Martin M. Simecka

Nyomtatóbarát változat

Újságért ballagtam a kis házakból álló, csendes negyedben, melyet napközben magára hagy a dolgozó nép, a ragyogó nyárutó meg szelíden elnézte a választások előtti rossz hangulatomat. A derékszögben összefutó útkereszteződések minden sarkán betonoszlop áll; eredeti rendeltetése szerint a villamosvezetéket tartja, az utóbbi öt évben főként plakátragasztásra használatos; olyan, mint az útelágazásnál álló kereszt, mint valami világítótorony, kutyák és emberek számára szolgáló fontos információk leadóállomása. Az oszlopra ragasztott választási plakát túlélte az 1992. évi választásokat, őszi esőket meg tavaszi viharokat, és ezt hirdette: „Le a Csehszlovák Szövetségi Köztársasággal! Legyünk a magunk urai!” Nemrég aztán valaki végre átragasztotta ezt az elavult óhajt Vladimír Meciar színes képével, és odaírta: „Te államot adtál nekünk, mi pedig rád szavazunk.”

Az oszlop mellett egy dagadt lábú, termetes asszonyság pihent, kerekes bevásárlótáskáját maga mellé állította, és felnézett a képre. Aztán megállt minden oszlopnál, akár búcsúkor a Kálvária egyes stációinál, s amikor elhaladtam mellette, meghallottam gyengéd suttogását: „Drága Vladkóm.”

Valahányszor hasonló jelenet tanúja vagyok, idegennek érzem magam saját hazámban, úgy érzem magam, mint a páciens a pszichoanalitikus díványán, aki látja a feltárt kollektív tudattalant, és rémülten tiltakozik: „De hiszen ehhez nekem semmi közöm!”

A szolidság veresége

A választási kampány s az idei szeptember végi választások felfedték országom igazi arcát, rejtett vágyait és reményeit a maguk meztelen valóságában, s ezt már nem lehet szemérmesen eltakarni egy nagyobb egységbe gyömöszölt kis nemzet elfojtott belső problémáira való hivatkozással. A választások persze azt is felfedték, hogy Szlovákia egy részének már van megállapodott politikai struktúrája, amely a populista pártok nyomására végül is talán még gyorsabban fejlődik, mint Közép-Európa szomszédos országaiban. Ezt a struktúrát a jobboldali Keresztény Demokrata Mozgalom (KDM), a Közös Választás nevű baloldali koalíció, a liberális Demokratikus Unió (DU) és végül a három olyan pártból álló Magyar Koalíció alkotja, melyekben többé-kevésbé visszatükröződik az említett színkép. E négy csoportosulás mindegyike nagyjából tíz százalékot szerzett, és választási kampányuk is hasonló volt. A racionálisan gondolkodó választóval számolt, elmagyarázta neki, milyen fontos a törvény és a törvény előtti egyenlőség elve, vagy hogy milyen fontos a pénzügyek rendezettsége, és éppoly didaktikus meg unalmas volt, mint a régi idők politikai tízpercei. Ezt nem szemrehányásképpen mondom. A demokratikus rendszerben a politika unalmas dolog, és elegendő izgalommal jobbára csak a forradalmak és a születőfélben lévő diktatúrák szolgálnak.

Leginkább a posztkommunista Demokratikus Baloldal Pártja által vezetett Közös Választás nevű koalíció fizetett rá szolidságára. Megpróbálta ugyan kampányát már-már intellektuális humorral fűszerezni, minden erejét latba vetve igyekezett meggyőzni a választópolgárt, hogy e pártnak semmi köze a múlthoz, így azonban elesett a várt további tíz százaléktól, azoknak a szavazataitól, akiknek éppen az a múlt volt kedvére való. Ez a megrázó vereség azonban a jövőre nézve becsületére válik ennek a pártnak – persze csak ha büszkén vállalja.

A három magyar párt koalíciója a saját választóihoz fordult, háttérben a komáromi nagygyűlés történelmileg már megfakult képeivel (itt határozták meg ez év januárjában a magyar kisebbség politikájának elveit): jelöltjeik magyarul beszéltek, a képernyő alján futó szlovák szöveg viszont semmi olyat nem mondott, amit ne tudtam volna. Feltűnő újdonság csak egy kellemetlenül provokáló térkép volt: fehér színű Szlovákia, benne zöld színnel bejelölt déli sáv, közepén egy piros rózsával (az Együttélés mozgalom jelképével), ami leplezetlenül kiemelte a magyar zászló színeit.

Szlovákia további fejlődéséhez ez a négy politikai szubjektum teljességgel elegendő volna, mivel egybevág a szokványos európai színképpel – a jobboldaltól a baloldalig. Ám Szlovákiát egyáltalán nem fedi – még felerészben sem.

A pogányság mint remény

A választások eredményei megmutatták, hogy Szlovákiának azt a másik felét márpedig azok lakják, akiket a mai Európa nem ért meg, vagy inkább nem akar megérteni. Ezzel a politikai jelenséggel szembenézni annyi, mint saját sötét múltunkba belepillantani, amelyről mit sem akarunk tudni, mert azt hisszük, hogy mindörökre elválaszt tőle a civilizáció korlátja.

Végig figyeltem annak a három politikai csoportnak a választási kampányát, amelyek a választások során összesen csaknem a szavazatok ötven százalékát nyerték el, és úgy megdöbbentem, mint amikor az ember valami egészen szokatlan, a föld ismeretlen mélységeiből előtörő természeti jelenséget lát. E három párt és mozgalom – a Szlovák Nemzeti Párt (SZNP), a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (DSZM) és a Szlovákiai Munkásszövetség – közös vonása: nem tud és nem is akar szabadulni a kihalófélben levő múlttól. A tátrai sas árnyéka kering a völgy felett, majd leszáll a Szlovák Nemzeti Párt jelképére, s a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom immár híressé vált dala, a „Vivat Slovakia” refrénjével a háttérben hosszú sörényű lovak nyargalásznak a hegyoldalon. Fölösleges azzal érvelni, hogy a tátrai sas kihalófélben van, s hogy Szlovákiában nem annyira lovakba botlik az ember, mint inkább turisták után maradt hulladékokban turkáló medvébe. Az a szimbolikus nyelv, amelyen ezek a pártok, hála a korszerű televíziós technikának, közvetlenül a választók szívéhez szóltak, a szó szoros értelmében pogány nyelv, a valóság megfogalmazását célzó eszköze pedig nem az ideológia, hanem a mítosz és metafora.

Kivételt képez a Munkásszövetség, amelynek hétszázalékos választási eredménye sokakat meglepett. Vezérük, Lupták karizmája naiv antiintellektualizmusból fakad: fő erőforrása az a meggyőződés, hogy a szlovákiai novemberi forradalom megfosztotta a munkásokat a vagyontól, amely az államé, tehát az övék volt. Ez a marxista ballaszttól megszabadított, öt éven át szemérmesen takargatott tiszta eszme most ismét büszkén léphetett ki a napvilágra. Így lesz a múlt – mindegy, hogy pogány, fasiszta vagy kommunista (a keresztény múltat igyekszik kézben tartani a KDM) – a tudattalan egyetlen biztosítéka, az, amibe e pártok választói kapaszkodnak. Pótprogram ez a jelen helyett, gyógyír a jövőtől való félelem ellen. Nem egészen a választók hibája, hogy akik csak a múltra támaszkodva tudják elviselni a jelent, azoknak a szlovák történelem ehhez vajmi kevés választási lehetőséget nyújt.

A „disszidens” tünetcsoport

Az említett pártok lényegesebb jegye mégis valami más: az örökös destrukció, a bomlasztás szándéka.

Amikor az 1989-es év után megdőlt az ideológiai rendszer, az akkori forradalmárok lázas sietséggel nekiláttak, hogy megteremtsék a parlamentáris demokrácia alapelemeit. Tették ezt ama reményben, hogy ha sikerül minél gyorsabban összefércelni az alkotmányos rendszer kényszerzubbonyát, elkülönítve a végrehajtó hatalmat, a törvényhozói és a bírói hatalmat, akkor annál távolabbra kerül bármiféle diktatúra visszaállításának lehetősége. Ez sikerült is, viszonylag rövid idő alatt, a létrejött formális struktúrák tartalmáról ugyan senkinek sem volt valami nagy véleménye, de úgy gondolták, hogy a gyengébb földrengésnek azért ellenállhatnak. Biztató kilátást nyújtott már az is, hogy valamiféle történelmi optimizmus hatása alatt mindenki – Vladimír Meciart és az ő DSZM-ét is beleszámítva – elkötelezte magát mint legfőbb elv, a demokrácia és alkotmányosság mellett, sőt Meciar alkotmánya ezeket az elveket elméletben még akár garantálhatta is volna. Valójában azonban utóbb az történt, hogy a parlamentáris demokrácia alkotmányos rendszere olyan állványzat lett, amelyen a legkétesebb szándékú emberek is felkapaszkodhattak a politikai hatalom fényes csúcsaira.

Így lett a legutóbbi év az alkotmányos rendszer megmentéséért folyó harc története, Vladimír Meciar ugyanis kétségkívül csak egyet akar: megdönteni ezt a rendszert. Érdekes párviadal ez, és az esélyek bizonytalanok. Eddigelé Meciar csupa olyan lehetőséget használt fel erre a bomlasztásra, amelyet maga a rendszer nyújt számára. Hiszen ő is részt vett a létrehozásában.

Ez a rendszer kétszer engedte őt fellépni a hatalom csúcsára, és kétszer lökte onnan vissza az ellenzékbe. Meciar okkal érzi magát a rendszer disszidensének. Csakis ezzel lehet magyarázni azt a szűnni nem akaró leleményességet, amellyel oly sikeresen ássa alá a rendszer alapjait.

Nagyon jól emlékszem arra az állandó fölényérzésre, amely közvetlenül az 1989-es év előtt töltötte el a disszidenseket a kommunista rendszerrel szemben. Bensőségesen ismerték annak törvényeit, erejét és elsősorban a gyengéit. Emlékszem rá, hogy a kommunista rendszer milyen aggályosan ragaszkodott a maga törvényességéhez a kimúlása előtti utolsó években, és milyen elborzadva figyelte azt a néhány tucat vagy néhány száz disszidenst, akik ezerféle módon, leleményesen és saját törvényes határai közt szedegették ki a téglát alapjaiból.

Kísértetiesen hasonlít erre az az ötletesség, amellyel ma Meciar, az SZNP vagy a Munkásszövetség aknázza alá a rendszer kényes pontjait. Forrása az a mély meggyőződés, hogy az intézményesen rögzített parlamentáris rendszer ellenséges velük szemben. Magatartásuk kiszámíthatatlan, állandó meglepetéseket tartogat, semmi sem köti őket, mivel egyáltalán nem áll szándékukban, hogy az adott állapotot tiszteletben tartsák. Ezek az emberek – vonakodnék őket politikusoknak nevezni – az általuk magasztosnak tekintett „disszidensi” szerepből és tapasztalatból nyerik óriási energiáikat.

Az alkotmányos rendszer mai védelmezői mély csalódást okoztak választóiknak: mind a politikusok, mind a médiumok nagy része. Óriási hátrányt jelent számukra, hogy nem léphetnek ki a zárt civilizációs térből, hogy nem alkalmazkodhatnak az ellenfél gondolkodásmódjának koordinátáihoz, nem próbálhatják meg, hogy saját fegyvereivel győzzék le, mert ez azt jelentené, hogy elhagyják az épp általuk hangoztatott szabályok világát. Manapság szlovák újságot olvasni éppoly elszomorító dolog, mint egy agyonhajszolt lovat nézni.

Hogyan lehet bomlasztani az államot

Vladimír Meciar mélységesen csalódott, amikor kiderült, hogy csak 35 százalékot szerzett. Csalódása viszont csak fokozta destruktív energiáit: lemondásra szólította fel Michal Kovácot, akit hajszálra ugyanolyan dühvel ostoroz, mint az 1992-es választások után Havel elnököt; majd – az SZNP-vel karöltve – keresetet nyújtott az Alkotmánybírósághoz, hogy az fossza meg mandátumuktól a Demokratikus Unió képviselőit, mert szerintük hamisították az aláírásokat a jelölési íveken (a DU persze eleve halálos ellenség Meciar számára, mivel reprezentánsai a DSZM soraiból váltak ki). A felsorolást folytatni lehetne. Nincs kétség: Szlovákiában gyengéd ellenforradalom zajlik.

Hogyan tovább?

Mindaz, amit ma itt nyakló nélkül hirdetnek, nem nélkülözi a szlovák folklór riasztó varázsát. Azért riasztó ez, mert ez az elképzelés nagyon is reális támogatásra talál mintegy a lakosság fele részében. A két sokk ugyanis, amely gyors egymásutánban érte a szlovák társadalmat az utóbbi két év folyamán, eltörölte két mélyen gyökerező hagyományos viselkedésmodelljét. A szlovák politika és a szlovák választók állhatatlansága ezért érthető, még ha gyenge vigasz is az efféle magyarázat. Kétlem, hogy Szlovákiában a politikusok vagy az újságírók közül valaki igazán azt hiszi, hogy a jelenlegi választások után lehetséges lenne négy évre szóló kormányt összeállítani: ebben a pillanatban lehetetlennek tűnik a választások után megfeneklett államot újra működőképessé tenni. Ezért nem térek ki a lehetséges kombinációk magyarázatára, e kombinációkban előbb-utóbb úgyis további káoszt idéz elő Vladimír Meciar. Könnyen lehetséges, hogy a két tábor vagy egyes részeik egymásba akaszkodnak, mint két agyonizzadt ökölvívó, akik a gyűlölettel teli összefonódásban erőt gyűjtenek a további ütésekhez. Jelenleg összeköti őket a privatizáláshoz fűződő érdek; a privatizálás Szlovákiában inkább hasonlít a pozíciós sakkhoz – melyben megszállva tartják a stratégiailag fontos kockákat –, mint bármi egyébhez. Ez az összefonódás persze csak azon az áron lehetséges, hogy elvész a nyugati típusú öntudatos politikai és intellektuális elit felnövekedésének reménye: zuhanás következik, zuhanás olyan zavaros vízbe, amely elárasztja az 1989-es november emlékének utolsó megmaradt kis szigeteit is. Felfordul a gyomrom, amikor az ilyen privatizációs összefonódásokra gondolok, de tartok tőle, hogy Európa számára ez elfogadható megoldás lesz.

Inkább illúziók nélkül

Mindig szkeptikus hajlamúnak tartottam magam. Még az 1989-es év őszének ama fényes napjaiban sem hittem a szabadságszeretetet skandáló tömegek jó szándékában, és a szlovák entellektüelek közt, akik öt évvel ezelőtt megalapították a „Nyilvánosság az Erőszak Ellen” mozgalmat, s ma azok, amit ők maguk pontatlanul polgári jobboldalnak neveznek, nehezen találná meg az ember az egykori történelmi optimistákat. Ez a polgári jobboldal ismét vereséget szenvedett az egész vonalon. A fölöttébb kínos vitában, mely arról folyt, csatlakozzék-e a kereszténydemokratákhoz, vagy próbáljon betörni a parlamentbe a Demokrata Párttal, két szék közt a pad alá esett, és politikailag elpusztul, mint az a bizonyos szamár, amelyik azért hal éhen, mert nem tudja eldönteni, hogy két rakás széna közül melyikből egyék. Ezek az entellektüelek, magamat is közéjük sorolva, annyira tele vannak kétségeket ébresztő felismerésekkel, hogy évekig van miről írniuk. Most vállvonogatva, többé-kevésbé baráti körben – mert a szlovák választópolgárok ismét sikerrel egy kis csoportba terelték őket össze, hasonlóan, mint egykor a kommunista rendszer – bizalmasan vitatkoznak arról, kinek volt igaza.

De a kétség sohasem elég. Utolsó reményeim egyike az a naiv bizalom volt, hogy az emberek szégyenkeznek, ha döntéseik nem egyeznek a többségével, a józan ésszel, ilyesmivel. Az utóbbi években ugyanis a többség elfogadta, hogy a demokrácia, a szabadpiac, a privatizálás és hasonlók, helyes dolgok. Az emberek, többségükben legalábbis – eddig – restellték, hogy ilyesmikkel szemben Meciar mellett horgonyozzanak le. Eddig. A választások után két héttel a közvélemény-kutatás azt mutatta, hogy a lakosság legnagyobb részének, csaknem felének, bizalmát ma Lupták, a Munkásszövetség vezetője bírja. Választhatok: vagy már nem restellik az emberek a maguk nézetét, vagy pedig az a jelszó, hogy a vagyont vissza kell adni a munkásságnak, nagyon is általános nézetté vált.

Ez esetben persze már semmi szükség semmiféle pszichoanalízisre.

(Fordította: Mayer Judit)

A szerző szlovák író, szociológus, cikkét lapunk felkérésére írta.

• Esszé