Szabó Júlia

Nyomtatóbarát változat

A székesfehérvári Csók István Képtár előtti kis téren, alacsony talapzaton, majdnem a füvön fényesre polírozott acélból készült szoborcsoport csillog-villog esőben, napfényben: a Bartók-kút Beck András alkotása. A kubista szobrászat hagyományait követő mű egymás mellé rendelt, egymásra rétegezett elemekből áll, melyek egymáshoz szorosan simuló, valamire közösen figyelő embercsoportra emlékeztetnek, vagy igen sűrű erdőre, vagy szerves lények emlékét őrző ásványok képződményére. Az egyik szétnyíló forma síkján szarvas körvonalai látszanak, csak sejthetjük, hogy előre-hajló feje forrást keres. A nagy gonddal készült emlékkút az 1985-ben Franciaországban autóbaleset következtében elhunyt magyar szobrász egyik utolsó alkotása. Egyik változata Genfben, egy másik példánya Párizs egyik kerületében egy zeneiskola előtt áll, a harmadik örökre otthont kapott Székesfehérvárott, a modern művészetek magyarországi fővárosában. A szoborcsoport matematikai-zenei asszociációkat is keltő kompozíciója felidézi Bartók életművének emelkedett szigorát, organikus festői részletei, természeti formákra emlékeztető körvonalai pedig megkísérlik visszaadni az életmód univerzális humánumát.

A hívogatónak elhelyezett szoborcsoport Beck András emlékkiállítására invitálja Székesfehérvár lakóit és látogatóit. A kiállítás a művész Párizsban őrzött hagyatékából és a magyar közgyűjteményekben található alkotásaiból tevődik össze. Beck András művei nem először szerepelnek a fehérvári múzeum tárlatain. A közel három évtizedes program, mellyel a múzeum munkatársai és az általuk felkért művészettörténészek átfogóan és részleteiben igyekeznek föltárni a XX. század magyar művészetének történetét, nem hagy figyelmen kívül egyetlen jelentős életművet sem. Beck András, jóllehet 1957 után Franciaországban élt, életművének egészében magyar művész maradt, aki mind műveinek ikonográfiájával, mind stíluseszközeivel legszorosabban a magyar szobrászat történetéhez kötődik, így nemcsak a két háború közötti szobrászat vagy az ötvenes évek művészete tárlatain lehetett helye, hanem az elmúlt három évtized művészeti összképébe is beletartozik.

A kiállítás élményt jelenthet a történelmi problémák iránt érdeklődő nézőknek és a modern szobrászat stíluskérdései kutatóinak egyaránt. Beck András, akinek édesapja Beck Ö. Fülöp, a századforduló és a századelő magyar éremművészetének és szobrászaténak nesztora volt, a szülői ház indítása után Kisfaludy Stróbl Zsigmond tanítványa volt, majd 1930 után Berlinben Georg Kolbénál tanult. Életrajzírói feljegyezték, hogy jól ismerte az akkor Berlinben még fellelhető avantgárd törekvéseket is. A kiállításon szereplő első portrészobra, Szőnyi István arcmása 1936-ból inkább azt jelzi, hogy ekkor a naturához intellektuálisan közeledő művészek köréhez tartozott. Nem véletlenül nyerte el többször is a Szinyei Társaság díjait, műveiben döntő a természetelvűség, a felületképzésben igen sok a festői elem. Mindez kissé eltávolítja édesapja művészetétől, aki a klasszikus formaszigor mestere volt, s közelebb viszi Ferenczy Béni és Borsos Miklós lírai szobrászatához.

Beck András – családi tradícióból és nemzedéke legjobbjaihoz hasonlóan – szoros kapcsolatokat tartott fenn a baloldallal, s teljesen természetes, hogy 1945 után lelkesen részt vett a művészeti élet új társadalmi rétegeket felemelni kívánó újjászervezésében és a tehetséges munkás- és parasztfiatalok művészképzésében. 1945 őszén létrehozza a budai képzőművészeti szabadiskolát, 1946-ban pedig részt vesz a Derkovits-kollégium megalakításában. Ennek növendékei majdnem teljes egészében vidékről feljött paraszt-, bányász- és munkásgyerekekből verbuválódtak – olvassuk a művész Párizsból keltezett levelében, melyet a Művészettörténeti Kutatócsoport Adattára őriz. A Derkovits-kollégiumban Beck András, Kmetty János, Koffán Károly tanított, Beck távollétében Medgyessi Ferenc korrigált, a művészettörténetet Rabinovszky Máriusz, az ének-zenét Szervánszky Endre tanította. A kollégium nyitottabb, elevenebb intézmény lehetett, mint a Képzőművészeti Főiskola. Beck András negyvenes–ötvenes évekbeli tevékenységét olyan rendezvények jellemzik, mint az 1946-os Csontváry-kiállítás, Ferenczy Noémi kiállítása és válogatás modern magyar művészek műveiből. Mindezek ellenére Beck András később sem tagadta, hogy ekkori művei a szocialista realizmus stíluskategóriájába sorolhatók. A fehérvári kiállításon fanyar-furcsa portrék (Lukács György, Déry Tibor) és egy monumentális kísérlet jelzi ezt a periódust. Az utóbbi, az Olvasó munkás csak egykorú fényképen van jelen. A Derkovits, Dési Huber István, illetve távolabbról Frans Masereel által megteremtett ikonográfiái típusnak szobrászi megvalósítása ez a mű, melyet magyar Gipszembernek is nevezhetnénk utólag a Márványember (Andrzej Wajda filmje) analógiájára.

Az ülő Gipszember 180 cm magas szobor volt, s több változatban készült. Egyik változata magas talapzatra került. A művész említett levelében írta, hogy ő ezt a művét a Derkovits-kollégium szimbólumának tekintette, tehát a tehetséges paraszt- és munkásgyermekek tanulni vágyása jelképének. A szobor a fotonaturalizmus mellett a geometria elvei szerint megkomponált látvány „realizmusát” nyújtja. A nagy kezű, nagy lábú férfi emelkedettségében eleven figura. Sorsa történelem. Nem kerülhetett a Derkovits-kollégium elé, mert senki nem kívánta ezt az intézményt szoborral megtisztelni. Munkásként a munkáskerület, Csepel egyik terére került, s minden történelmi viharban ott is maradt. (Talán azért, mert csak egy munkás volt, aki olvasott.) Néhány évig gipszmodelljének is nagy megbecsülésben volt része. Bronzszínt kapott, és a Magyar Tudományos Akadémia előcsarnokát díszíthette. Amikor azonban illetékesek észrevették, hogy a szobor stílusa elüt az épület historizáló környezetétől, „távoznia kellett” onnan, illetve rövid úton szűnt meg szoborélete. Az intézmény elöljárói közül valaki személyesen segített abban, hogy kalapáccsal szétverjék, és a szemétbe dobják. Mindez a hetvenes évek végén történt, amikor az Olvasó munkást így űzték ki a magyar tudomány épületéből. Jobb sorsot érdemelt volna. Legalább egy sarkot az ötvenes évek művészetét is bemutató múzeumban. Ilyen azonban a fővárosban ma sem található, így a makacsul „visszatérő” Gipszember egy másik példánya jelenleg a Nemzeti Galéria pincéjében található.

Amikor mindez történt, a művész már emigrációban élt, s talán politikus gesztusai és újabb emlékműveinek ikonográfiája is hozzájárultak az Olvasó munkás ellen támadt ellenszenvhez.

A fehérvári kiállításon egy sorozat szobor vall arról, hogy milyen megrázkódtatást jelentett a művész számára 1956 novembere. Az elbukó és továbbfutó alakok csoportja sok rajzán, reliefjén, szobrán visszatérő téma. Ekkor már kifejezésmódja az ötvenes évek több magyar szobrászához hasonlóan a szocreáltól az expresszív-szecessziós hagyomány követése felé fordul. Szívesen mintáz szélben lobogó zászlót, fát (életfát), mozgást, táncot, felemelt fejű, figyelő, szép testű lovakat. Lószobrocskáin olykor a vaskor kezdetének lóábrázolásai idéződnek fel, máskor a XX. századi nyugat-európai szobrászat nagyjainak szellemében formálódnak az egymással szemben ugráló vagy a ló- és emberarccal szinte szállni látszó lótestek. Ezekkel a szobrokkal a művész emlékművet állít – legalább képletes értelemben – Közép- és Kelet-Európa sok ezer értelmetlenül lemészárolt lovának.

Beck András művészete minden korszakában aktuális. Érzékenyen reagál a történelmi eseményekre, a megörökítésre érdemes tettekre. Lángokra emlékeztető formákból formál emlékművet 1969–1970-ber Jan Palacknak, édesapja kemény, klasszikus éremépítő stílusát követve formálja meg Nagy Imre-érmét, s kemény fából faragja meg 1979-ben a Golgotát, ahol több van, mint három kereszt. Figyelemre méltó munkája a két változatban is elkészült Történelem, amely kérlelhetetlen következetességet kifejező, sokalakos kompozíció, s titokzatos, lírai alkotás az apokaliptikus várakozást kifejező Eljő az idő című szoborcsoport.

Beck András, mint a magyar szobrászok legnagyobb része, eklektikus művész. Inspirációinak eredetét és művészetének párhuzamait keresve sok nevet sorolhatnánk a posztimpresszionizmustól az expresszionizmus és kubizmus szobrászatáig. A harmincas–negyvenes évekbeli baloldali magyarországi szobrászai intellektuális igényessége, családja művész tagjainak mesterségtisztelete hagyományozódott rá, s tette életútja minden fordulóján őszinte, az emberi és társadalmi értékekben hívő művésszé.

A kiállítást, mely Székesfehérvárott október 7-ig látható, Kovalovszky Márta és Kovács Péter rendezte, a katalógus bevezető tanulmányát Németh Lajos írta. Ő emelte tanulmánya mottójául Roger Martin du Gard levelét, aki így jellemezte tömören Beck András szobrait: „Egyszerre van bennük jelen érzékenység, erő, szellem és meglepő mesterségbeli tudás.”

• Kultúra