Szabó Júlia

Nyomtatóbarát változat

Ez év tavaszán a budapesti Nemzeti Galéria Hatvanas évek kiállításával foglalkozó írásban rögzített megfigyelésekből született ez a szójáték a kaptárrá, azaz börtönné alakulható múzeumokról. Egy majdnem titkosnak minősíthető pécsi kiállítás újabb példát szolgáltat a jelenségre. „Modern törekvések az észt művészetben 1915–1935” – ez a cím szerepelt a meghívón és a katalóguson. A megnyitóra még szép számmal elmentek a pécsi kiállítások állandó látogatói, de a kis európai népek egyik tragikus válságövezetéhez közeli helyszín később kizárta a szélesebb körű érdeklődést. A zárás előtti napok egyikén másodmagammal különös szenvedélyű látogatónak tűnhettem. A kiállítás hazaszállítására ekkor már megérkezett az egyik restaurátor Tallinnból, s a szemnek, elmélkedésnek egyaránt kívánatos kollekció már utazik hazafelé. A pécsi Janus Pannonius Múzeum munkatársai Budapesten nem találtak olyan múzeumot, galériát, amely néhány hétre befogadta volna az egyetemes európai szempontból is unikumnak nevezhető kiállítást, esetleg vásárolt vagy cserélt volna anyagából, hogy a főváros közönségének is szellemi épülésére szolgáljon az alig ismert, kedves rokonok alkotásaival való találkozás. Minősíteni nem lehet ezt a mulasztást, csak emlékeztetni hasonló tévedésekre, melyek a közép- és kelet-európai avantgárd művészet történelmi jelentőségét csak aukciók által értékelt vagy nyugat-európai és amerikai gyűjteményekben található művekben képesek észrevenni, s nem a szülőhely múzeumának raktáraiban keresik. Ezért lehet Budapesten monstre múzeuma Victor Vasarelynek – akinek pécsi múzeumi kollekciója tallinni bemutatkozásáért jött Észtországból ez a kiállítás – s szoronghat három-négy szobában Kassák Lajos és köre, ezért állíthatja ki hosszú hetekre a Szépművészeti Múzeum egy angol gyújtó hatodrangú kollekcióját, ezért válik lassan szuper Ludwig múzeummá a Vár, s a példák sora még folytatható.

A budapesti bemutató elmaradásával a pécsi kiállítás rangossága nem csökken. A rokoni látogatók, ismeretlen kortársak műveinek a Martyn Ferenc emlékmúzeum épülete kitűnő hely lett volna békeidőben. Pécs az avantgárd bemutatók egyik legkorábbi kezdeményezője Magyarországon. A budapesti kiállítás elmaradása, állandó képtárának töredékes bemutatása azonban az intézmény egykori fiatalos harci kedvének enerválódását jelzi. Raktárba zárva várja évek óta gyűjteménye a méltó nagyságú képtár megnyitását (kifestését, renoválását, elrendezését, hiszen az épület áll, benne a múzeum igazgatóságával). Pedig ahhoz kétség nem fér, hogy harminc év alatt gyűjtött képtára egyetemes és magyar szellemi értékeik tárháza.

Mai Levin, a tallinni Észt Művészeti Múzeum helyettes igazgatója írt előszót az észt kiállítás katalógusához. Az angol változatban helyesen közölt dátumból tudjuk meg, hogy 1939-ben volt észt művészeti kiállítás Budapesten, 1938-ban pedig magyar kiállítás Tallinnban. Ezen a budapesti észt kiállításon azonban éppúgy nem szerepeltek a modern észt művészet képviselői, mint ahogy a tallinni magyar kiállításon sem voltak láthatók a kubista vagy absztrakt művészet alkotásai. Az avantgárd irányzatok észt változatait a pécsi kiállítás mutatta be először talán nemcsak Magyarországon, de Közép-Európában. Előző kiállításokról, irodalomjegyzékről nem ad hírt a sokféle információt tartalmazó, helyenként azonban kínos fordítási hibákat is tartalmazó katalógus. A katalógusban egy cím nélküli tanulmányban mutatja be Eha Kornisszarov a kiállított anyagot, „Magyar szemmel a klasszikus észt avantgárdról” címmel közöl rövid, de adatgazdag tanulmányt Bajkay Éva. Mindketten említést tesznek egy 1928-ban megjelent Új észt művészeti almanachról, melynek elődje lehetett Kassák Lajos–Moholy Nagy László 1922-ban kiadott Új művészek könyve című műve, párhuzama a lett A. Kurcijs Aktiva Maksla című gyűjteménye, mely Berlinben jelent meg 1923-ban. (Mindezt csak sejteni tudjuk, mert az említett észt kiadvány nem volt kiállítva, s pontos bibliográfiai adatai sem szerepelnek a katalógusban.)

Örülni lehetett mindazonáltal mindannak, amit a ritkán szenvedélyes, de mindig tiszta, kulturált, racionális képekről, szobrokról, grafikákról és Münchenben, Párizsban, Szentpétervárott, Rigában, Pensában tanult észt művészekről a kiállításon és a katalógusból megtudhattuk. Peet Aren, Arnold Akberg, Alexander Krims, Märt Laarmna, Hernik Olvi, Ado Vabbe, Kuno Veeber, Edouard Wilralt különös hangzású nevét nem fogja elfelejteni a néző, aki alkotásaival találkozott.

Peet Aren 1925-ben festett monumentális Pietája magyar és német Halottsiratások rokona. Szimbólumértékű 1921-es Aida utca című vászna, a kisvárosi létet tisztelő kelet-európai életérzés tragikus megfogalmazása az expresszionista-kubizmus eszközeivel. Terhek alatt már-már összedőlnek a házak, viharfelhő tornyoz a város felett, a rogyadozó falaknál menedéket kereső vak vándor oson.

A képek, szobrok nagy részére azonban nem ez a szorongás jellemző. Az észt művészek is közel kerültek a konstruktivizmus, késői purista kubizmus utópikus formaépítményéhez. Monumentálisak és nagyon finoman kimunkáltak puhafa konstrukcióik (ilyen Henrik Olvi 1925-ben készült feje, Arnold Akberg 1928-ban készült festett Konstrukciója), tiszta színsíkok rendjébe néha házrészleteket vagy szerves formákat is beleépítenek festményeikbe. Arnold Akberg és társainak festményei egyszerre rokonai Kassák Lajos képarchitektúráinak és Korniss Dezső konstruktívszürrealista képeinek.

Az absztrakció és városképfestés elégikus együttesét valósította meg Mart Laarman a Szent Miklós- és Szent Olaf-templom című nagyméretű festményén. Laarman és Alexander Krims tájképei s városképei méltán emlékeztették a katalógus magyar tanulmányíróját Kmetty Jánosra, a szentendreiek egy csoportjára.

Líra, átszellemültség, a rend és szépség törvényeibe vetett hit tükröződött az észt művészek alkotásain. Legerősebben a purista esztétika hatása határozza meg a térben vagy síkban megformált geometrikus kompozíciókat, melyek témája fej, emlékmű, város, zenekar, kávéház. Az észt modernek az art deco édeskés modernizmusát nem követték, de hosszan éltették Apollinaire, Albert Gleizes, Jean Metzinger, Ozenfant és Jeannerat szellemét Kelet-Európában. A német expresszionisták közül közeli rokonuk Lyonel Feininger, városok és középkori tornyok festője. Azt a tényt, hogy maguk nem éltek olyan kiegyensúlyozott, harmonikus világban, mint műveiken látható, a kiállításon Edouard Wilralt grafikái (Házkutatás éjjel – 1922, Fogságban – 1923), Peet Aren Pietája és Aida utcája jelezte a kiállításon.

Reméljük, az Aida utca vándora, a Szent Olaf- és Szent Miklós-templom látképe és társai még el fognak látogatni Magyarországra, Budapestre, más városokba, más közép-európai fővárosokba is. Talán egyszer lesz egy közép- és kelet-európai avantgárd közös kiállítás.

• Kultúra