Tomas Venclova

Nyomtatóbarát változat

„All changed, changed utterly:
A terrible beauty is born.”
Minden megváltozott, megváltozott,
gyökerestül:
iszonyú szépség született.
(Yeats)






Nem véletlenül idéztem Yeats híres sorait az ír forradalomról: a „litván csoda” erkölcsileg csak ahhoz mérhető, ami 1916-ban Írországban, 1821–34-ben Görögországban és 1773–76-ban Amerikában történt. Sőt, talán nemcsak erkölcsileg, hanem politikailag is egyenértékű. A litván embereknek adatott meg, hogy megkezdjék az utolsó – és talán leggonoszabb – gyarmatbirodalom lebontását, s ők ezt oly csodálatra méltó fegyelmezettséggel, önmegtartóztatással és józansággal hajtják végre, ami még a magamfajta született szkeptikust is büszkeséggel tölti el. Mihail Gorbacsov, akit pedig nem alaptalanul tartanak éles szemű politikusnak, botrányosan rosszul ítélte meg a köztársaság tényleges hangulatát, hagyományos makacsságát, elszántságát és kitartását. Az 1990. március 11-i nyilatkozat ugyanis visszavonhatatlan: hatályba lépését talán fel lehet tartóztatni – nagy áldozatok árán, még egy nemzedék életének tönkretételével –, de néhány év múlva a birodalom akkor is elveszti a játszmát, mint ahogy elvesztette Magyarországon, Csehszlovákiában, Lengyelországban és az NDK-ban is…

Sok mindent szemére lehet hányni a litván újjászületés politikusainak, az újjászületés sok gyenge pontjára rámutathatunk – bár ezt egy emigránsnak nem illik tennie. Józanul gondolkodó, otthon élő emberek mondják, hogy a Sajudisból hiányzik a pragmatizmus, amit romantikus-rituális gesztusokkal pótolnak. Sok minden történik rögtönözve, sokszor nem is törekszenek arra, hogy a jövőnek szóló, konstruktív megoldást válasszák. A Sajudison belül megindult a különböző csoportosulások nyílt és nem mindig ízléses harca, aminek egyetlen célja a hatalom. Találkozhatni sekélyes retorikával és üres demagógiával is, sőt csúnya politikai lavírozgatásokra is akad példa. A kívánatosnál jóval több köpönyegforgató, fejbólintójános, noeofita nemzetieskedő csapódik a Sajudishoz – többnyire ugyanazok, akik még nem is oly rég a kommunista hatalomhoz törleszkedtek. A lengyel Szolidaritáshoz vagy a cseh Charta ’77-hez hasonló mozgalmat nekünk nem sikerült létrehoznunk. A nyíltan másként gondolkodók csoportjai kicsik voltak, szellemileg majd mindegyik eléggé gyenge, és a belügy könyörtelenül szétmorzsolta őket, ma még inkább a társadalom peremére szorultak, mint Brezsnyev vagy Andropov idején. Sok vezetőjük sajnos nem képes megfelelően reagálni erre a kellemetlen helyzetre. De mindez a normális politikai élet jellemzője: ez az a megspórolhatatlan ár, amit a társadalom a demokráciáért fizet.

Számomra személy szerint jóval veszélyesebbnek tűnik az a nemzeti misztika, amely igen sok litvánt vonz, s amely azt az ideológiai űrt tölti be, ami a marxizmus–leninizmus után maradt. Litvániában ma túl gyakran írják a „nemzet” szót nagybetűvel. Úgy tetszik, sokak számára ez a legfőbb, sőt az egyetlen érték. Nem kéne takarékoskodni a nagybetűvel? A keresztény ember használja a nagybetűt Isten, a Liberális, az Öntudat írásakor. Mikor a nemzetet istenítik, sőt bálványozzák (ami ugyan érthető reakció a szörnyű megalázás évtizedei után), akkor ott akad más megkérdőjelezhető jelenség is.

Nem sok jóval kecsegtet a sajátos balti elkülönülésre, a patriarchális szokások, a patriarchális „jóság”, a pogányság kultuszára, a „korhadó Nyugat” csepülésére való törekvés sem, ami pedig már korábban is és most is hangot kapott irodalmunkban. Nem fog segíteni bennünket abban, hogy beleolvadjunk a modern normális európai létformába, inkább akadályoz. Sajátos új utópia felé taszít bennünket – mely ugyan valamivel jobb, mint az a véres utópia, amelytől hála Istennek többé-kevésbé megszabadultunk, de értelmesnek, konstruktívnak ez se nagyon nevezhető.

Nem érdemes mazochista módon a nemzet szenvedéseiben kéjelegni (bármennyire is valóságosak és fájóak e sebek). Hajlamosak vagyunk minden körülmények között felmenteni magunkat, nemzetünket örök koldusként elképzelni, aki előtt egyetlen jövő van: a nyomorult Hamupipőke szerepe. E melodramatikus pesszimizmussal jól megfér, hogy egyesek ugyanakkor tévedhetetlen Szent Szűznek vagy Boldogasszonynak tüntetik fel a nemzetet. Önigazolást keresve, sérelmeinkben vájkálva sokszor nem akarjuk és nem is tudjuk észrevenni mások sérelmeit, így aztán botlásaink leginkább csak a gyávaság és a konformizmus időszakának szomorú kompenzációi lehetnek.

Tőlem idegenek az olyan, utóbbi időben divatossá vált kifejezések, mint hogy „sátáni”, „az ördög karmai között”. A történelem efféle manicheista démonológiai felfogásából sok országban vontak már le gyakorlati következtetéseket: bárkit, bármikor a „sátán követőjének” lehet nyilvánítani, akit ezzel végképp kívül rekesztenek az emberiségen, s akivel máris föl lehet, sőt föl is kell venni a harcot, mígnem – finoman fogalmazva – végképp elhomályosul, ki is volt e harcban a sátán valódi eszköze. Litvánia valóban nemegyszer volt imperialista erők (köztük a legszörnyűbb: a totalitárius erők) áldozata. De néha hajlamosak vagyunk démoni hatalmat, ármányos összeesküvést feltételezni ott is, ahol személytelen történelmi folyamatok hozták a bajt az országra, olyanok, amelyek minden modern vagy modernizálódó társadalomra jellemzőek, függetlenül attól, hogy kapcsolatban állnak-e totalitarianizmussal vagy imperializmussal.

Nem érdemes azt fontolgatni, melyik volt rosszabb: Hitler vagy Sztálin. Nem lehet választani a pestis és a kolera között. És szépítgetés nélkül ki kell jelenteni, hogy azok, akik ünnepelték Hitlert, tévedtek, és nem kevésbé ártottak a litván népnek, becsületének, erkölcsének és nemzetközi tekintélyének, mint azok, akik Sztálint ellenezték.

Nem szabad átadni magunkat a kszenofóbiának, a magunk érdemeiről és a más nemzetiségűek fogyatékosságairól szőtt terméketlen és becstelen eszmefuttatásoknak. Nem szabad határainkon kívül rekeszteni más kultúrákat – még akkor sem, ha az illető kultúrát képviselő ország hosszú évszázadokig politikai ellenfelünk volt vagy még az ma is.

A litván nyelv nélkül élni sem tudnék. Azt akarom, hogy ugyanolyan jogai legyenek, mint más nyelveknek, amelyek sokféleségük és változatosságuk révén válnak a világkultúra értékeivé. De nem vagyok hajlandó átadni magam holmi nyelvi misztikának. A nyelv megőrzése, ápolása feltétlenül szükséges, de nem szabad azt képzelni, hogy automatikusan megváltást eredményez.

Tudom, hogy a litván népnek, akárcsak minden más népnek, függetlenségre van szüksége. De azt is tudom, hogy a függetlenség még távolról sem jelent szabadságot és demokráciát. Napjainkban három tökéletesen független ország van a világon: Albánia, Irán és Líbia.

Ne feledjük, hogy az emberi jogok logikailag elsődlegesebbek a nemzet jogainál. Ha egy nemzet rabságban van, természetesen sérelmet szenvednek az emberi jogok is. De a tétel fordítva is érvényes. Hiába uralkodik egy nemzet egy államban, ha az emberi jogokat és a kisebbségek jogait semmibe veszik, akkor lényegében rab lesz az uralkodó nemzet is, s nem lesznek semmilyen jogai. Ez történt a németekkel a nácizmus idején, ez történt az oroszokkal a cári, s még inkább a bolsevik korszakban, s nagyon nem szeretném, ha ez történne a litvánokkal is.

Rendkívül fontos, hogy eltüntessük Litvánia történelmének fehér (vagy inkább véres) foltjait. Ez azonban időnként kritikátlan apologetikát eredményez, olyan személyek felmagasztalását, akik semmilyen magasabb erkölcsi vagy politikai szintet nem érnek el, s több kárt okoztak Litvániának, mint hasznot. Ha valaki kommunistaellenes, katolikus vagy echte litván, hiába alacsony szemhatárú gondolkodó, olyan jelzőket aggatnak rá, amelyeket Szókratésznek, Kantnak vagy Szolovjovnak kéne fenntartani.

Így alakulnak ki Litvániában az újfajta politikai és kulturális mitológiák. Igaz, ez az ellenkezője az antihumánus és kompromittálódott kommunista mitológiának: ám pusztán az ellenkezőjére fordítani egy mítoszt, nem valami nagy szellemi tettre vall.

Mindezért a legnagyobbrészt természetesen a megszálló hatalom és az ország szégyenteljes elszigetelése a felelős. Hiába volt elavult a frizsider, amelyben a litván értelmiséget fagyasztották, részben mégiscsak ellátta feladatát. Az egyetlen vagy legalábbis a legfontosabb forrást, ahonnan a legtöbben erőt meríthetnek, még ma is a „Naujoji Romuva” és a „Zidinys” ötven évvel ezelőtti évfolyamai jelentik, amelyek hiába játszottak a maguk idején pozitív szerepet, szinte semmit nem segíthetnek egy olyan országnak, amelyre a modern és posztmodern élet, az ipari és posztindusztriális társadalom kihívása vár.

Ám nem egyedül a kommunista hatalom a bűnös. Sok konformista (vagy volt konformista) valódi népszerűségre tett szert azáltal, hogy segített életben tartani az elavult litván mítoszokat és sztereotípiákat, amelyeket a társadalom kritikátlanul elfogadott pusztán már csak azért is, mert nem kommunista mítoszok és sztereotípiák voltak. Pedig hát meg kell mondani, hogy a hatalom e sztereotípiák terjesztését jóval kevésbé akadályozta és üldözte, mint ahogy manapság sokan hiszik. Szelepként, terelőútként használták őket, hogy megmutathassák: a „mi hazafias” nómenklatúránk a nemzeti érdekek egyedüli jogos védelmezője. (Egy találó angol szólás szerint a hazafiság a gazemberek utolsó menedéke.) Minél megalázottabbnak érezte magát az értelmiségi, minél gyakrabban kényszerült leróni a rendszer által megkövetelt adót, annál jobban hajlott arra, hogy szajkózza az emelkedett szólamokat az örök népi gyökerekről, a nyelv szépségéről, a népi életszemlélet összehasonlíthatatlan mélységeiről és a saját hűségéről, ami őt a földhöz és a kenyérhez fűzi. Így próbált vezekelni azért, hogy a hivatalos brezsnyevi elithez tartozott, amely egyébként eltűrte hazafias törekvéseit, sőt nemritkán díjakkal, kitüntetésekkel támogatta. Sajnos részben ez a fajta értelmiség a felelős azért, hogy Litvániában sok szűk látókörű és anakronisztikus tudati elem konzerválódott. Bocsássuk meg nekik, de soha ne feledjük, hogy a konformizmus nem erény.

Kultúránk munkásai megoldottak egy komoly feladatot: nehéz körülmények között biztosították a litván nyelv és a litván nemzeti tudat fennmaradását. De a másik, nem kevésbé komoly feladatra nem volt erejük (talán kedvük se): arra, hogy egy olyan civilizációra készítsék fel a litvánokat, amely a személyes választáson és a vélemények sokféleségén alapul, s amelyben a másként gondolkodás nem számít bűnös eretnekségnek vagy hazaárulásnak. Nem lenne jobb energiánknak legalább egy részét nem pusztán védekező és apologetikus, hanem konstruktívabb feladatokra fordítani? Például arra, hogy többet megismerjünk a világból, több mindent meg tudjunk azokról a kulturális irányzatokról és elméletekről, melyek az alatt az ötven év alatt alakultak ki, míg Litvánia börtönben volt? Vagy arra, hogy tájékozódjunk a demokrácia alapjairól, a Nyugat politikai és gazdasági struktúráiról, miközben felülvizsgálhatnánk vagy lerombolhatnánk a mi ósdi mítoszainkat és sztereotípiáinkat is? Mintha fél lábbal lépnénk át a függetlenségbe: megőriztük litvánságunkat, hazaszeretetünket, de (a bármilyen fajtájú) totalitarianizmus megfelelő filozófiai és politikai kritikáját nem végeztük el.

Nem nagyon hiszem, hogy „Észak Athénja” leszünk: valamiféle egyedülálló kulturális központ, híd Kelet és Nyugat vagy a félteke bármely más része között. Adja Isten, hogy normális, szerény európai országgá váljunk (amire 1918 és 1940 között nem egészen volt érkezésünk). A megszállás évtizedei után ez kimondhatatlan boldogság lesz. De e cél érdekében nemcsak a nemzeti önvédelmet kell megtanulnunk (amit egész jól tudunk), hanem legelsősorban is a szkepticizmust, a kritikai szemléletet, észre kell tudnunk venni saját hibáinkat és mulasztásainkat; türelmet, felelősséget, tiszteletet kell tanúsítanunk barátaink iránt éppúgy, mint ellenfeleink iránt.

Az új, független Litvánia legyen olyan ország, amiről ábrándoztunk; olyan ország, amelynek megszületéséhez legjobbjaink járultak hozzá: akik elégették önmagukat, akik életük legszebb éveit börtönben vagy száműzetésben töltötték, akik az illegális sajtót létrehozták, akik okos könyveket írtak, jó képeket festettek, izgalmas színházi előadásokat produkáltak, igazi tudományt, értelmes gazdasági tevékenységet, értelmes politikát műveltek. Az utóbbi ötven év alatt a világ többet változott, mint a középkor és az első világháború között. Ezért ez a mi harmadik függetlenségünk is jobban fog különbözni a két háború közötti másodiktól, mint amennyire a második különbözött az elsőtől, a középkoritól. Legyünk rá méltók, s azon igyekezzünk, hogy az új Litvánia megfelelően reagáljon azokra a kihívásokra, amelyek a már nem is oly távoli, új ezredfordulón várnak rá. Bevallom, én manapság már többet gondolok erre a közelgő 2000-re, mint az ősidők balti törzseire, Gediminasra és Vytautasra, Basanviciusra vagy Kudirkára.

• Esszé