Takács M. József

Nyomtatóbarát változat

A vendée-i sajnálatos események értékelése körüli több évtizedes vita mára nyugvópontra jutott. Ellenforradalom vagy népfelkelés? – a kérdés ilyen formában már fel sem merül. Vendée-ban már évek óta ünnepélyes keretek között emlékeznek meg az elesettekről a harcok kitörésének évfordulóján, és az ünneplőknek eszükbe sem jut azt firtatni, hogy a mellettük állók közül kinek az ősei küzdöttek az egyik, illetve a másik oldalon, és persze az is elképzelhetetlen, hogy az egyik tábor elvakult hívei kifütyüljék a másik fél ünnepi szónokát.

A tényfeltáró vita persze nélkülözhetetlen volt a nemzeti megbékéléshez vezető folyamatban: csak a veszteségek számbavétele és az országot polgárháborús válságba kergető jakobinusok politikai és erkölcsi felelősségének kimondása után alakulhatott ki olyan légkör, melyben immár együtt ünnepelhetnek az egykori halálos ellenségek leszármazottai.

---

A véres harcok, de még inkább a Vendée leverését követő kegyetlen megtorlás megszámlálhatatlanul sok áldozatot követelt. A statáriális bíróságok által hozott halálos ítéleteken kívül számolni kell a Vendée lecsendesítésére kivezényelt katonaság későbbi pusztításaival is: a fegyvertelen emberekre – köztük nőkre és gyerekekre – leadott sortüzek áldozatai és a százezrekre rúgó emigráció tömegei megannyi újabb tétel Franciaország veszteséglistáján.

A sokszoros túlerővel szembeszálló felkelőknek rettenetes árat kellett fizetniük vakmerőségükért. Hazaárulással és ellenforradalmi összeesküvéssel vádolt vezetőiket halálra ítélték és kivégezték, s hasonló sors várt a fegyverrel a kézben elfogott egyszerű harcosokra is. A népi mozgalmat a győztesek sommásan ellenforradalomnak bélyegezték, s megpróbálták mindenkivel elhitetni, hogy a felkelők derékhadát a papok és a régi rendszer egyéb haszonélvezői, illetve a külföldi ügynökök alkották. A megtorlás statisztikája azonban más képet mutat: az áldozatoknak csak négy százaléka volt nemesi származású vagy egyházi személy, míg az elítéltek 89 százaléka a munkások, parasztok soraiból került ki.

---

A szabadságukért küzdő vendée-i harcosok mindvégig türelmetlenül kémleltek Nyugat felé: Angliától várták a segítséget. Az angolok azonban csak néhány ügynököt küldtek a forrongó vidékre, mivel haderejük elsősorban a Csatorna biztosításával volt elfoglalva.

1789-ben bizonyára senki sem gondolt arra, hogy az idejétmúlt rendszer megdöntését és a forradalmi átalakulást lelkesen üdvözlő nép valaha is „felszabadítói” ellen ragadhat fegyvert. 1793, a jakobinus fordulat éve azonban olyan új, vészterhes hatalmi helyzetet teremtett, mely hamarosan robbanáshoz vezetett.

Úgy tűnik, hogy a köztársaság új zászlaját a hagyomány által szentesített régi, Bourbon-címeres lobogóra cserélő vendée-i felkelők végső elkeseredésükben nyúltak ócska puskáikért. Régi, még a forradalom előtti időkben megfogalmazott követeléseiknek csak egy része teljesült, s az új renddel kapcsolatos alapélményük leginkább az lehetett, hogy az Isten kegyelméből uralkodó király helyett most egy még sokkal veszélyesebb, az ÉSZ nevében kormányzó, az ÉSZ által vezérelt – és e vezérkultuszt mindenkitől megkövetelő – új elit szakadt a nyakukba, melyet messianisztikus történelmi küldetéstudata, no meg a hatalom igézete teljesen érzéketlenné tett a tömegek nyomorúsága iránt, s amely az ölébe hullott hatalom megtartása érdekében a legdurvább eszközök alkalmazásától sem riadt vissza.

A Bastille-t megostromló külvárosi nincstelenek, a régi rend e sírásói talán elállnak szándékuktól, ha megsejtik, hogy e győzelemmel nem maguknak, hanem a külföldről hazájukba sereglő „hivatásos” forradalmárokkal megerősített, erőszakos kisebbségnek kaparják ki a gesztenyét a tűzből. Amikor aztán vidéken felállították az első internálótáborokat, majd bevezették a tömeges kivégzések gyakorlatát, mindenki számára nyilvánvalóvá lett, hogy zord idők következnek.

Az emberek úgy érezhették – s joggal –, hogy a társadalom racionalizálását hirdető, a múlt totális eltörlését és a franciák átnevelését célul tűző vezetők nemcsak hogy nap mint nap belegázolnak a polgárok önérzetébe, lerombolják mindazt, ami addigi világukat jelentette, de visszaélnek a nép nevével is. Az ő nevükben uralkodnak s kísérleteznek – rajtuk. Ezért hát cseppet sem meglepő, hogy Vendée – és mellesleg: néhány szomszédos megye szintén – felkelt a népfelség elvéből csúfot űző, a Liberté–Egalité–Fraternité jelszavát sajátosan értelmező forradalmi diktatúra ellen. Így történhetett meg az a bizarr esemény, hogy Vendée-ban a lázadók azt kiáltozták: „Éljen a király! Le a néppel!”

A nép egyszerű fiai abcúgolták a Népet! És bizony lincseltek is. Borzalmas népítéleteket hajtottak végre az elfogottakon, de nem feledkezhetünk meg arról, hogy ők már csak egy korábban bevezetett, állami szinten megszervezett terror másolói és megbosszulói voltak. A párizsi börtönökben rendezett vérengzésre, a Forradalmi Törvényszék felállítására, a nemzeti borotva egyre fokozódó ütemű működésére s nem utolsósorban vallásuk és papjaik üldöztetésére válaszoltak rémtetteikkel, amikre a társadalmat lassanként egészen átható rettegésből és felháborodásból támadó gyilkos düh késztette őket.

Sain-Just-nek, a forradalmi élcsapat, a jakobinusok egyik legfőbb ideológusának sokat idézett véleménye szerint „a nép örök gyermek” – következésképpen azok gyámolítására és irányítására szorul, akik egyedüli tudói jónak és rossznak, hiszen e kiskorú társaság még arra is képtelen, hogy saját érdekeit és boldogulásának helyes útját felismerje. Ezért aztán a közjóért tevékenykedő ifjúnak és pártjának magabiztossága akkor sem ingott meg, midőn azt kellett tapasztalniuk, hogy a Nép a népuralom ellen, a neki ajándékozott szabadság ellen lázadozik.

„A forradalom megfagyott” – hajtogatta elégedetlenül Saint-Just, de a jakobinus vezérek azért mégsem jöttek zavarba, hiszen nagy tanítójuk, Rousseau világosan leszögezte, hogy ha másképpen nem megy, a polgárokat „kényszeríteni kell arra, hogy szabadok legyenek”. Mivel már akkoriban is igen nehéz feladatot jelentett volna a vezetők számára a rájuk bízatott nép leváltása, a mester legjobb francia tanítványai a nép megtizedelése mellett döntöttek.

Az ún. Nagy Terror idején bebörtönzött „gyanúsak” számát a történészek 300 ezer körülire becsülik, Saint-Just azonban még ezzel az igazán szép teljesítménnyel sem volt elégedett: „Ne csak az árulókat büntessétek meg, hanem a közömbösöket is, mindenkit büntessetek meg, aki passzív magatartást tanúsít” – tanácsolta (mert tudta, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk van”) –, hiszen mi mást is takarhatna a diktatúráért való állampolgári lelkesedés hiánya, a bűnös passzivitás, mint a nép bölcs vezéreinek tévedhetetlensége iránti kételyt vagy még inkább az ancien régime visszaállítását célzó ellenforradalmi összeesküvésre való hajlamot. Márpedig Robespierre-ék a múltat végképp el akarták törölni.

---

„A régi rendszer félresöprése úgy ment végbe, mintha az emberiség „boldogsága csak úgy kezdődhetne, hogy előtte sárba kell taposni és meggyalázni az emberek érzelmeit. (…) A világban örökké itt ólálkodnak a logikátlan intézmények iránt mély megvetést tanúsító teoretikusok, akiknek tévedhetetlen receptjük van a világ megváltására. (…) A politikai rendszernek föltétlenül meg kell védenie a társadalmat azoktól, akik túl sok dologban biztosak.”

A fenti figyelmeztetés Pawel Jasienicától származik, aki a politikának alárendelt, a forradalmi ideológia – és erőszak – igazolását szolgáló példatárrá züllesztett történetírás sokáig dogmának tekintett téziseit kérdőjelezte meg a vendée-i polgárháborúról írott esszéjében (Elmélkedés a polgárháborúról, 1989, Európa). Vagyis nem volt hajlandó ellenforradalmároknak tekinteni a vendée-i felkelőket, sem azt elfogadni, hogy a jakobinusok diktatúráját kötelezően a forradalom tetőpontjának kell tartani, a terrort pedig kizárólag nemzetmentő eszközként vagy legfeljebb szükséges rosszként illik értelmezni.

A hivatalos kánontól való eltérést azonban Kelet-Európában mindig is politikai és nem tudományos kérdésnek tekintették – olyankor meg különösen, ha valaki a KB-t (Közjóléti Bizottság) támadta. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy Jasienica esszéje a szerző halála után több mint tíz évvel jelenhetett csak meg hazájában, s hogy magyar kiadását a megírását követő huszadik esztendőben tehettük végre polcunkra – Bibó Istvánnak a forradalomra vonatkozó (hasonló érvelésű és sorsú) tanulmányai mellé.

---

Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés által 1789 augusztusában elfogadott Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata az elnyomatással szembeni ellenállást az emberek „természetes és elévülhetetlen” jogai közé sorolta. A terror apostola, Marat szerint viszont „a nép csak akkor szánja rá magát a harcra, ha a zsarnokság a kétségbeesésbe kergeti”. Vendée népe eljutott a kétségbeesésnek erre a fokára, s fegyvert ragadott, hogy szabadságát kivívja. Ha semmi mást, csak egyedül a számszerű veszteséget tekintjük – s Vendée-ban ez 200 ezer embert jelent –, már ez is érthetővé teszi, hogy a Peter Weiss-féle charentoni elmegyógyintézetben az énekesek miért kántálják szakadatlanul a kérdést: „Marat, a forradalmunkból, mondd, mi lett?”

• Esszé