a maga útján a kisgyerek, még sok minden lehet belőle, de aztán a körülmények megszabják az élete irányát. Ilyen törvényszerűségek működnek a mesében is.

Most Ámi Lajosnak, az egyik legismertebb népi mesemondónknak az Akadémiai Kiadónál megjelent, tudományosan feldolgozott meséi átírásán dolgozik.

Megszelídítésén. Nagyon fontosnak tartom, hogy ezek Ámi Lajos-mesék maradjanak. Egy Erdész Sándor nevű néprajzos kereste fel az analfabéta mesélőt, akiről híre járt, hogy a hadszolgálata idején is behívták magukhoz esténként a tisztek, hogy jöjjön az a baka egy újabb epizódot mondani kifogyhatatlan forrásaiból. A néprajzostól először megijedt, de aztán annyira fellelkesült, amikor a saját hangját meghallotta, hogy 262 mesét mondott el. Ebből én olyan nyolcat-tízet „népszerűsítek”. Olyan tündérmesék ezek, amik erősen át vannak szőve az ősi hitvilág motívumaival. Az öregúr iránti tiszteletből is nagyon fontosnak tartom, hogy ezek a mesék olvasók kezébe is kerüljenek, ne csak tudományos munkatársakéba.

Régi ez a vonzódása az öreghez. A legkisebb boszorkány című meséjét az ő Király Kis Miklós-történetéből dolgozta át, neki is ajánlotta.

Kifordítottam. Annak a mesének például a következő volt az eredeti címe: „ Király Kis Miklós nem lél az országban olyan szép nőt, akit ő elvegyen. Az újságbul olvasta, hogy Tündér Tercia, a világ szép asszonya is létezik a fődön”. Egyébként sokat tanult Ámi Lajos még téglagyári munkásként egy olasz származású tűzmestertől.

A meseírás, a népmesei hagyomány használata, a pusztai közösség rajza miatt a Magyarországon hosszú ideig ösztönösen működő népi-urbánus besorolás miatt a népi írók közé tartozott. Aztán ’89 után, mint szinte minden értelmiségi ember, állást foglalt politikailag. Először a Magyar Fórum, majd a Hitel szerkesztője lett. (Tegyük hozzá, hogy az induló Hitelnek szerzője volt Esterházy Péter is.) Csalódott?

Vegyük külön a két lapot. A Hitel a legkedvesebb munkahelyem volt. Igaz, én már a folyóirattá lett Hitelben dolgoztam, a kezdeteknél nem voltam ott. De rájöttem, hogy a magamfajta ember, aki nem tudja követni semmiféle politikának a bakugrásait, változásait, különösen a miérteket nem tudja, szíven van ütve sorozatosan, úgy érzi, nem erre gondolt. Maradjon csak szépen a suszter a kaptafánál.

’56-ban volt itt pár olyan nap, ami maga volt az eufória, a pénzeket ládákba rakták a sarkon, s mikor egy százast kifújt a szél, valaki odaszaladt és visszatette. Ott voltak a betört kirakatok, amelyekből senki ki nem vett semmit. Akkor jött oda hozzám egy barátom, hogy most van az ideje, lépjünk le. Én azt hittem, meg van őrülve, nem hittem el, hogy ide az oroszok bejöhetnek újra. Akkor jöttem rá arra, hogy én nem vagyok valami nagy, élesen látó politikus alkat.

Másodszor meg azt nem hittem el ’89-ben, hogy valaha is kimennek. Kimentek. Volt akkor bennem valami rövid ideig tartó politikai hevület, de hamar rájöttem arra, hogy nem az a dolgom, hogy politizáljak, hanem az, hogy megírjam azt, amit szeretnék. Egy írót, ha szerencséje van, azzal mérik le, hogy mit írt. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne volna érzelmi hovatartozásom. A magyarságomhoz és a hagyományokhoz ragaszkodó konzervatív alkat vagyok, aki természetesen megbecsül mindenféle másságot.

• Kultúra