Szabó Júlia

Nyomtatóbarát változat

Mi lehetne fontosabb feladata Közép-Európa művészetét és irodalmát megismerni kívánó kutatóknak, mint felkutatni a központok és perifériák vidékén a társadalom szellemi forradalmait előkészítő, megvalósító és megőrző avantgárd mozgalmakat? Ezt tette rövid, de sikeres élete folyamán Frantisek Smejkal a két háború közti polgári Csehszlovákia avantgárdjának kutatója, akinek monográfiái sorát összegező, a cseh avantgárd építészetet, képzőművészetet, színházat, filmet egyaránt bemutató kiállítását 1989 elején láthatta a Műcsarnokban a magyar közönség. (A katalógus hónapokkal később jelent meg, s talán még kapható.) Az első valóban modern közép-európai múzeum, Lodz városának múzeuma anyagából mutatták be a Magyar Nemzeti Galériában 1989–1990 telén a lengyel konstruktivizmust és legszorosabb stiláris rokonait. Talán már csak kevesen emlékeznek az 1986-ban rendezett Zenit tárlatra, a leghidegebb téli napokon jelent meg ugyancsak a Magyar Nemzeti Galériában a Zeniton, a balkáni futurizmus és konstruktivizmus különös szülötte. A húszas évekkel foglalkozó kutatók jól tudják, hogy az európai művészet és történelmi lét legaktuálisabb kérdéseivel foglalkozó csoportosulások tevékenykedtek Bukarestben, Krakkóban, Varsóban, Vilniusban, valamint Ljubljanában, Zágrábban, Kolozsvárott és Aradon is. Ezeket a „központokat” egymás mellett áttekinteni és egy nagy kiállításon együtt bemutatni – több művészettörténész közös álma. A téma vázlatos feldolgozását adta Passuth Krisztina Les avantgardes de l’Europe Centrale c., 1988-ban a párizsi Flammarion Kiadónál megjelent könyvében. Ugyancsak ő szerkeszti a Corvina Kiadónál megjelenő tanulmánykötetet, amely talán csak idegen nyelven fog napvilágot látni. A lengyel, orosz, szerb, szlovák, román, magyar nyelven írt tanulmányokat a kor modern művészetének koinéjára, angolra fordítják, s így lesz minden nép kutatói és művészet iránt érdeklődő közönsége számára érthető. A történet jellemző a térség nemzeti, nyelvi gettóinak sorsára, mellyel a nemzetköziség és egyetemesség egykori képviselői mindig is hadakoztak. A kötet szerkesztője teljes áttekintésre törekedett, egyes központok és mozgalmak mégis csak jelzésszerűen, egy-egy lábjegyzet erejéig lehettek jelen. Semmit sem tudunk pl. a litván avantgárdról! Kassák Lajos bécsi „MA”-jának szerkesztőségébe a világ minden tájáról érkezett a posta, sok nyelvet tudó munkatársak (pl. Gáspár Endre) fordították a szerkesztőnek a beküldött sajtótermékeket, melyeket Kassák már a tapintásukról, címlapjukról megismert. Amikor 1928-ban Kaunasból küldték az Amalien-strasséra a Keturi Véjai (Négy szél) című lapot, a szerkesztőség már elköltözött, a MA megszűnt, Kassák hazatért, és Budapesten adott ki európai–közép-európai szellemiségű újabb lapokat (Dokumentum, Munka). A litván lapot valaki megőrizte, majd a hetvenes években egy budapesti antikváriumból a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Csoportjának Adattárába került. A címlapon szépen komponált, lilával és szürkével nyomott fotómontázson sok-sok fiatal arc: a húszas években Litvániában élő parasztok, munkások, értelmiségiek. A lapban a tördelésből láthatóan egy képvers, prózák, a nevekből (pl. André Breton) ítélve olykor fordítások. A lap Bécsbe küldése 1928-ban gesztus, üzenet. Aki küldte, tudta, hogy kinek adta fel a küldeményét, ismerte Kassák csoportjának célkitűzéseit. Az üzenet ma is megfejtésre vár. Jönnie kell valakinek, hogy megelevenedjen ez a levél, s eljusson a magyar kultúrához több mint fél évszázaddal elküldése után.

A húszas évek vége, harmincas évek eleje nem kedvezett az avantgárd ajándékozó gesztusainak. Szorosabb kapcsolatok az 1960-as évektől bontakozó új avantgárd központok között alakultak ki. Krakkóba, Varsóba, Lodzba, Pozsonyba, Pöstyénbe vagy Újvidékre minden olyan művésznek el kellett jutnia, aki a régi avantgárd nemzetköziségének eszméit tisztelve a közös sors és feladat megértésére törekedett. Krakkóban fontos művészeti ág a színház: a szürrealizmustól az új expresszionizmusig olyan előadásokat láthatott a betévedő vagy tudatosan oda tartó látogató, mint amilyeneket akkoriban magyar színházban soha: nem a dráma, a cselekmény, hanem a látvány, a túlzó, torzító gesztusokkal megjelenített, késpenge élességű drámai helyzet vagy a helyzetek egymásra torlódása volt az elsődleges. Az elmúlt évtizedek lengyel avantgárd színházának egy képzőművészként is kiváló alakja, Tadeusz Kantor, már Krakkóban szerzett magyar barátokat magának. Ő még nem, de rajzai, kollázsai és két nem hagyományos szoborcsoport-kompozíciója már itt volt 1990 tavaszán a Budapest Galériában. A rajzok, kollázsok vázlatok, elképzelések színpadi alakokhoz, produkciókhoz, amelyekről egy videofelvételen maga a művész beszélt hosszasan. A nem túl jó minőségű szalagon, melynek lejátszásánál órákig ültek a földön egyetemi hallgatók, álltak nehezen mozgó idősebb tárlatlátogatók, megelevenedett néhány színpadi produkció is – a legjellemzőbbek a hatalmas bőröndöket, csomagokat, kacatokat cipelő, rohanó emberek, akiknek rokonait könnyen megtalálhatja bárki minden olyan európai pályaudvaron, ahol feltűnnek Közép- és Kelet-Európa jellegzetesen lepusztult kinézésű, hatalmas bőröndöket, csomagokat, kacatokat cipelő, kétségbeesetten helyüket, otthonukat kereső polgárai, korunk nomád kalandozói, bolygó vándorai. Tadeusz Kantor rajzai és színpadi alkotásai elegáns művességükkel együtt kíméletlen valóságfeltáró művek. Ilyen volt az 1990 tavaszán a Budapest Galériában bemutatott tárlaton az Apokalipszis közeledését hirdető dadaista szobra, ilyen az iskolai padsora egyforma fekete köpenyes műanyag gyerekek szobrával: a halott osztály. Mindkettő a jövő, a ténylegesen fenyegető veszedelem árnyéka. A napjainkban egyre üresebbé váló iskolapadok korában a szoborcsoport fájdalmas mementó, a halottak mellett a meg sem születettek emlékműve.

Tadeusz Kantor kiállítása bezárt, de színpadi bemutatója és kötetének megjelenése még ezután várható. Talán a szakmán kívül szélesebb közönség is eljut majd a színházba, megvásárolja a könyvet, s közelebb kerül Kantor világához: ebben a legmarkánsabb vonás az alkotónak súlyos kötöttségek és nehéz örökségek mellett megőrzött szellemi szabadsága, az európai csepűrágók, színészek, drámaírók legjobb hagyománya.

Alig zárt be Kantor kiállítása, a szlovák újavantgárd nagy mesterének, Jozef Jankovic szobrász- és grafikusművésznek nyílt kiállítása az Ernst Múzeumban, mely még ma is látható. Jankovic nem először szerepel Magyarországon, de korábbi tárlatokon inkább rajzsorozatai, fantasztikus várostervei voltak jelen. A nem hivatalos alkalmakra a határon át ezek könnyebben átjuthattak, mint életnagyságú vagy annál nagyobb szobrai. Öröm és elégtétel volt művészetének korábbi tisztelői számára, hogy az Ernst Múzeum előterében az a sokkezű, soklábú szobra fogadja a nézőt, amely korábban mint raktározott-bújtatott műtárgy a zólyomi vár első udvarában az árok mellett volt látható. Az Ernst Múzeumban nagy retrospektív bemutató látható Jankovicnak a velencei biennálén és számos rangos külföldi kiállításon látható műveiből – s ez a bemutató először Besztercebánya galériájában nyílt meg a csehszlovák csendes forradalom után. Egy szobra azonban erre a budapesti alkalomra készült: ezen lábak menetelnek szorosan egymás mellett, s a lábakon halom domborul, rajta gyertyák égnek, s a gyertyák színe piros-fehér-zöld.

A láb, a tömeg, a gyertya az elmúlt évek közép- és kelet-európai profán-szakrális ikonográfiájának kiemelt motívumai közé tartozik mint demonstrációk és emlékünnepek eszköze. Jozef Jankovic már korábban foglalkozott ezekkel a motívumokkal, 1965-ben készült fémgipsz-poliészter szobra (Örök fény a címe) már lábakon álló emlékmű, s égnek rajta a gyertyák.

Jankovic szobrainak fő témája az ember, aki a valóság nyújtotta adottságok és korlátok között a fantázia szabadságának lehetőségével jelenik meg. Testének tagjai önálló életet is tudnak élni: fej nélküli álló szoboralakja leplei alól a kéz kinyúlik, és határozott irányba mutat (Cím nélkül, VII., 1965), más szobrán kínzóeszköznek is felfogható sodronyágyból kényelmesen kinyúlik egy láb (Agy, 1965), egy reliefjén a testtől elszakított, bohócosan sárgára, pirosra festett kezek, az orrot megkeresve tréfásan intenek (Tehetetlenség II., 1968). Egy másik reliefen a kezek túlnyúlnak a rácson, mely mögé a testet zárták, a létrán pedig – a művész létra–ember-sorozatának egyik alkotásán – a test darabokra szakad az erőlködésben, de a két kéz pirosan és vidáman eléri a legfelső fokot.

Jankovic szobrainak témája a levegőtlen tömeglét is; a pókfonalak hálójában vergődő létezés, a börtönlét a rácsok mögött, valamint Jákob létrája, melyen a modern ember sokszor nem az ég felé, hanem a föld gyomra felé igyekszik (Létra, 1987). Jankovic kedveli az emlékművet: ironikus vagy ironikusan megrázó emlékműterveket alkot. Két nagy emberi lábból újabb nemzedék emlékművein dolgozó alakok bújnak elő, a lábakon járó emlékmű épületet aktualitása szűntén lebontani sem kell; elosonhat magától valamilyen idézőjelbe tett „emlékmű”-múzeumba. Jankovic legmegrázóbb műve az Ecce homo (1987); egy fekvő (halott?) ember mellén, hasán az utópisztikus arányú város, a régi avantgárd közép-kelet-európai nagyjainak álma, melynek csak torzképei valósultak meg e térségben.

Jozef Jankovic ma már nemcsak avantgárd szobrász: a Szlovák Képzőművészeti Akadémia rektora. Élénkvörösre, kékre, zöldre, sárgára festett műanyag, fa-, réz-, viaszszobrai azonban az avantgárd töretlen képviselőjét mutatják a nézőnek. Jankovic az 1970-es évek közepén egy kortárs szlovák avantgárd művészek grafikáit tartalmazó kiállítás anyagát juttatta el Magyarországra. Ezt a kiállítást akkor a hatvani Hatvany Lajos Múzeumban a hatóságok nem engedték bemutatni. A mappák megvannak, Maurer Dóra őrizte őket. Kiállításuk – egy új korszak jeleként – rövidesen megnyílik.

Járjunk a közép- és kelet-európai avantgárd budapesti, magyarországi tárlataira!

(Az Ernst Múzeumban rendezett Jozef Jankovic-kiállítás június 3-ig van nyitva. A katalógus bevezetőjét Néray Katalin, Beke László, Zuzana Bartosova írta, a közeljövőben megjelenő Tadeusz Kantor-kötet szerkesztője Beke László. A szlovák újavantgárd grafikákat bemutató kiállítás a Csehszlovák Kultúra helyiségében lesz.)

• Kultúra